Hazánk, 1905. június (12. évfolyam, 129-153. szám)
1905-06-01 / 129. szám
Budapest, 1905. Tizenkettedik évfolyam. 129. szám. Csütörtök, június 1.előfizetési Ara: EGÉSZ ÉVRői _ KOR. 21.— FÉI.ÉVRE « 14.— NEGYEDÉVRE « 7.— EGY HÓNAPRA « 2.40 Egyes szám 8, vidéken 10 üll. Pályaudvarokon 12 üllős. MEGJELENIK mindennap este 6 A rakétá is vasárnap kivételével. Szerkesztésig és kiadóhivatal, VII., Szentkirályi utca 28. Szerkesztőségi telefonsz. 166—23. Kiadóhivatali telefonsz. 55—74. Gazdák apróhirdetéseit közöljük. Felelős szerkesztő: BUDAY BARNA. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. A cárizmus sülyedőben, Budapest, május 31. (B) A második és harmadik orosz flotta közös katasztrófája megrendíti alapjaiban a cári birodalmat. Roszdesztvenszki és Nebogatov japán hadifogságban, tizenhárom páncélos és más hadihajó elsülyesztve, hat elfoglalva, a többi szerteszórva, vagy elpusztítva; oly csapás ez, mely felülmúlja sokszorosan mindazt a példátlan szerencsétlenséget, ami Oroszországra e háború alatt rázúdult. Halálos sebbe esett, tátongó lékkel oldalán, immár az orosz államhajó is. Hullámsír vár reá szintúgy, mint az érte feláldozott hadi flottákra várt, ha a cári parancsnok hídon nem tűzik ki sietve a fehér lobogót s gyors mentőakcióval nem ragadják ki a balsors kezéből a még megmenthetőt. Ily katasztrófa után alig maradhat hátra egyéb, mint elismerni a legyőzettetést;beletörődni a másithatatlanba, hogy a cári birodalom keletázsiai hegemóniáját elvesztette, és békét kötni a diadalmas Japánországgal ama feltételek alatt, amiket a győző diplomáciája az elért katonai eredmények alapján diktálni fog. Keserves elhatározás lesz ez a gőgös, szertelen hatalmi érzettől eltelt, roppant birodalmában mindenhatónak vélt északi cézártól. Le kell küzdenie dölyfét, a megaláztatás szégyenét, az áldozatokért sajgó fájdalom, a visszatolásért szomjazó boszu érzetét. El kell viselnie, hogy félelmetes presztízsének úgy saját népei, mint a világ hatalmasságainak szemében hosszú időre, talán örökre vége szakadt. A békeakta, melyet aláír, bevallás lesz, hogy hóditó szándéka kudarcot vallott, birodalmának megfeszített ereje a vállalt kevély feladathoz elégtelen s a cári akarat az akadályokon, miket a lenézett Japán emelt elébe, többszörös összecsapás után immár megtörött. Egyéb választása alig van. Mert a háború folytatása többé semmi reménynyel nem kecsegtet. A hadjárat koncepciója olyan, hogy tengeren kell eldőlnie, mert Oroszország azt tengeri hatalom ellen viseli. Ha a sárga vizeken sikert tudott volna aratni, talán megfordíthatja a hadi szerencsét a szárazföldre nézve is. Egy győzelmes orosz flotta elvághatná a Mandsuriában harcoló japáni seregek összeköttetését az anyaországtól, megakadályozhatná azok segítését, lövészeteik pótlását, megritkuló soraik kiegészítését s rendszeres élelmezését is. Erre számítottak Szentpétervárt a két balti flotta elindítása óta s hónapokon át tartott kalandos útja alatt. Ezért késtek az európai hadtestek mozgósításával, lassították a mandsuriai hadműveleteket, egy győzelem a tengeren felért volna nekik egy megnyerhető szazföldi csatával. Most már hiába reménykednek. Oroszország tengeri erejét teljesen kimerítette, több páncélos hajója nincs, tartaléka értéktelen régi lomból áll. S ha volna is pénze, hogy semleges államoktól kész hajókat vásároljon és bárha akadna is állam, mely a maga flottáját kész pénzértékre váltani, hogy Oroszországnak átengedje: orosz tengerészkatonákat, hajótiszteket és admirálokat a cár nem kaphat idegenben sehol, — a magáé elveszett vagy elzüllött, végső maradványai pedig harcképtelenek, mert meg vannak teljesen félemlítve. A többszörösen megvert mandsuriai orosz hadsereg kedvező fordulatot csakis a flotta szerencsés közreműködésétől, a tengeri operációk támogató hatásától várhatott. Most egészen a maga tépett erejére lesz immár utalva és semmi kétség, hogy a hadjárat folytatása esetén nem bírna tovább helyt állani. Bármily