Hazánk, 1905. október (12. évfolyam, 234-258. szám)

A HAZÁNK melléklete, műküdött a szükségből előállított pandurság. 1861-ben Bihar vármegye is csendőrutasítást állí­tott össze. Ennek egyik pontja a kegyetlenkedés és kínzással való vallatástól eltiltja a csendbiz­tost, de e pont is igy végződik, azonban a gya­nús, vagy bűnöst, bűntársai, vagy bűncselekmé­­nyek kipuhatolása végett rövid, de hatályos ki­hallgatás alá veheti. Hallottam e korból olyan csendbiztost, aki minden vallatását következő előkészület és parancs mellett végezte: 1. parancs: Ennek az embernek a ruhája nem bűnös, le kell tehát róla a ruhát húzni, mert rajta szétszakadhat s midőn az évig meztelen rabnak a pandúr háta mögé állott és intésre karikásá­val hátára suhintott, a csendbiztos állj szavára a pandúr meghallgatta a 2. parancsot, mely igy hangzott: Nem akarom, hogy ennek a gonosznak kifecskendező vérétől a fehér kemence bemocskolódjon. Le kell tehát vele a kemencét pokrócoztatni, mely midőn meg­történt és a rab ujabb két három ütésre sem vallott — jött ezen 3. parancs: Ez a rossz ember majd el is ájul­hat, mely okból, hogy legyen mivel fölocsud­­tatni, elegendő vizet kell vele behozatni. És ha e rémítgetés sem használt a karikás után jön a gúzsbakötés, stb. Volt oly csendbiztos is, aki a felelősséget el­kerülendő, az egész vallatást a pandúrjaira bízta. Világos, hogy ily hóhéri eljárásra, kivált a próbát­­lan és olykor ártatlanul elfogott ember azt is val­lotta, amit soha nem tett, ellenben a romlott és az efféle bánást megszokottak ezt is hidegvérrel kiállották, még­sem vallottak. Hajdan a megyén és úriszékeken évnegyedenként az elítélteknek 25 pálcát is ki kellett állani, pedig a botbüntetés megszüntetéséig a pálcázást a tisztviselők és községi elöljárók is minden ellenőrzés nélkül gyakorolták. Hogy hajdan a katonaságnál némelyek a botot mennyire megszokták, arra pár esetet említek föl. 1845-ben Derecskén láttam, hogy midőn egy katona száz ember között vesszőt futott, a mű­tét végével véres hátát a fal porladozó, meszes vakolatához dörgölte; az 50-es években pedig B.-Ujfaluban ismertem egy hosszú ideig katonás­kodott embert, aki egy h­e borért önként kínál­kozott 12 pálca ütést kiállani. Hogy az efféle gonosztevő nagy kínzásra sem vall, arról meggyőzött ez a történet: 1867-ben még volt egy oly javíthatlan embe­rem, aki élete javát börtönben, vagy mint futó­betyár töltöte. Ez a betyár ritkán jött haza, de ha vidékemre jött, ritkán távozott üres marokkal. Ez a 40 éves forma, hosszú, sovány, de izmos ember az élesdi csendbiztoshoz került, honnan tiszttársam kérésemre hozzám kisértette. E betyár­nak a ruhája Élesben (talán elfogatása közben) kapott ütlegek miatt, a vértől feszesen állott és az erős ember a gyöngeség miatt állani is alig bírt. Ezzel az emberrel több elszámolni valóm volt, de arra gondolni sem lehetett, hogy ezzel szigorúan bánjak, de azt is tudtam, hogy rimán­­kodásra sem mond meg semmit. Ekkor Jankónak azt mondtam, hogy felügyelet alatt az istállóban hagyom, ellátásáról is gondoskodom, de ha erő­södik, a járásomban elkövetett hibakört majd felelősségre vonom, addig pedig unalma elűzése végett a kosztjáért egy kis könnyű munkát kívánok tőle. Jankót aztán az istálóba vitettem s utána egy párna tollat küldtem megfosztás végett. Az erős ember utálattal tekintett a tollra, de kény­­telenségből hozzáfogott az általa meg nem szo­kott munkához. A fosztást a betyár ü­gyetlenül végezte, amiért a pandúrok pirongatták, gúnyol­ták. Néhány óráig állotta Jankó a dolgot, de mi­kor a pandúrok csúfolták, a betyár felugrott s hozzám vezettetvén magát, kijelentette, hogyha más vidéki dolgokért nem háborgatom és tovább tollfosztásra nem erőltetem, a járásomban tett károkról kész vallomást tenni. Elfogadtam a Jankó feltételeit és Jankó is megelégedésemre váltotta be szavát. Vallatásnál néha a vádlott minőségé­hez képest semmisnek látszó cselfogást hasz­náltam, így például: Egyszer valami csekélyebb lopásért egy pró­­bálatlan suhanc került hozzám, ki tettét erősen tagadta. Ennek