Hazánk, 1905. február (12. évfolyam, 28-51. szám)
1905-02-01 / 28. szám
Budapest, 1905. Tizenkettedik évfolyam. 28. szám Szerda, február 1. előfizetési Ára: EGÉSZ ÉVRE _ KOR. 28.— FÉLÉVRE_____« 14.— NEGYEDÉVRE« « 7.— EGY HÓNAPRA « 2.40 Egyes szám 8, vidéken 10 áll. Pályaudvarokon 12 Eltér. MEGJELENIK mindennap este 6 órakor , vasárnap kivételével* Szerkesztőség és kiadóhivatal! VIK, Szentkirályi utca 18. Szerkesztőségi telefonsz.: EG—2S. Kiadóhivatali telefonsz.: ES—74. Gazdák apróhirdetéseit ingyen közöljük. Felelős szerkesztő: BUDAY BARNA. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. ■ 1S, Budapest, január 31. (B. B.) Politikai tudományunk idáig részletkérdések elintézésében merült ki. Semmi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy aligha akad olyan államférfiú, aki a közjogi ellenzék többségre jutásának lehetőségével eleve számolt volna. Maga a nagyelméjű Tisza István is bebizonyította, hogy egyike volt a rövidlátó és a könnyelmű politikusoknak. Csupán győzelmének esélyeire készített terveket. A vesztett harc után azonban azt hiszi, teljesen eleget tesz kötelességének, ha keserű hangnemben visszavonul. Tisza István elvesztette a téli hadjáratot Azt hiszem, kevés ember van ez országban, áld emiatt bánkódnék. Tiszai győzelme esetén jogot merített volna ahhoz, hogy erőszakos kormányzati rendszerét betetőzze. Következett volna az Apponyiak, Andrássyak és Kossuthék megfenyítése, nagy örömére a Münnicheknek és a Hegedűsöknek. Következett volna azután az élethalál harc, a szenvedélyek minden ördögének felidézésével, egy zsarnok-uralom s végül a reakció, mely Tiszáékat előbb-utóbb elsöpri. Idétlen tervükben nem volt egy szikrányi életrevalóság. Tiszáéknak a halálitélet fejük fölött lebegett s ezt az ítéletet a lélektan szabályai szerint is és azért is a 48-as alapról kellett volna rajtuk előbb-utóbb végrehajtani, mert minél tovább maradnak Tiszáék, annál jobban rontják a 67-es alap hitelét. Most mindössze annyi történt, hogy a kivégzés költségeit és fáradalmait az ország megtakarította, minthogy egyetlen választáson elvégezte azt, amihez rosszabb esetben két választás lett volna szükséges. Csak annyiban befejezetlen, vagy hirtelen befejezett a Tisza korszaka, amennyiben még mindig nem sikerült neki a közjogi ellenzéket abszolút többségre juttatnia. A helyzet így még mindig tisztázatlan. Saját pártját nem sikerült tökéletesen agyonütnie. Maradt benne annyi erő, hogy tengődni tudjon. De kormányzásra már képtelen. És tehetetlensége megpecsételi a 67-es kormánypolitika sorsát is. Vannak ugyan politikai mathematikusok, akik kiszámítják, hogy a 67-es alapnak semmi baja nincs, mert hiszen a 67-es közjogi alapon álló pártok összességéből még mindig többséget lehetne alkotni. Igen ám, de csak papiroson. A valóságban az új párt és a néppárt még mindig a szövetkezett ellenzékhez számítják magukat. Hányan jönnek ki onnan, kinek a kedvéért és milyen programra kedvéért jönnek ki onnan, az igen nagy kérdés. A JÖVŐ. Aki ismeri a helyzetet, tudja, hogy pártokból igen kevés politikus segédkeznék egy új 67-es párt restaurálásának munkájában. Azután egy új 67-es párt megalakításában mégis csak a többihez képest aránytalanul nagy szabadelvű párt lenne a ponderáns tényező. Ehhez a párthoz csatlakozni aligha éreznek kedvet a rajta kívül állók. Ez a párt pedig megint aligha fog átlépni egy nálánál hatszorta kisebb csoporthoz, vezérének egyszerű odahagyásával. Nincsenek meg az egyesülés lélektani lehetőségei. Hiszen ma a lelki szakadás Andrássyék és Tiszáék között, akik egymás ellen harcoltak, sokkal nagyobb, mint Andrássyék és Kossuthék között, akik egymás mellett harcoltak. E fegyverszövetségből átlépni azokhoz, kik ellen közös védelmet folytattunk; avagy: a megtámadott szabadelvű pártnak átmenni azokhoz, kik őt tönkre merték: etnikai képtelenség. Mindent összevéve, a mai viszonyok között 67-es alapon még egy numerikus többség sem alakulhat ki. Felvetették ugyan azt a jelszót, hogy a 67-es alap megmentése érdekében minden érzelmi szakadékot át kell hidalni, mindent feledni