Hazánk, 1904. december (11. évfolyam, 285-310. szám)

1904-12-01 / 285. szám

HAZÁNK. 285. számi is be kell látniok, hogy ennek a kelle­metlen dolognak okai nem mi vagyunk. De előrelátjuk, hogy ebben nem fognak megnyugodni, hanem szövetkezve az osztrák induszt­iával és bizakodva abban a diplomáciai dédelgetésben,amelynek min­denkor részesei voltak, fát és fát meg fognak mozgatni avégből, hogy élő állat­bevitelüket továbbra is kierőszakolják. Ennek azonban keményen ellene kell állatunk. Az osztrák indusztria úgyis óriási hasznot zsebel be a dolgok most beállott fordulata következtében, mert a kiszorított német iparcikkek előállításának kedves és rég óhajtott gondja úgyis a nyakába fog szakadni. A kereskedelmi viszonyok megszakadása miatt vesztes lesz Németország ipara és vesztesek lesz­nek Ausztria és Magyarország gazdái, de óriási nyereség hull az osztrák ipar ölébe már a várható térfoglalás révén is. Hát még mekkora a közvetett haszon az élelmiszerek árának előrelátható csökke­nése folytán! A szerb ipari fogyasztás elvesztése ehhez az óriási nyereséghez képest botrá­nyosan csekély. Az osztrák ipar kapzsisá­gát tehát erélyesen vissza kell vernünk. Ami pedig a diplomáciai dédelgetést illeti, példát vehetünk Németországtól. Össze vagyunk vele forrva a politikai szövetség­ben és mégis szakít gazdaságilag velünk. Hiba lenne ezt a fényes példát kicsiny­ben nem alkalmaznunk a Balkán-államok­kal szemben is. A kínos bizonytalanság, amely már évekig tartott, végre-valahára megszűnt. Most már tisztában vagyunk jövő helyze­tünkkel. Itt az ideje végre annak, hogy a tettek mezejére lépjünk. A tétovázásnak többé helye nincs. Első, alait tennünk kívül egyéb forrást nem is ismernek­, az pedig eszükbe sem jut, hogy Argirus története eredeti magyar mese lehetne. Hisz az csak képtelenség előttük, hogy a magyarnak általában saját kü­lön mese­kincse is lehetne. Hiszen a magyarnak írása sem volt, hogy lehurrogatták Fadrusz Já­nost és Király Pált, amért vakmerően azt mer­ték állítani, hogy a magyarnak ős­irása is lehe­tett. Hisz újabban a magyarnak nyelvkincse sem volt, midőn Ázsiából idecsöppent; minden szava vagy tót, vagy német, vagy egyéb szomszéd­néptől kölcsönvett. Az uj magyar tudós és tu­datlan iskolák szerint a magyaroknak, mikor bejöttek, se zenéjük, se költészetük, se nyelvük, se írásuk nem volt. Mindent itt tanultak, semmi szellemi kincset nem hoztak magukkal. Valaha régen, midőn még ősköltészetünkkel foglalkoztam, egyik dolgozatomban Argirusról is nyilatkoztam, ennek görög, illetve kis-ázsiai eredetét mutatva ki. Az arany­ alma Erisz al­mája, melynek odaítélése Alexandrosz által Tündáreusz Helena elrablására vezet. Helena apja Tündár volt, Menelausz felesége Tündár Ilona. Alexandrosz voltaképpen Argenteus, azaz ezüst-vitéz, Argirosz s a viszály istennője, Erisz is ott van a mesében a baj­szerző boszorkány alakjában. Ez Argirus-mese legtisztábban őrzi meg pogány eredetét a későbbi kor pogány­üldöző viharai között s Gergely Albert — fel­fogásom szerint — ezt nem idegen könyvekből merité, hanem a nép ajkáról vette regéjét. A magyar népmese kedvelt alakjává lett a sze­relem ezernyi próbáján átmenő királyfi s hogy ez már a XVI. század előtt is kedvelt tárgy volt, bizonyítja Bornemisza Péter, ki prédikációiban kikér a magyar népnek a­­Királyfia Kis Miklósá­ról szóló meséi ellen, melyek szerinte keresztyén­ellenesek, tehát pogány elemekkel teltek. A buzgó kálvinista prédikátor előtt a görög eredetű mese­­ épp oly utált volt, mint a többi pogány rege: kell, az, hogy a szerb, román és orosz szerződéseket felmondjuk, hogy az új alapon rendezhessük a jövőre nézve ke­reskedelmi viszonylatainkat.