Hazánk, 1905. június (12. évfolyam, 129-153. szám)

1905-06-01 / 129. szám

Budapest, 1905. Tizenkettedik évfolyam. 129. szám. Csütörtök, június 1.­előfizetési Ara: EGÉSZ ÉVRői _ KOR. 21.— FÉI.ÉVRE « 14.— NEGYEDÉVRE­ « 7.— EGY HÓNAPRA « 2.40 Egyes szám 8, vidéken 10 üll. Pályaud­varokon 12 üllős. MEGJELENIK mindennap este 6 A rakétá is vasárnap kivételével. Szerkesztésig és kiadóhivatal, VII., Szentkirályi­ utca 28. Szerkesztőségi telefonsz. 166—23. Kiadóhivatali telefonsz.­­ 55—74. Gazdák apró­hirdetéseit közöljük. Felelős szerkesztő: BUDAY BARNA. Kéziratokat nem ad vissza a szerkesztőség. A cárizmus sülyedőben, Budapest, május 31. (B) A második és harmadik orosz flotta közös katasztrófája megrendíti alapjaiban a cári birodalmat. Roszdesztvenszki és Nebogatov japán hadi­fogságban, ti­zenhárom páncélos és más hadi­hajó elsülyesztve, hat elfoglalva, a többi szerteszórva, vagy elpusztítva; oly csapás ez, mely felülmúlja sokszo­rosan mindazt a példátlan szerencsét­lenséget, ami Oroszországra e háború alatt rázúdult. Halálos sebbe esett, tá­tongó lékkel oldalán, immár az orosz államhajó is. Hullámsír vár reá szintúgy, mint az érte feláldozott hadi flottákra várt, ha a cári parancsnok hídon nem tűzik ki sietve a fehér lobogót s gyors mentő­akcióval nem ragadják ki a balsors kezé­ből a még megmenthetőt. Ily katasztrófa után alig maradhat hátra egyéb, mint elismerni a legyőzette­­tést;­beletörődni a másithatatlanba, hogy a cári birodalom keletázsiai hegemóniáját elvesztette, é­s békét kötni a diadalmas Japánországgal ama feltételek alatt, ami­ket a győző diplomáciája az elért kato­nai eredmények alapján diktálni fog. Keserves elhatározás lesz ez a gőgös, szertelen hatalmi érzettől eltelt, roppant birodalmában mindenhatónak vélt északi cézártól. Le kell küzdenie dölyfét, a meg­aláztatás szégyenét, az áldozatokért sajgó fájdalom, a visszatolásért szomjazó boszu érzetét. El kell viselnie, hogy félelmetes presztízsének úgy saját népei, mint a világ hatalmasságainak szemében hosszú időre, talán örökre vége szakadt. A békeakta, melyet aláír, bevallás lesz, hogy hóditó szándéka kudarcot vallott, birodalmának megfeszített ereje a vállalt kevély feladat­hoz elégtelen s a cári akarat az akadá­lyokon, miket a lenézett Japán emelt elébe, többszörös összecsapás után immár megtörött. Egyéb választása alig van. Mert a háború folytatása többé semmi remény­nyel nem kecsegtet. A hadjárat koncepciója olyan, hogy tengeren kell eldőlnie, mert Oroszország azt tengeri hatalom ellen viseli. Ha a sárga vizeken sikert tudott volna aratni, talán megfordíthatja a hadi szerencsét a szárazföldre nézve is. Egy győzelmes orosz flotta elvághatná a Mandsuriában harcoló japáni seregek összeköttetését az anya­országtól, megakadályozhatná azok segí­tését, lövészeteik pótlását, megritkuló so­raik kiegészítését s rendszeres élelmezését is. Erre számítottak Szentpétervárt a két balti flotta elindítása óta s hónapokon át tartott kalandos útja alatt. Ezért késtek az európai hadtestek mozgósításával, lassítot­ták a mandsuriai hadműveleteket, egy győ­zelem a tengeren felért volna nekik egy megnyerhető sz­­azföldi csatával. Most már hiába reménykednek. Orosz­ország tengeri erejét teljesen kimerítette, több páncélos hajója nincs, tartaléka ér­téktelen régi lomból áll. S ha volna is pénze, hogy semleges államoktól kész hajókat vásároljon és bárha akadna is állam, mely a maga flottáját kész pénz­értékre váltani, hogy Oroszországnak át­engedje: orosz tengerészkatonákat, hajó­tiszteket és admirálokat a cár nem kaphat idegenben sehol, — a magáé elveszett vagy elzüllött, végső maradványai pedig harcképtelenek, mert meg vannak teljesen félemlítve. A többszörösen megvert mandsuriai orosz hadsereg kedvező fordulatot csakis a flotta szerencsés közreműködésétől, a tengeri operációk támogató hatásától vár­hatott. Most egészen a maga tépett ere­jére lesz immár utalva és semmi kétség, hogy a hadjárat folytatása esetén nem bírna tovább helyt állani. Bármily