Hazánk, 1904. szeptember (11. évfolyam, 207-227. szám)

1904-09-13 / 217. szám

HA­ZÁNK. 217. szám.______________ mintákat Az idén az is kevés, sok­kal kevesebb, mint más években. Az osztrák sör- és maláta­gyárosok el­mennek a bécsi szombati vásárra , meg­nézik a magyar árpamintákat. Szívük reszket utánuk, de azért tettetett nyuga­lommal hátat fordítanak a követelt árakra és ott hagyják a piacot, anélkül, hogy vennének, így csinálják már ezt évtizedek óta és 10 esetben 9-szer, elérik amit akar­nak. Lenyomják az árakat. A gazdák más­kor futnak utánuk és a kért áron odaad­ják. Az idén azonban nem oly készsége­sek. Hagyják menni a németet és várnak. De lehet ezen csodálkozni ? A sörárpát ad­ják oda 7,50—8 frtért? Kukoricát meg ve­gyenek 8—9 frtért? Ez nem jó üzlet. Az osztrák sörgyárosé a pénz, a mienk az árpa. A gazdák egy része már tavaly is fényesen megküzdött ezzel a spekuláló kereskedelem­mel. Dacára az 1903. évi rekord búza­termésnek, nem dobta búzáját a piacra és a tavaszszal már tűrhető árakat ért el. Ezt tették a tehetősebbek. Ámde a a gazdák nagyobb fele ebbe a harcba belemenni nem képes. Kell a pénz adóra, bérletekre, kamatokra és mindenféle üzem­költségekre. Közraktárai nincsenek, illetve szót érdemlő mérvben nincsenek. Az ár­küzdelemben tehát ő kerül a porondra. A tőzsdék a diadalmasak és évről-évre nagyobb tributumot szednek a meg­szorult gazdákon, mint amennyit az állam adóban szed. Csoda-e, ha annyian elpusz­tulnak? Annyi éven át kitéve a tőzsdei csápok részéről a szivattyúzásnak, vérét kell hogy veszítse a gazda és adóforrá­­sait az állam. És igy lesz az mindaddig, amig a szövetkezeti raktárak az országot behálózni nem fogják. Addig, amig a hitelre szorult gazda nem élvezheti a warráns hitelt beraktározott terményeire, — addig a küzdelemben a vesztes min­dig ő lesz. Dolgozhatik, izzadhat és fárad­hat, de verítékének gyümölcsét mindig meg fogja dézsmálni az osztrák és ma­gyar műmalom, maláta- és sörgyár és övé csak a kifacsart citrom marad. A HAZÁNK TÁRCÁJA Hogy születnek némelykor a hősök. — A Hazánk eredeti tárcája. — írta: Szabó Ferenc. Csubricsek Vencel Csehországban látta meg a napvilágot, ahol — Uram bocsásd meg a bűnö­met ! — épp úgy születnek az emberek, mint másutt. Felnőtt, katona lett, puskát viselt, de a légynek sem vétett soha. Tán még a női szívek­­ben­ sem tudott kárt okozni, ami ugyancsak nagy jámborságra mutat, tekintve, hogy ott is sóval szokták fűszerezni az ételeket. Minden embernek vannak életében gyönge pillanatai. Csubricsek Vencelnek azonban egyet­len egy se volt, melyben harcias kedvet érzett volna. Nem volt elementuma a bátorság, melyet állatias erénynek tartott Hiszen a jó ég éppen azért adta az embernek az észt, hogy tartóz­kodjék a vérontástól. Egyetlen egy indulatot is­mert csupán, mely uralta egész lényét. Ez volt a trombita iránti szeretete. Ezen nemes hajlam­nak meg a háború iránti ellenszenvnek tulajdo­nítható az, hogy besoroztatása után addig járt­kelt, mig át nem tették a bandához. Itt aztán hála fejében megtanult mindenféle instrumentumot s hézagpótlóul még a nagy dobot vonó kutyát is helyettesítette, csakhogy szent legyen a béke. És hát szent lett: a kutyával meg a tambur­­majorral. Csak az a fájdalom, hogy az államfők között nem tudta megteremteni az óhajtott bé­két. Ezek bizony nem igen kérdezték tőle, hogy szabad-e veszekedni — in effigie, hanem meg­­cselekedték, úgy, hogy mind a két állam ropo­gott belé. Ami nem szép, sőt káros dolog volt, csöveikkel, olyan helyen, ahova legfeljebb csak a dörgése jut el néha a csaták mennykövének. Oh, mert félteni kell az ilyen ritka emberek éle­tét, meg a távcsöveket, melyek, a személyes bátorság