Hazánk, 1905. február (12. évfolyam, 28-51. szám)

1905-02-01 / 28. szám

Budapest, 1905. Tizenkettedik évfolyam. 28. szám Szerda, február 1. előfizetési Ára: EGÉSZ ÉVRE _ KOR. 28.— FÉLÉVRE_____« 14.— NEGYEDÉVRE« « 7.— EGY HÓNAPRA « 2.40 Egyes szám 8, vidéken 10 áll. Pályaudvarokon 12 Eltér. MEGJELENIK mindennap este 6 órakor , vasárnap kivételével* Szerkesztőség és kiadóhivatal! VIK, Szentkirályi­ utca 18. Szerkesztőségi telefonsz.: EG—2S. Kiadóhivatali telefonsz.: ES—74. Gazdák apró­hirdetéseit ingyen közöljük. Felelős szerkesztő: BUDAY BARNA. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. ■ 1S, Budapest, január 31. (B. B.) Politikai tudományunk idáig részletkérdések elintézésében merült ki. Semmi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy aligha akad olyan államférfiú, aki a közjogi ellenzék többségre jutásának lehe­tőségével eleve számolt volna. Maga a nagyelméjű Tisza István is bebizonyította, hogy egyike volt a rövidlátó és a kön­nyelmű politikusoknak. Csupán győzelmé­nek esélyeire készített terveket. A vesztett harc után azonban azt hiszi, teljesen ele­get tesz kötelességének, ha keserű hang­nemben visszavonul. Tisza István elvesztette a téli hadjára­tot Azt hiszem, kevés ember van ez or­szágban, áld emiatt bánkódnék. Tiszai győzelme esetén jogot merített volna ahhoz, hogy erőszakos kormányzati rend­szerét betetőzze. Következett volna az Apponyiak, Andrássyak és Kossuthék meg­­fenyítése, nagy örömére a Münnicheknek és a Hegedűsöknek. Következett volna azután az élethalál harc, a szenvedélyek minden ördögének felidézésével, egy zsar­nok-uralom s végül a reakció, mely Ti­­száékat előbb-utóbb elsöpri. Idétlen ter­vükben nem volt egy szikrányi életre­valóság. Tiszáéknak a halálitélet fejük fö­lött lebegett s ezt az ítéletet a lélektan szabályai szerint is és azért is a 48-as alapról kellett volna rajtuk előbb-utóbb végrehajtani, mert minél tovább marad­nak Tiszáék, annál jobban rontják a 67-es alap hitelét. Most mindössze annyi tör­tént, hogy a kivégzés költségeit és fára­dalmait az ország megtakarította, mint­hogy egyetlen választáson elvégezte azt, amihez rosszabb esetben két választás lett volna szükséges. Csak annyiban befejezetlen, vagy hir­telen befejezett a Tisza korszaka, amennyi­ben még mindig nem sikerült neki a köz­jogi ellenzéket abszolút többségre juttat­nia. A helyzet így még mindig tisztázat­lan. Saját pártját nem sikerült tökéletesen agyonütnie. Maradt benne annyi erő, hogy tengődni tudjon. De kormányzásra már képtelen. És tehetetlensége megpecsételi a 67-es kormánypolitika sorsát is. Vannak ugyan politikai mathematiku­­sok, akik kiszámítják, hogy a 67-es alap­nak semmi baja nincs, mert hiszen a 67-es közjogi alapon álló pártok összességéből még mindig többséget lehetne alkotni. Igen ám, de csak papiroson. A valóság­ban az új­ párt és a néppárt még mindig a szövetkezett ellenzékhez számítják ma­gukat. Hányan jönnek ki onnan, kinek a kedvéért és milyen programra kedvéért jönnek ki onnan, az igen nagy kérdés. A JÖVŐ. Aki ismeri a helyzetet, tudja, hogy pártokból igen kevés politikus segédkez­nék egy új 67-es párt restaurálásának munkájában. Azután egy új 67-es párt megalakításában mégis csak a többihez képest aránytalanul nagy szabadelvű párt lenne a ponderáns tényező. Ehhez a párt­hoz csatlakozni aligha éreznek kedvet a rajta kívül állók. Ez a párt pedig megint aligha fog átlépni egy nálánál hatszorta kisebb csoporthoz, vezérének egyszerű odahagyásával. Nincsenek meg az egye­sülés lélektani lehetőségei. Hiszen ma a lelki szakadás Andrássyék és Tiszáék kö­zött, akik egymás ellen harcoltak, sokkal nagyobb, mint Andrássyék és Kossuthék között, akik egymás mellett harcoltak. E fegyverszövetségből átlépni azokhoz, kik ellen közös védelmet folytattunk; avagy: a megtámadott szabadelvű pártnak át­menni azokhoz, kik őt tönkre merték: etnikai képtelenség. Mindent összevéve, a mai viszonyok között 67-es alapon még egy numerikus többség sem alakul­hat ki. Felvetették ugyan azt a jelszót, hogy a 67-es alap megmentése érdekében minden érzelmi szakadékot át kell hidalni, mindent feledni kell. Csakhogy e jelszót hirtelenében