Hazánk, 1904. szeptember (11. évfolyam, 207-227. szám)
1904-09-13 / 217. szám
HAZÁNK. 217. szám.______________ mintákat Az idén az is kevés, sokkal kevesebb, mint más években. Az osztrák sör- és malátagyárosok elmennek a bécsi szombati vásárra , megnézik a magyar árpamintákat. Szívük reszket utánuk, de azért tettetett nyugalommal hátat fordítanak a követelt árakra és ott hagyják a piacot, anélkül, hogy vennének, így csinálják már ezt évtizedek óta és 10 esetben 9-szer, elérik amit akarnak. Lenyomják az árakat. A gazdák máskor futnak utánuk és a kért áron odaadják. Az idén azonban nem oly készségesek. Hagyják menni a németet és várnak. De lehet ezen csodálkozni ? A sörárpát adják oda 7,50—8 frtért? Kukoricát meg vegyenek 8—9 frtért? Ez nem jó üzlet. Az osztrák sörgyárosé a pénz, a mienk az árpa. A gazdák egy része már tavaly is fényesen megküzdött ezzel a spekuláló kereskedelemmel. Dacára az 1903. évi rekord búzatermésnek, nem dobta búzáját a piacra és a tavaszszal már tűrhető árakat ért el. Ezt tették a tehetősebbek. Ámde a a gazdák nagyobb fele ebbe a harcba belemenni nem képes. Kell a pénz adóra, bérletekre, kamatokra és mindenféle üzemköltségekre. Közraktárai nincsenek, illetve szót érdemlő mérvben nincsenek. Az árküzdelemben tehát ő kerül a porondra. A tőzsdék a diadalmasak és évről-évre nagyobb tributumot szednek a megszorult gazdákon, mint amennyit az állam adóban szed. Csoda-e, ha annyian elpusztulnak? Annyi éven át kitéve a tőzsdei csápok részéről a szivattyúzásnak, vérét kell hogy veszítse a gazda és adóforrásait az állam. És igy lesz az mindaddig, amig a szövetkezeti raktárak az országot behálózni nem fogják. Addig, amig a hitelre szorult gazda nem élvezheti a warráns hitelt beraktározott terményeire, — addig a küzdelemben a vesztes mindig ő lesz. Dolgozhatik, izzadhat és fáradhat, de verítékének gyümölcsét mindig meg fogja dézsmálni az osztrák és magyar műmalom, maláta- és sörgyár és övé csak a kifacsart citrom marad. A HAZÁNK TÁRCÁJA Hogy születnek némelykor a hősök. — A Hazánk eredeti tárcája. — írta: Szabó Ferenc. Csubricsek Vencel Csehországban látta meg a napvilágot, ahol — Uram bocsásd meg a bűnömet ! — épp úgy születnek az emberek, mint másutt. Felnőtt, katona lett, puskát viselt, de a légynek sem vétett soha. Tán még a női szívekben sem tudott kárt okozni, ami ugyancsak nagy jámborságra mutat, tekintve, hogy ott is sóval szokták fűszerezni az ételeket. Minden embernek vannak életében gyönge pillanatai. Csubricsek Vencelnek azonban egyetlen egy se volt, melyben harcias kedvet érzett volna. Nem volt elementuma a bátorság, melyet állatias erénynek tartott Hiszen a jó ég éppen azért adta az embernek az észt, hogy tartózkodjék a vérontástól. Egyetlen egy indulatot ismert csupán, mely uralta egész lényét. Ez volt a trombita iránti szeretete. Ezen nemes hajlamnak meg a háború iránti ellenszenvnek tulajdonítható az, hogy besoroztatása után addig jártkelt, mig át nem tették a bandához. Itt aztán hála fejében megtanult mindenféle instrumentumot s hézagpótlóul még a nagy dobot vonó kutyát is helyettesítette, csakhogy szent legyen a béke. És hát szent lett: a kutyával meg a tamburmajorral. Csak az a fájdalom, hogy az államfők között nem tudta megteremteni az óhajtott békét. Ezek bizony nem igen kérdezték tőle, hogy szabad-e veszekedni — in effigie, hanem megcselekedték, úgy, hogy mind a két állam ropogott belé. Ami nem szép, sőt káros dolog volt, csöveikkel, olyan helyen, ahova legfeljebb csak a dörgése jut el néha a csaták mennykövének. Oh, mert félteni kell az ilyen ritka emberek életét, meg a távcsöveket, melyek, a személyes bátorság lomtárba