lomtárba kerülte után, egyedül vannak arra hivatva, hogy anyagot szolgáltassanak a későbbi hőseposznak. Két oldalt, egy-egy magaslaton, állott a banda, trombitájukban a lelkesítő indulók végtelen hosszú göngyölegével. Köztük volt Csubricsek Vencel is, ki aznap hasztalan hajtotta fel a két hét óta gyűjtött erős dohánylevet, még magát a dohányt is" megette s hiába­ egy kis tengeri betegségnél komolyabb bajt nem tudott elővarázsolni. Azt hiszem, hogy sok kegyes, istenfélő ember kötött már kardot, amióta egymás ellen torzsal­­kodik a világ; azt azonban nem hiszem, hogy ezek közt valaki buzgóbban imádkozott volna, mint Csubricsek Vencel, imádság által akarván kipótolni ama rést, melyet bátorságán vágott a félelem. Mikor az első ágon eldördült — jó két mért­­földnyire — Vencel egy pillanatig szétnézett, tudakolva, hogy él-e még? Azzal a gyomrához kapott s rettenetesen kezdett nyögni: — Jaj, jaj! Végem van ! Meglőttek elevenen... Tudtam, hogy igy járok s mégis idehoztak! Alig tudtak lelket verni belé. Folyvást ott hempergőzött a földön, mintha az a golyó meg az u­tána következők, a világot kilőtték volna alóla. De még azután sem akarta elhinni, hogy legalább a «szele» ne érte volna, különben nem­ ütött volna akkorát rajta. Ilyen bátor ember volt Csubricsek Vencel. Még egy jó félóráig sem tartott a harc, mikor vágtatva jött egy tiszt a bandához s hamarosan felszólította Vencel urat, hogy kövesse. Ilyen szakadó golyózáporban? Ugyan hova? _______________________________ Tisza István pohárköszöntője. Budapest, szeptember 12. Tisza miniszterelnök a nemzetközi szövet­kezeti kongresszus tagjainak margitszigeti ban­kettjén pohárköszöntőt mondott a szövetkezeti eszme érvényesülésére. Megdicsértük érte, mert szépen beszélt. A szövetkezeti mozgalom igaz barátjából jövő elismerés azonban — úgy látszik — kellemetlen volt a miniszterelnöknek. Hiszen elég óvatos volt ő, mert már toasztjában is hangsúlyozta, hogy a szövetkezeti jelszavakkal nem szabad magunkat mindenben azono­sítanunk. Ez az a bizonyos elmaradhatat­lan óvatossági klauzula, mely minden ma­gyar miniszter beszédjében benfoglaltatik, ha nekünk beszél. Ez alá a klauzula alá, ha úgy tetszik, nem fér el több kifogás, mint amennyit a szövetkezeti cégér alá bújt nyerészkedések ellen mi vetettünk fel legelőbb. De ha úgy tet­szik, odatér mindazon kifogás, melyet Sándor Pálék a szövetkezetek agyonrendszabályozása céljával emelnek. Nem is késnek a Tisza pohár­köszöntőjébe több oldalról olyan tartalmat ma­gyarázni, amilyen a merkantilista kebelnek is jól esik. Rögtön a teszt után a félhivatalos kormány­lap kenetteljes kommentárjában elismerte ugyan, hogy a fogyasztási szövetkezetek felszabadíthat­ják a népet az áruuzsorától, de egyúttal aggo­dalmának ad kifejezést, hogy ez a kereskedelmi szervezet a szövetkezeti egyedárusághoz vezet. Megszületik a gyermek s a kegyes atyai barátok­nak rögtön az jut eszébe : milyen zsarnokoskodó öreg ur válhatik ebből egykoron. És a zsarno­koskodó öreg urnak szánt kordára akarják fogni a fejletlen gyermeket. Tegnap a Budapesti Hírlap siet megtenni azt a szívességet a miniszterelnöknek, hogy rö­vid pohárköszöntőjébe egész programmot s ten­gernyi bölcseséget belemagyaráz. Kimagyarázza az ihletett kommentátor a Tisza által ürített fél pohár pezsgőből, hogy a kormányelnök úr töl­Nem is sajnálta ezt úgy senki, mint Csubricsek Vencel, kinek a békéről alkotott összes teóriáit tönkretette ez az esemény. S aztán, ha még beérték volna a szimpla békerontással! De nem : még azt is meg kellett próbálniok, hogy melyik az erősebb, ha amúgy istenigazában ölre kapják egymást. Königgrätzet választották ki birkózóhelyül. S hogy annál vigabban menjen