messze húzódnának az oroszok hátra, hogy győztes ellenségüket saját hadműködési alapjától elcsalogassák, a japániak e hadi színtéren mindig előnyben maradnak. Mert az orosz hadműködési alaphoz, európai Oroszországhoz nem hozza lényegesen közelebb a hátrálás a muszka hadtesteket, oly aránytalan köztük a távolság, azonkívül az orosz közlekedés Kelet- Ázsia felé egyetlen útvonalra szorítkozik, míg a japáni hadvezetés Mandsuria határáig annyi utat hozhat jó karba, ahányra szüksége van, hogy csapatait ellássa, sőt szaporíthassa, a hadiszíntér végső határa , az Amur vidék pedig Japánhoz most is tízszerte közelebb fekszik, mint akár az orosz Kaukázushoz, akár az Ural és Volga vonalához. Elérkezett tehát az időpont, mikor a semleges világhatalmak a kedvező fogadtatás reményében megkezdhetik közbenjáró kísérleteiket a hadviselő feleknél, hogy az immár céltalan és igy oktalan vérontásnak végét vessék. A békéltető tanács Oroszországban annál kevésbbé fog elutasító fogadtatásra találni, mert a cári kormányzat immár a legkomolyabban tarthat a vereség visszahatásától a birodalom belső ügyeiben, a háború népszerűtlenségétől s a forradalmi mozgalom lángra lobbanásától. Ily viszonyok közt Oroszországra nézve elemi szükség a béke helyreállítása bármily nagy áron, hogy egész erejét a benső konszolidáció, az áldásos reformok, erőgyűjtés és megújhodás feladatainak szentelhesse. Viszont Japán számára is ütött a megfontolás órája, hogy a háború túlságos elnyújtása által ne kívánjon nagyobb veszteségeket ellenfeleitől, mint amennyit az megadni képes, s maga se terhelje túl magát nagyobb áldozatokkal, mint amennyit az elérhető eredmény megér. Nem akarunk optimisták lenni, mégis bízunk hozzá, hogy a békeinstrumentum az adott helyzetben sikerrel kecsegtet. A kérdés, mely a háborúra okot szolgáltatott, a keletázsiai hegemónia kérdése immár eldöntöttnek tekinthető. A háború megteremtő azt az állapotot, mely nélküle soha nem jött volna létre: kiverte az orosz hatalmat a bitorlott területről, megsemmisítő tengeri erejét, föltárta benső gyengeségét, leleplezte politikai és erkölcsi nyavalyáit s a győztes fél minden jogának igazságot szolgáltatott. Kevés példa van a történelemben, hogy háború ily teljesen elérte volna célját s ily igazságos megoldásra vezetett volna. Nincs hát se elvi, se lelkiismereti akadály, hogy a hadviselő felek a kétségtelen eredmények alapján levonják ez óriási háború konzekvenciáit. Az pedig valószínű, hogy a japán diplomácia a zöld asztalnál épp oly avatott művésze lesz feladatának, amilyen a japán hadvezérlet a harctéren volt s az alkudozások fegyvereivel épp úgy legyőzi ellenfelét, ahogy a háború érveivel legyőzte. Portyázás. Budapest, május 31 (B. B.) Megkérdezem a kereskedőt, mit adott a búza mázsájáért. Azt mondja, kilenc forintot. No ez jó haszon. Bemegyek a raktárba s nézegetem a zsákokat. Kikalkulálom úgy magamban, hogy minden zsák búzán volt a gazdának másfél forint haszna. Ha kicsi, ha nagy gazda adta el azt a búzát, zsákja után az egyik haszna csak annyi, mint a másiké. A jó gabnaár előnyeiben tehát gróf Csimborasszó és Parány Péter, a maguk termelőképességének arányában, egyformán részesedtek. Ez az én felfogásom. Bemegy azonban a raktárba Vészi József és igy elmélkedik : Ezt a zsákot Parány Péter adta el, hát abból nem volt haszon; az meg Közepes Mihály gazdaságából került ki, ebből sem volt haszon. Hanem az a zsák a gróf Csimborasszó uradalmából való. A huncut! Minden hasznot egyedül ő vágott zsebre. Hogy Vészi József ilyen meggyőződésre jusson, a közös vámterület gabnakereskedőjét körülbelül így kell elképzelnie . — Mi az ára a búzának? — kérdi a kereskedő. — Kilenc forint. — mondja Parány Péter. — Pardon, ön nemde kisbirtokos? — Az vagyok. — Nem áll ön semmiféle összefüggésben a latifundiumokkal apai vagy anyai ágon? — Hova gondol, Jakab úr!— Sajnos, ez esetben csak hét forintot adhatok a búzájáért. — Isten neki! — Mennyiért méltóztatik... ?