kerülte után, egyedül vannak arra hivatva, hogy anyagot szolgáltassanak a későbbi hőseposznak. Két oldalt, egy-egy magaslaton, állott a banda, trombitájukban a lelkesítő indulók végtelen hosszú göngyölegével. Köztük volt Csubricsek Vencel is, ki aznap hasztalan hajtotta fel a két hét óta gyűjtött erős dohánylevet, még magát a dohányt is" megette s hiába egy kis tengeri betegségnél komolyabb bajt nem tudott elővarázsolni. Azt hiszem, hogy sok kegyes, istenfélő ember kötött már kardot, amióta egymás ellen torzsalkodik a világ; azt azonban nem hiszem, hogy ezek közt valaki buzgóbban imádkozott volna, mint Csubricsek Vencel, imádság által akarván kipótolni ama rést, melyet bátorságán vágott a félelem. Mikor az első ágon eldördült — jó két mértföldnyire — Vencel egy pillanatig szétnézett, tudakolva, hogy él-e még? Azzal a gyomrához kapott s rettenetesen kezdett nyögni: — Jaj, jaj! Végem van ! Meglőttek elevenen... Tudtam, hogy igy járok s mégis idehoztak! Alig tudtak lelket verni belé. Folyvást ott hempergőzött a földön, mintha az a golyó meg az utána következők, a világot kilőtték volna alóla. De még azután sem akarta elhinni, hogy legalább a «szele» ne érte volna, különben nem ütött volna akkorát rajta. Ilyen bátor ember volt Csubricsek Vencel. Még egy jó félóráig sem tartott a harc, mikor vágtatva jött egy tiszt a bandához s hamarosan felszólította Vencel urat, hogy kövesse. Ilyen szakadó golyózáporban? Ugyan hova? _______________________________ Tisza István pohárköszöntője. Budapest, szeptember 12. Tisza miniszterelnök a nemzetközi szövetkezeti kongresszus tagjainak margitszigeti bankettjén pohárköszöntőt mondott a szövetkezeti eszme érvényesülésére. Megdicsértük érte, mert szépen beszélt. A szövetkezeti mozgalom igaz barátjából jövő elismerés azonban — úgy látszik — kellemetlen volt a miniszterelnöknek. Hiszen elég óvatos volt ő, mert már toasztjában is hangsúlyozta, hogy a szövetkezeti jelszavakkal nem szabad magunkat mindenben azonosítanunk. Ez az a bizonyos elmaradhatatlan óvatossági klauzula, mely minden magyar miniszter beszédjében benfoglaltatik, ha nekünk beszél. Ez alá a klauzula alá, ha úgy tetszik, nem fér el több kifogás, mint amennyit a szövetkezeti cégér alá bújt nyerészkedések ellen mi vetettünk fel legelőbb. De ha úgy tetszik, odatér mindazon kifogás, melyet Sándor Pálék a szövetkezetek agyonrendszabályozása céljával emelnek. Nem is késnek a Tisza pohárköszöntőjébe több oldalról olyan tartalmat magyarázni, amilyen a merkantilista kebelnek is jól esik. Rögtön a teszt után a félhivatalos kormánylap kenetteljes kommentárjában elismerte ugyan, hogy a fogyasztási szövetkezetek felszabadíthatják a népet az áruuzsorától, de egyúttal aggodalmának ad kifejezést, hogy ez a kereskedelmi szervezet a szövetkezeti egyedárusághoz vezet. Megszületik a gyermek s a kegyes atyai barátoknak rögtön az jut eszébe : milyen zsarnokoskodó öreg ur válhatik ebből egykoron. És a zsarnokoskodó öreg urnak szánt kordára akarják fogni a fejletlen gyermeket. Tegnap a Budapesti Hírlap siet megtenni azt a szívességet a miniszterelnöknek, hogy rövid pohárköszöntőjébe egész programmot s tengernyi bölcseséget belemagyaráz. Kimagyarázza az ihletett kommentátor a Tisza által ürített fél pohár pezsgőből, hogy a kormányelnök úr tölNem is sajnálta ezt úgy senki, mint Csubricsek Vencel, kinek a békéről alkotott összes teóriáit tönkretette ez az esemény. S aztán, ha még beérték volna a szimpla békerontással! De nem : még azt is meg kellett próbálniok, hogy melyik az erősebb, ha amúgy istenigazában ölre kapják egymást. Königgrätzet választották ki birkózóhelyül. S hogy annál vigabban