képtelen vagyok másként értelmezni, mint úgy, hogy a szabadelvű párt saját, veszen­dőnek indult uralmának mentésére szíve­sen segítségül látná az összes kiegyezési pártokat. Egyéb értelmét a «mentés» jel­szavának nem látom át, hiszen a függet­lenségiek sem oly rossz hazafiak talán, akikkel szemben a nemzeti érdekek meg­mentésére való hivatkozásnak jogosultsága ne lehetne. Azt hiszem, hogy ami nemzeti érdek van a jövendő kormányzati politi­kában, azt nem a függetlenségiek ellenére kell megmenteni, hanem velük együtt. Sikeres kormányzást folytatni a 48-as függetlenségi párt ellenére nem lehet, de hisz ez a nemzetnek nem is érdeke. Ki van próbálva a dolog. Széll idejében óriási többsége volt a kormánynak, alkalmazták a jog és a törvény eszközeit s nem ment a kormányzás. Tiszának kezdettől rendel­kezésére állott ugyanezen többség, alkal­mazták az erőszak minden elképzelhető eszközét és még­sem sikerült a kormány­zás. Ezzel a lehetőségek tárháza ki van merítve. Vájjon most a leolvadt és önma­gában is meghasonlott 67-es többséggel akarnák folytatni a kísérleteket? A kormányok két ponton vallottak kudarcot, egyik az Ausztriával való gazdasági kiegyezés, másik a katonai kérdés. Mindig csak e két pont körül folytak a taktikázások: megmenteni a kö­zös vámterületet és kielégíteni a közös hadse­reg fejlődő igényeit, a nemzeti önállóság tejti idő igényeinek kielégítése nélkül. E két feladat m­eg­­megoldásában kellett érvényesülnie a kormá­ny­­zás művészetének, mert ha a kormányok e l­eg­­fontosabb követelményeket biztosítani idej­ére nem tudták, menten válságba kerültek és b­uk­­tak, bárha belügyi téren kitűnően helyt álltak is. Jobb sorsra hivatott államférfiak, nagy mun­ka­­erők őrlődtek fel ebben a munkában és pa­rla­­mentünk a kiegyezést meg a katonai kér­dé­­sekbe már-már beleőrült A kérdések megv­ita­tása időről-időre szenvedélyesebbé vált s a k­ö­z­­jogi harc a nemzeti élet benső, gyakor­la­ti kérdéseitől teljesen elrabolta a figyelmet. Végül már nemzetünk nyugalmát és haladá­sát komolyan fenyegető e harcoknak időről-id­őre való bekövetkezése. Mikor Tisza jött, már­­­­da jutottunk, hogy alig lehetett összehozni a ka­­bi­­netet, mert bizony nem államférfi, ambíció az, hogy a kormányzás óriási fáradalmaiba be­le­menjünk a legjobb feltevésekkel, azután egy bolond katonai kérdésen megbuktunk a közvs ke­mény örömrivalgása mellett. Merész embe­rek kerültek előtérbe s Magyarország kormányzá­­sá­nak politikája mindinkább kalandorpolitik­ává sülyedt. Nagy koncepciókra már idő sem­­ volt, lehetőség sem volt; minden figyelmet taktiká­­zá­­sokra és fortélyokra kellett fordítani, hog­­y a fokozódó nyomás ellenében is sikerüljön ki­szo­rítani a vámszövetség és a közös hadü­gy stí­­tus­­kvótát. Kétségtelen tehát, hogy a 67-es politika szo­rosan őrzött tradícióinak megőrzése óriási fi arbe­itet rakott a magyar kormányok s közvetv­e az egész nemzet vállára. Legjobb erőinket, id­őnket és pénzünket áldoztuk fel, megmentendő a­­ ma­gyar haderőt attól, hogy az magyar legyen , meg­mentendő az országot attól, hogy az vármt­erüle­­tileg önálló legyen, megmenteni a közjo­gi ki­egyezésből minden menthetőt, de nem a nem­zetnek. És megvolt az oka, hogy jó m­­agyar emberek vállalták el ezt a mentési miveletet. A 67-es kiegyezést a jogfolytonosság helyre­­állításának és az ellentétek kiegyenlítésén­­ek leg­jobb lehetőségeként ismertük. E kiegyezésből folyó kötelességeket híven teljesítenünk kellett uralkodónkkal és a testvér­állammal szemben még akkor is, ha a kötelességteljesítés­ útján jóravaló magyar aspirációkat kellett visszaszorí­tani. A kiegyezés nem játéktárgy, az a líraség, a megbízhatóság, a lojalitás próbaköve vol­t, mely­hez féltékenyen ragaszkodni kellett, melyet meg­óvni kellett még önvéreink hevesebb felgerje­­dése ellen is. Ez a magyar gondolkozás. És ta­lán elegendő tanúbizonyság az elmúlt harminc­hét esztendő arra, hogy a 67-es kötelmekhez való ragaszkodás a közmondásos magyar hűség talajában mély gyökeret vert, mert szentül őriz­tük azt; mellette legjobbjaink egész politikai reputációjukat vitték sokszor mostoha harcba. Deák művét az a nemzedék, amely megértette.

Next