kell. Csakhogy e jelszót hirtelenében képtelen vagyok másként értelmezni, mint úgy, hogy a szabadelvű párt saját, veszendőnek indult uralmának mentésére szívesen segítségül látná az összes kiegyezési pártokat. Egyéb értelmét a «mentés» jelszavának nem látom át, hiszen a függetlenségiek sem oly rossz hazafiak talán, akikkel szemben a nemzeti érdekek megmentésére való hivatkozásnak jogosultsága ne lehetne. Azt hiszem, hogy ami nemzeti érdek van a jövendő kormányzati politikában, azt nem a függetlenségiek ellenére kell megmenteni, hanem velük együtt. Sikeres kormányzást folytatni a 48-as függetlenségi párt ellenére nem lehet, de hisz ez a nemzetnek nem is érdeke. Ki van próbálva a dolog. Széll idejében óriási többsége volt a kormánynak, alkalmazták a jog és a törvény eszközeit s nem ment a kormányzás. Tiszának kezdettől rendelkezésére állott ugyanezen többség, alkalmazták az erőszak minden elképzelhető eszközét és mégsem sikerült a kormányzás. Ezzel a lehetőségek tárháza ki van merítve. Vájjon most a leolvadt és önmagában is meghasonlott 67-es többséggel akarnák folytatni a kísérleteket? A kormányok két ponton vallottak kudarcot, egyik az Ausztriával való gazdasági kiegyezés, másik a katonai kérdés. Mindig csak e két pont körül folytak a taktikázások: megmenteni a közös vámterületet és kielégíteni a közös hadsereg fejlődő igényeit, a nemzeti önállóság tejti idő igényeinek kielégítése nélkül. E két feladat megmegoldásában kellett érvényesülnie a kormányzás művészetének, mert ha a kormányok e legfontosabb követelményeket biztosítani idejére nem tudták, menten válságba kerültek és buktak, bárha belügyi téren kitűnően helyt álltak is. Jobb sorsra hivatott államférfiak, nagy munkaerők őrlődtek fel ebben a munkában és parlamentünk a kiegyezést meg a katonai kérdésekbe már-már beleőrült A kérdések megvitatása időről-időre szenvedélyesebbé vált s a közjogi harc a nemzeti élet benső, gyakorlati kérdéseitől teljesen elrabolta a figyelmet. Végül már nemzetünk nyugalmát és haladását komolyan fenyegető e harcoknak időről-időre való bekövetkezése. Mikor Tisza jött, márda jutottunk, hogy alig lehetett összehozni a kabinetet, mert bizony nem államférfi, ambíció az, hogy a kormányzás óriási fáradalmaiba belemenjünk a legjobb feltevésekkel, azután egy bolond katonai kérdésen megbuktunk a közvs kemény örömrivalgása mellett. Merész emberek kerültek előtérbe s Magyarország kormányzásának politikája mindinkább kalandorpolitikává sülyedt. Nagy koncepciókra már idő sem volt, lehetőség sem volt; minden figyelmet taktikázásokra és fortélyokra kellett fordítani, hogy a fokozódó nyomás ellenében is sikerüljön kiszorítani a vámszövetség és a közös hadügy stítuskvótát. Kétségtelen tehát, hogy a 67-es politika szorosan őrzött tradícióinak megőrzése óriási fi arbeitet rakott a magyar kormányok s közvetve az egész nemzet vállára. Legjobb erőinket, időnket és pénzünket áldoztuk fel, megmentendő a magyar haderőt attól, hogy az magyar legyen , megmentendő az országot attól, hogy az vármterületileg önálló legyen, megmenteni a közjogi kiegyezésből minden menthetőt, de nem a nemzetnek. És megvolt az oka, hogy jó magyar emberek vállalták el ezt a mentési miveletet. A 67-es kiegyezést a jogfolytonosság helyreállításának és az ellentétek kiegyenlítésének legjobb lehetőségeként ismertük. E kiegyezésből folyó kötelességeket híven teljesítenünk kellett uralkodónkkal és a testvérállammal szemben még akkor is, ha a kötelességteljesítés útján jóravaló magyar aspirációkat kellett visszaszorítani. A kiegyezés nem játéktárgy, az a líraség, a megbízhatóság, a lojalitás próbaköve volt, melyhez féltékenyen ragaszkodni kellett, melyet megóvni kellett még önvéreink hevesebb felgerjedése ellen is. Ez a magyar gondolkozás. És talán elegendő tanúbizonyság az elmúlt harminchét esztendő arra, hogy a 67-es kötelmekhez való ragaszkodás a közmondásos magyar hűség talajában mély gyökeret vert, mert szentül őriztük azt; mellette legjobbjaink egész politikai reputációjukat vitték sokszor mostoha harcba. Deák művét az a nemzedék, amely megértette.