messze húzódnának az oroszok hátra, hogy győz­tes ellenségüket saját hadműködési alap­jától elcsalogassák, a japániak e hadi színtéren mindig előnyben maradnak. Mert az orosz hadműködési alaphoz, euró­pai Oroszországhoz nem hozza lényege­sen közelebb a hátrálás a muszka had­testeket, oly aránytalan köztük a távolság,­­ azonkívül az orosz közlekedés Kelet- Ázsia felé egyetlen útvonalra szorítkozik, míg a japáni hadvezetés Mandsuria ha­táráig annyi utat hozhat jó karba, ahányra szüksége van, hogy csapatait ellássa, sőt szaporíthassa,­­ a hadiszíntér végső ha­tára , az Amur vidék pedig Japánhoz most is tízszerte közelebb fekszik, mint akár az orosz Kaukázushoz, akár az Ural és Volga vonalához. Elérkezett tehát az időpont, mikor a semleges világhatalmak a kedvező fogad­tatás reményében megkezdhetik közben­járó kísérleteiket a hadviselő feleknél, hogy az immár céltalan és igy oktalan vérontásnak végét vessék. A békéltető ta­nács Oroszországban annál kevésbbé fog elutasító fogadtatásra találni, mert a cári kormányzat immár a legkomolyabban tart­hat a vereség visszahatásától a biroda­lom belső ügyeiben, a háború népszerűt­lenségétől s a forradalmi mozgalom lángra lobbanásától. Ily viszonyok közt Orosz­országra nézve elemi szükség a béke helyreállítása bármily nagy áron, hogy egész erejét a benső konszolidáció, az áldásos reformok, erőgyűjtés és megúj­hodás feladatainak szentelhesse. Viszont Japán számára is ütött a megfontolás órája, hogy a háború túlságos elnyújtása által ne kívánjon nagyobb veszteségeket ellenfeleitől, mint amennyit az megadni képes, s maga se terhelje túl magát na­gyobb áldozatokkal, mint amennyit az elérhető eredmény megér. Nem akarunk optimisták lenni, mégis bízunk hozzá, hogy a békeinstrumentum az adott helyzetben sikerrel kecsegtet. A kérdés, mely a háborúra okot szolgálta­tott, a keletázsiai hegemónia kérdése immár eldöntöttnek tekinthető. A háború megteremtő azt az állapotot, mely nélküle soha nem jött volna létre: kiverte az orosz hatalmat a bitorlott területről, meg­semmisítő tengeri erejét, föltárta benső gyengeségét, leleplezte politikai és erkölcsi nyavalyáit s a győztes fél minden jogának igazságot szolgáltatott. Kevés példa van a történelemben, hogy háború ily teljesen elérte volna célját s ily igazságos megol­dásra vezetett volna. Nincs hát se elvi, se lelkiismereti akadály, hogy a hadviselő felek a kétségtelen eredmények alapján levonják ez óriási háború konzekvenciáit. Az pedig valószínű, hogy a japán dip­lomácia a zöld asztalnál épp oly avatott művésze lesz feladatának, amilyen a ja­pán hadvezérlet a harctéren volt s az alkudozások fegyvereivel épp úgy legyőzi ellenfelét, ahogy a háború érveivel le­győzte. Portyázás. Budapest, május 31 (B. B.) Megkérdezem a kereskedőt, mit adott a búza mázsájáért. Azt mondja, kilenc forintot. No ez jó haszon. Beme­gyek a raktárba s nézegetem a zsákokat. Kikalkulálom úgy magamban, hogy min­den zsák búzán volt a gazdának más­fél forint haszna. Ha kicsi, ha nagy gazda adta el azt a búzát, zsákja után az egyik haszna csak annyi, mint a másiké. A jó gabnaár előnyeiben tehát gróf Csimbo­­rasszó és Parány Péter, a maguk terme­lőképességének arányában, egyformán ré­szesedtek. Ez az én felfogásom. Bemegy azonban a raktárba Vészi Jó­zsef és igy elmélkedik : Ezt a zsákot Pa­rány Péter adta el, hát abból nem volt haszon; az meg Közepes Mihály gazda­ságából került ki, ebből sem volt haszon. Hanem az a zsák a gróf Csimborasszó uradalmából való. A huncut! Minden hasznot egyedül ő vágott zsebre. Hogy Vészi József ilyen meggyőződésre jusson, a közös vámterület gabnakeres­­kedőjét körülbelül így kell elképzelnie . — Mi az ára a búzának? — kérdi a kereskedő. — Kilenc forint. —­ mondja Parány Péter. — Pardon, ön nemde kisbirtokos? — Az vagyok. — Nem áll ön semmiféle összefüggés­ben a latifundiumokkal apai vagy anyai ágon? — Hova gondol, Jakab úr!­­— Sajnos, ez esetben csak hét forintot adhatok a búzájáért. — Isten neki! — Mennyiért méltóztatik... ?

Next