­ ­ A helyzet: visszariadni az erőszakos választásoktól sem. De azért az ellenzék, habár — tegyük fel — meg­fogyatkozva is, mégis bekerül a képviselőházba. És ez az ellenzék kezdi ott, ahol a mostani parlamenti ellenzék abban hagyta. Leszünk tehát ott, ahol most vagyunk. Távol a kibontakozástól, hacsak gróf Tisza István Bécsből az ország diktátorának ki nem nevezteti magát. A szövetkezett ellenzék gróf Tisza Istvánnal, amig ez a miniszterelnöki székben ül és Perczel Dezsővel, amig az házelnök lesz, de még azután sem áll szóba. Ez az elhatározás érthető. Tisza és Perczel nevéhez fűződik az elkövetett parla­menti csíny által felidézett minden ellenzéki gyűlölet A minden oldalról óhajtott törvényes házszabályrevízió tehát most már csak úgy jö­hetne létre az ellenzék feltétlen szükséges hoz­zájárulásával is ,­ akár pártközi konferencia, akár bizottsági tárgyalás alapján — ha a Dániel­­féle törvénytelen módosításával gróf Tisza István és Perczel Dezső eltávoznának mostani hatalmi állásaikból. Ezt az áldozatot azonban ma még nem akarják meghozni, de később talán kénytelenek lesznek meghozni az ország nyu­galma érdekében. És ha el fog következni az idő, hogy új államférfiú áll az or­szág kormányzati ügyeinek vezetésére, ak­kor látjuk csak majd a kibontakozás lehető­ségét, mert a helyzet ilyen alakultában bízunk benne, hogy a ma félreállott disszidens állam­férfiak, Széll Kálmán, Darányi Ignác, gróf Adrássy Gyula, Wlassics Gyula hajlandók lesz­nek keresni a kibontakozás útját, amint ez a cselekményük nem olybá tűnik fel, mintha egy­szerűen Tisza Istvánt akarnák kibuktatni a kor­mányelnöki székből. S akkor a parlamenti ellen­zék nagy rétegei is készségesen belemennek — mint ők hirdetik, a választói jog kiterjesztésének rekompenzációjával — a klotárnélküli házsza­­bálymódosításba és a technikai obstrukció kikü­szöbölésébe. Most azonban arra esküszik, hogy míg Tisza áll az ügyek élén, addig semmiféle megoldásra nem kapható. Ami az eseményeket illeti, azok között első helyre sorakozik a tegnapi nagyváradi tiltakozó népgyű­­lés, melyről már közöltük kiküldött tudósítónk tele­fonjelentését. Ezen a népgyűlésen ott volt Nagy­váradnak úgyszólván egész lakossága, amely közül Budapest, november 30. A nagy zűrzavarnak, melyet a november 18-iki erőszak felidézett — úgy látszik — még mindég az elején vagyunk. Az ország polgársága ma is már az izgalom lázában izzik, annál szélesebb rétegekben, minél jobban terjed az agitáció. A szenvedélyeknek lávája azonban — azt hiszszük , hogy akkor fog majd igazában kitörni, mikor december elején megnyílik az új ülésszak a parlamenti csendőrség asszisztenciájával. Mert, mint a kormány lapjai írják, gróf Tisza István miniszterelnök nem enged egy jottát sem előre kicsinált erőszakos terveinek keresztülviteléből. De nem enged a szövetkezett ellenzék sem abból a törekvéséből, hogy az amúgy is semmis Daniel-féle házszabálymódosítás hivatalosan is semmisnek mondassák ki. Az ellenzék — mint azt gróf Apponyi Albert, Eötvös Károly és a többi ellenzéki vezérek tegnap Nagyváradon is hangoztatták — az érvényes, régi házszabályok alapján veszik fel a harcot Tisza és Perczel el­követett és elkövetendő erőszaka ellen. Mert nem igaz az az állítás, hogy a mai, a kor­mányelnök által fanatizált többség csak egy­szer követett el erőszakot és többet elkö­vetni nem fog. Erőszak lesz az, ha a tör­vénytelen házszabálycsonkítás hatálya alatt meg­szavazzák az indemnitást, költségvetést és min­den egyebet. Erőszak lesz az, ha a zsandárlegé­­nyek segítségével az országgyűlésből kivezettetik és kizárják az egyes képviselőket. És az erőszak­nak ez a folytonossága az elkeseredésnek még nagyobb forrongásába hozza majd az ország független polgárságát, aminek — attól félünk — szomorú