menjen a dolog, még a bandákat is kirendelték a síkra, hadd húzzák a lelkesítő marsot. Ide kellett mennie a mi Vencelünknek is, hogy segítsen a nagy koncertben, melyet a népek mulattatására rendeznek a hatalmasok s melyben a zenekiséretül ágyú dörej meg halálhorgás szolgál. El is ment. Előbb azonban egy kis anakronizmussal élt: fölcserélte a napiparancsot a saját vágyaival, a trombitát egy jókora husánggal s s azzal illaberek hősiesen — megugrott. De szerencsétlenül járt: egy portyázó csapat elfogta s visszaszolgáltatta busongó övéinek. Más embert agyonlőttek volna az ilyen háborús világban, őt azonban különös módon pártfogolta a szerencse. Erőnek erejével ráfogták, hogy holdkóros s még csak meg se szidták a szökésért. Hiszen hát szomnambuláns létére nem tehetett róla. (Igaz, hogy nem is lett volna senki, aki olyan tisztán, csengőn vágta volna ki trombitáján a Kaisermarsot, ha őt agyonlövik.) Megérkeztek Königgrätz alá. A játékrendezők kiosztogatták a szerepeket mind a két oldalon. Első helyre állították a színpadi mennyköveket, az ágyukat, aztán jöttek a szereplők. Lesz itt nemulass a harcok borzalmas uvertürje után, ha a köddé tömörült füst leple alatt egymásra rohannak a vérittas hős-szerelmesek ! A rendelők leghátul vonták meg magukat törvénynyel szedi ráncba a szövetkezeteket, ami magában véve elismerendő szándék. Csak az a baj, hogy a névtelen szerző szerint, aki oly világosan belelát a Tisza gondolataiba, ez az új szabályozás egyenesen Sándor Pálék szellemében történnék. Kardinális pontja ugyanis a Tiszának imputált új törvénynek, hogy az az egyházi és közigazgatási férfiakat a szövetkezetek vezetéséből kizárja, így kívánták azt a harcias kereskedő urak is, kiknek nyílt céljuk a szövetkezeti kereskedelem megbénítása. A másik kardinális pont pedig az, hogy az idegenekkel való kereskedelmet feltétlenül el kell tiltani. Ez megint a harcias kereskedő urak kívánsága. Ők azt követelik ugyanis, hogy a falusi magánkereskedőtől vásárolhasson minden ember fia, de ha valaki a szövetkezetnél akar vásárolni egy garasáru sáfrányt, tessék neki előbb megszerezni egy 50 koronás üzletrészt. Akinek pedig ehez módja nincs, azt tessék az olcsóbb árubeszerzés előnyétől törvényesen eltiltani, nehogy — miként egy napilap írja — a falusi szatócsok érdekeit a nyomorult nép gaz és briganti módra kijátszsza. Hiszen nem új és szokatlan többé, hogy kiesnek az emberek a népimádat szerepéből, amikor az agyonudvarolt milliónyi paraszt kétségtelen érdeke néhány száz, a szövetkezeti verseny által kellemetlenül érintett szatócs érdekével szembe kerül. De mikor már egy «p.ft.» is a gyámoltalan parasztnak a szövetkezeti kereskedelemből való kiközösítését szuggerálja, akkor a szemeinket kell dörzsölnünk. Pedig a Tisza beszédjének bőszavú kommentátora ugyancsak ébren tart bennünket. Dacára annak, hogy a szövetkezeti verseny ellen oly óvatosan védekezik, mintha a nép kifosztására alakult kartell ellen kellene védekeznie és nem megfordítva, dacára ennek az állami támogatást mégsem vonná meg a szövetkezetektől. Váljon miért e nagylelkűség ? Hát csak azért, mert az államnak befolyását kell ezekre az intézményekre gyakorolnia, nehogy mások gyakoroljanak rája politikai befolyást. A társadalmi függetlenség szervei helyett tehát az államtól való függőség szerveit kell bennük kreálni. Holott az igazi szövetkezeti politikának sarktétele, hogy az állami támogatásnak egy hajszálra sem szabad túlterjeszkednie azon a határon, ahol már a támogatás azon intézmény függetlenségének és önállásának rovására megy. «Azért támogatom a kezdeményezést, mondaná eszerint a kormány. ________Kedd, 1904. szeptember 13.