előállításakor egy olyan könyvet pillantottam meg, melynek egyik lapja magyar, másika német betükkel volt nyomva. Tudsz e olvasni? Így kiáltottam a fiúra, ki, midőn igen­t mondott, a könyvet e szavak mellett adtam ke­zébe: Olvasd hát ezt, de ha elakadsz, rögtön valld be hibádat, mert akkor biztosan tudni A szegedi felsővárosi rossz toronyról. "írja: Bek Pista. Most, hogy arról tanakodnak, várjon a felső­városi Szent-György iskola tornya megmarad­jon-e, vagy lebontassák, eszembe jut a régi rossz torony, amelyből 1857. évben tatarozás útján lett a most még fennálló Szent­ György­­iskola tornya. Gyermekkoromban vedlett álla­potban állott a rossz torony és mellette a templom két oldalfala. Ezek közé volt építve a vizipuska-szin, lécrostélyos elejével a mostani templomtér felé. Akkori időben gyakoriak voltak a tűzesetek, tehát tavasztól őszig készenlétben voltak ott az előfogatosok is, akik a vizipuská­­kat, de különösen a vizes lajtokat húzatták. A rossz toronynak szomszédságában a mostani Dugonics­ utca sarkán volt az öreg Kaszab ko­vács műhelye. Előtte egy tér volt, amely tele volt mindig javítás alatt álló postakocsikkal. Ha a rossz toronyban kongattak éjjel vagy nappal, az öreg Kaszab kovács volt az első, aki talpra ugrott és hat fiával rohant a tűzhöz. A vizipuskát a fiúk húzták, abba nem kellett lovat fogni. Az öreg kovács volt a csővezető s mint a tengeri hajó kapitánya, úgy osztogatta a vizipuska tetejéről parancsait, az égő ház és a szomszéd házak körül szorgoskodó passzionátus tűzoltóknak. Kaszab kovács nevezetes ember volt felsővároson. Ő volt az államnak szerződött kovácsa, ő dolgozott a sóház részére, javította a só­mázsákat, ezenkívül a postakocsikat és az úgynevezett delezsánszokat. Disznótorokba és névnapi mulatságokba tréfás beszédei és adomái miatt volt hivatalos, meg különösen kedvenc nótájáért, amit itt Szegeden akkor senki sem tudott, se tőle furcsa áriája miatt senki meg nem tanult. Ez a nóta pedig Csokonaynak «Az arató» című dala volt, amely igy kezdődött: Jaj de szép az aratónak, Hogy ha forró nyár hevében Egy hűs árnyas tölgy tövében, Pihenni árnyékba dűl. Ilyen passzionátus tűzoltó-csővezető volt még az öreg Deutsch pipásnak a Feketesas­ utcából a Jóska nevű fia. Deutsch Jóska nagy stuccer volt, nyáron mindig fehér porcellánnadrágban járt és szalmakalapban. A tűznél a vizipuska vizétől és a hulló koromtól aztán pocsékká lett a porcellánnadrág meg a szalmakalapba is néha belekapott a szikra, azért Deutsch Jóska a tűz után ilyen kormos állapotban házatta magát vissza a rossz toronyhoz, a vizipuska-színhez a felsővárosi menyecskék tréfás megjegyzései és pajkos kacsingatásainak közepette. A városi hatóság díjakat tűzött ki a tűzhöz legelsőbb érkezők részére. Ezt a dijakat Kasza­bék vitték el, mert ők laktak a rossz torony mellett. A tű­z után, mint a katonai táborkar, megbeszé­lésre Urbánék korcsmájába gyűlt össze a fáradt had, ahol részletezve lett­, hogy ki milyen tevé­kenységet fejtett ki az oltásnál. A rossz torony ezenkívül a felsővárosi gyere­kek egyéb szórakozásaira is szolgált. Elhagyatott épület lévén, tele volt bagolylyal, denevérrel, verébnél és galambokkal. A harangozás az iskolás fiúk kedvenc foglal­kozása, annak mesterfogásait itt tanulta meg a serdülő ifjúság. Ezzel vele járt a veréb-fészek­­szedés, bőregérfogás és a galambászás. Így tör­tént aztán, hogy Maróthy Jóska, a híres Maróthy főmérnök fia, aki később huszárhadnagy és pusz­tai kapitány is volt, fészekszedés végett egy kes­keny szál deszkán az óra fölötti lükön mászott ki a rossz torony eresze alatt, a deszka végét pedig egy vásott pajtása tartotta. Maróthy Jóska a fészekből szedte a verébtojásokat az inge ele­jébe. A pajtás irigy szemmel nézte a zsákmányt és igy szólt: Jóska, adsz-e belőle? Jóska el volt mélyedve a dús szákmányolásba s nem figyelte, hogy pajtása fenyegetőleg azt is mondta, hogyha n­em adsz, eleresztem a deszkát. Nem válaszolt. Erre a vásott cimbora eleresztette a deszkát és Jóska ijedten belekapaszkodott és úgy repült le a rossz torony tövébe, de