a dolog, még a bandákat is kirendelték a síkra, hadd húzzák a lelkesítő marsot. Ide kellett mennie a mi Vencelünknek is, hogy segítsen a nagy koncertben, melyet a népek mu­­lattatására rendeznek a hatalmasok s melyben a zenekiséretül ágyú dörej meg halálhorgás szolgál. El is ment. Előbb azonban egy kis anakroniz­mussal élt: fölcserélte a napiparancsot a saját vágyaival, a trombitát egy jókora husánggal s s azzal illaberek­ hősiesen — megugrott. De szerencsétlenül járt: egy portyázó csapat elfogta s visszaszolgáltatta busongó övéinek. Más embert agyonlőttek volna az ilyen hábo­rús világban, őt azonban különös módon párt­fogolta a szerencse. Erőnek erejével ráfogták, hogy holdkóros s még csak meg se szidták a szökésért. Hiszen hát szomnambuláns létére nem tehetett róla. (Igaz, hogy nem is lett volna senki, aki olyan tisztán, csengőn vágta volna ki trom­bitáján a Kaiser­marsot, ha őt agyonlövik.) Megérkeztek Königgrätz alá. A játékrendezők kiosztogatták a szerepeket mind a két oldalon. Első helyre állították a szín­padi mennyköveket, az ágyukat, aztán jöttek a szereplők. Lesz itt nemulass a harcok borzalmas uvertür­je után, ha a köddé tömörült füst leple alatt egymásra rohannak a vérittas hős-szerel­mesek ! A rendelők leghátul vonták meg magukat tör­vénynyel szedi ráncba a szövetkezeteket, ami magában véve elismerendő szándék. Csak az a baj, hogy a névtelen szerző szerint, aki oly vi­lágosan belelát a Tisza gondolataiba, ez az új szabályozás egyenesen Sándor Pálék szellemé­ben történnék. Kardinális pontja ugyanis a Ti­szának imputált új törvénynek, hogy az az egy­házi és közigazgatási férfiakat a szövetkezetek vezetéséből kizárja, így kívánták azt a harcias kereskedő urak is, kiknek nyílt céljuk a szövet­kezeti kereskedelem megbénítása. A másik kar­dinális pont pedig az, hogy az idegenekkel való kereskedelmet feltétlenül el kell tiltani. Ez megint a harcias kereskedő urak kívánsága. Ők azt követelik ugyanis, hogy a falusi magánkereske­dőtől vásárolhasson minden ember fia, de ha valaki a szövetkezetnél akar vásárolni egy ga­rasáru sáfrányt, tessék neki előbb megszerezni egy 50 koronás üzletrészt. Akinek pedig ehez módja nincs, azt tessék az olcsóbb árubeszerzés előnyétől törvényesen eltiltani, nehogy — miként egy napilap írja — a falusi szatócsok érdekeit a nyomorult nép gaz és briganti módra kijátszsza. Hiszen nem új és szokatlan többé, hogy kiesnek az emberek a népimádat szerepéből, amikor az agyonudvarolt milliónyi paraszt kétségtelen ér­deke néhány száz, a szövetkezeti verseny által kellemetlenül érintett szatócs érdekével szembe kerül. De mikor már egy «p.­ft.» is a gyámol­talan parasztnak a szövetkezeti kereskedelem­ből való kiközösítését szuggerálja, akkor a sze­meinket kell dörzsölnünk. Pedig a Tisza beszédjének bőszavú kommen­tátora ugyancsak ébren tart bennünket. Dacára annak, hogy a szövetkezeti verseny ellen oly óvatosan védekezik, mintha a nép kifosztására alakult kartell ellen kellene védekeznie és nem megfordítva, dacára ennek az állami támoga­tást még­sem vonná meg a szövetkezetektől. Váljon miért e nagylelkűség ? Hát csak azért, mert az államnak befolyását kell ezekre az intéz­ményekre gyakorolnia, nehogy mások gyakorol­janak rája politikai befolyást. A társadalmi füg­getlenség szervei helyett tehát az államtól való függőség szerveit kell bennük kreálni. Holott az igazi szövetkezeti politikának sarktétele, hogy az állami támogatásnak egy hajszálra sem szabad túlterjeszkednie azon a határon, ahol már a támogatás azon intézmény függetlenségének és önállásának rovására megy. «Azért támogatom a kezdeményezést, mondaná eszerint a kormány. ________Kedd, 1904. szeptember 13.

Next