következményei lesznek. Feltételezzük azt, hogy gróf Tisza István mi­niszterelnök eljut az uj választásokig s azokat a kúriai bíráskodásnak tekintetbe vétele nélkül keresztülhajtja, mert biztosra vehető, hogy aki nem riadt vissza a parlamenti erőszaktól, az nem fog Gergely Argirusát Vörösmarty teljesen fel­használta, midőn Csongor és Tündé­rét meg­írja. Abból vette a tündérleány és a szerelmes vitéz alakját, abból a boszorkányt, az arany­­almafát, a három manót, a bocskort, palástot és ostort, a versenyfutást ezek birtokáért, a bűbájos igékkel leszállítást repülés közben, a szolga álnokságát, ki urát mindig elaltatja, csak egyet mellőz, ami pedig a népmesében mélyebb ér­telmű, a szerelmi enyelgés között levágott arany­halat, melynek elvesztése miatt a tündérleány világgá megy, mert meg van gyalázva. Ha tud­juk, hogy a megesett lányoknak vágták le a haját, a népmesében a szerelmi önfeledtséget találjuk meg, mi miatt a tündérlány többé vissza nem mehet «deli szüzek közé» s Gergely Albert elbeszélése végén Ilonát mindig asszonynak ne­vezi. Argirus midőn a tündérvár felé közeledik, egy szép lány jő elébe. Mindjárt megismerő, hogy Argirus volna, Asszonyhoz a leány mindjárt fűlött vala : «ahol jó Argirus, asszonyom !» ezt mondja, Mely szóra az asszony mindjárt arcul csapta. Később is az eleinte szű­z leánynak mondott tündért mindenütt asszonynak mondja a költő. Ezt Vörösmarty tapintatosan mellőzte, de az aranyhajjal akart valamit kezdeni, Ledér alakjá­ban, de ezt is elejté. Csongor és T­ündé­l kiválóvá bámulatot keltő nyelvezete és a néhány alakjában megnyilatkozó bölcsészeti tartalom teszi. Nyelvét méltányolták mások is, mi csak azt bámuljuk, hogy már 1830-ban lehetséges volt a durvának hitt magyar nyelvből ennyi édes, bűvös hangot kicsalni. Nem csoda, ha kortársai meg sem értik és hidegen fogadják e kiváló alkotást. Nem voltak még a bájos nyelvezethez hozzászokva, fülök nem bírta felfogni a zenei finomságokat, melyekből az egész darab szőve van. Még kevésbbé értették bölcseleti tartalmát,­­ ma sem értik. A világvándorok (kalmár, fejede­lem, tudós) ma is hiába mondják el vanitatum vanitasukat, nincs bölcsész, ki felismerje ez esz­mék mélységét. Sőt arra se mutatott rá senki, mennyire szükséges, hogy Csongor az életisko­lán átmenvén, a kétségbeesés szélére jusson s igy legyen éretté a tiszta boldogságra, melyet aztán az igaz szerelem nyújt neki. Az érzéki csáb alakja után is futott egy ideig s annak hiú voltát belátta; a világvándorok halálos csalódása megóvja őt a hasonló utaktól s bujdosásának szenvedései megacélozzák a jövőre lelkét. Vi­szont Tünde is közeledik hozzá életbölcseleté­ben, midőn elveszti örök ifjúságát s halandó lénynyé lesz, hogy úgy ne járjon, mint Eosz az ő Thitoniszával, ki halhatatlanná lett, de nem maradt meg örök ifjúnak. Megtisztultan és az életiskolán átmenve találják föl végre egymást akkor, midőn már azt hiszik, hogy örökre el­vesztek egymás számára, a boldogságuk így biztosabb és tartósabb, mintha minden küzdelem nélkül, az első látásra elnyernék egymást, egyi­kük kalandvágyó lélekkel, a másikuk tapaszta­latlan ifjú halhatatlanságával, mely mellől kivo­nül a halandó férfiú. Vörösmarty remeke sok gondolkozásra is ad alkalmat az olvasónak. A költő sohase hitte volna, hogy ebből színpadi mű is lehet valaha. Paulay érdeme, hogy immár negyedszázad óta megjelenik színpadunkon, hogy tiszta költésze­tével gyönyörködtessen. Fájdalom! a színpadi előadás szegényessége nem felel meg a költői gazdagságnak, no de talán egyszer lesz még a Nemzetiben olyan igazgatóság is, melynek lesz köze a költői képzelethez is s akkor Csongor és Tünde méltó előadásban jelenik meg közön­sége előtt. h. g. Csütörtök, 1004. december 1­

Next