szerencsére semmi baja nem történt, csak a verébtojások törtek össze. Két bakter volt a toronyban, két elöregedett ember, akiknek ott lakásuk is volt. Ezek voltak a környékbeli úri­embereknek a dohányvágói és kezelői, ugyanis aki félt a finánctól, az a torony­ban vágatta a dohányját. A rossz toronyban voltak mind a harangok, tehát misére, imádságra, halottnak mindig ott ha­rangoztak. A közellevő házak lakói persze megszegták a folytonos harangozást az egy Felmayer szappa­noson kívül, aki a Biró-utcán, a mostani Dugo­­nics-utcában lakott. Valahányszor harangozni kezdtek, éktelen káromkodást vitt véghez. Ezen káromkodásoké,jelentés folytán Sü­megi felsővárosi gvárd'­­ által többször megii­tetett, mindig azon fény­­etéssel, hogy máskor a főbíró elébe fog citáltatni komoly megbírságolás végett. A rossz torony azután 1857. évben a mellé újonnan épített felsővárosi Szent-György-iskolá­­val szépen újra vakoltatott, kicsinosíttatott, be­­tetejeztetett és szép, tekintélyes külsejével díszes középülete lett a városnak. Az idő vasfoga majdnem félszázad alatt is­mét rossz toronynyá változtatta a Pálos-barátok hajdani templomának erősen épült tornyát, új iskolafalak emelkednek körülötte, a köz­­tövényhatósági bizottság kegyeletes érzésű tag­jai pedig nemes buzgalommal védik a rossz tor­nyot, gyermekjátékaik kedvenc helyét, a meg­semmisüléstől. Legyen nekik igazuk, ha török, tatár, cseh és német nem vett erőt a rossz tornyon, maradjon még emléknek a régi Szegedből. « fogom bűnösségedet és te bánod meg, ha tovább is tagadsz». A lap magyar végén kezdtem olvas­tatni, s midőn a fiú a másik lapra ért, az át­­változottnak hitt betűk úgy meglepték, hogy azonnal vallomást tett. Vasárnap, 1905. október 1. Bu­jj el, hogy keresselek! Cigánymese. Szépségesen szép Cigányországban, gyönyö­rűséges Csenkének volt egy drágaságos gyé­mántja. Ennek a drágaságos gyémántnak pedig vala egy története. Szépségesen szép Cigányországban, szépséges Csók­ének is vala egy gyönyörűséges gyémántja és ennek a gyönyörülésés gyémántnak is vala egy története. Csőrike szép cigányleány volt, Csórika is szép cigányleány volt. Ők ketten voltak, gyémánt is kettő volt, de a két gyémántnak csak egy me­séje volt, hát azt a szép mesét most mindjárt elmondom, ha meghallgatnátok, de meg sem bánjátok. Szép Cigányországnak szépséges királynéja hervadozni kezdett, betegség bántotta. De mi­előtt meghalt a szépséges cigánykirályné, hát azt, ami neki a legkedvesebb volt, elajándékozta. Legkedvesebb vala a szépséges cigánykirályné­nak a kettős gyémántja, amelyet a koronáján hordott. Az egyik gyémánt vola a gyönyörűséges gyémánt, a másik pedig vala a drágaságos gyé­mánt. Úgy ragyogtak egymás mellett ezek a gyémántok, hogy a királyasszony szobájába soha még csak gyertyát sem kellett gyújtani, ezek a gyémántok nappal ragyogtak, éjjel világítottak. Ezt a szép két gyémántot el akarta ajándé­kozni a szépséges cigánykirályné, hát a legszebb­nek akarta adni a szépek között. Hírül vivék szép Cigányországban a szépséges cigánykirályné óhaj­tását, hogy az országból a legszebb leányok jön­nének fel a beteg királyné ágyához, mert aki a legeslegszebb, hát azé lesz a két gyémánt. Eljöttek hát a szép leányok, nyiló kedves rózsa­szálak. Sokan voltak, szépek voltak, Cigány­ország legszebb virágai együtt voltak. Annyi szentigaz, hogy a sok szép közül egy királyfi sem tudta volna a legszebbet kiválasztani, de még egy király sem. Hanem a szépséges királyné ki tudta választani, mert ő is szép volt és igy értett a szépségben való választáshoz. No de sokan voltak a cigányleányok és nagyon is szépek voltak. A végén a szépséges királyné is megakadt, mert a két legeslegszebb közül nem tudott választani. Ez a két legeslegszebb leány pedig vola Cseribe és Csonka. A beteg királyné hét nap és hét éjjel mindig gondolkozott, de a legszebb két leány közül még sem tudta, hogy melyik a szebb. Közelgett az élete vége. Jöttek érte az angyalok, de mielőtt az angyalokkal elment, volna azelőtt kimondotta, hogy az ő kettős gyémántját ásták el a két legszebb

Next