Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-01-04 / 1. szám (53.)
SZÉPIRODALMI HETILAP II. ÉVFOLYAM • 1. (53.) SZÁM • KOLOZSVÁR, 1991. JANUÁR 4. """" mu ín I *t*»*V. • Kb . SZABÓ GYULA ÁRAD AZ ÁR Az áru, az árucikk nem árad. Annak a hiánya egyfolytában siralmas, megalázó és embertelen, akár December előtti diktatúrát, akár December utáni demokráciát mutat a naptár. Az üzleti üres polcok és az üzletek előtti „rakott“ sorok láttán ugyanúgy lehet a szókezdő dből demokráciát formálni, mint diktatúrát. Úgy, mint ahol évtizedeken át szokta egy szerencsétlen társadalom a zsarnokságot, amely a diktatúrát demokráciává dadogni A szerencsétlenség azonban, most annyival nagyobb, hogy ezúttal a szabad polgár nyakig merül abba az árba, amire az alig létező áruk ára felszökött. Ez az ár jól meg van áradva, s általában éppoly „szabad“, mint a honpolgár, aki jobbik esetben úszik benne, s próbál valamiképp fulladás nélkül felszínen maradni. És mindez csak a kisebbik rossz. A test, a fizikum kevéssel is ki tud békülni, viselni tud türelemmel létminimumokat is, sanyargató vegetálásokat is, ha amellett a lélek, a hit, a remény nem „halni“ jár bele. De test és fizikum legyen az a talpán, amely állja a siralmas nincstelenség méregdrága árjának hoszszú sodrát-sorát, s aközben a belsőbb helyen, az érzés, a tudat, a lélek világában azt érzékeli, hogy árad mindenfelé, sajtóban-betűben, gyűlésbeli és parlamenti szóban-hangban, az országéletet láthatóvá kirakatozó tévéablak, a TVR-vitrin kockájában a képmutató hamisság, a szemforgató kenetesség, a demagóg dilettantizmus, a többségiség idétlen grasszálása, akár a választásokon alulmaradtak tizenöt százalékos, akár az ország más ajkújainak „tíz százalékon aluli“ kisebbségéről folyik a szó. Volt csaknem fél évszázadon át egy olyan „népi demokrácia“, amely „a többség uralma volt a kisebbség felett“, s van immár csaknem egy esztendő óta egy olyan „demokrácia“, amely igyekszik mindent elkövetni, hogy a kisebbség minden demokratikus törekvésben és törvényben „leszavazódjék“, ha már egyszer a választásokon ,,elsöprő többséggel“ leszavazták. S mindez attól külön idétlen, hogy a majdnem egyeduralmi, egypártrendszerű hatalmi helyzetben lévő többségiség ezt olyan színben vitelezi ki, mintha ő lenne a fenyegetettség, a veszélyeztetettség állapotában, a „hendikeppelt“ helyzetben, a védekező pozícióban az ilyen vagy olyan kisebbség támadó agresszivitásával szemben. Ennek megfelelően ez a többségiség az erkölcsi talajt is igyekszik a maga hatalmi lábai alá kanyarítani: mindaz, amit ő tesz és képvisel, az az államrend, a jogállam, a demokrácia, az országvédő hazafiság, az emberi jog, a nemes, a szent, a csend, a béke. Aki ezzel szemben mást tesz és képvisel, az a „kisebbség diktatúráját“ akarja, az nemzetáruló, az hazaeladó, az országbefeketítő, az felforgató, az rendzavaró, az az idegenek szolgálója, az ellenségek keze. Folyik a szeretet, a béke, a csend, a nyugalom, az egyetértés, az utcai lármázok felháborodott elítélése valóságos árként azoknak a száján, akiknek a hangja gyűlölettől fokósodik, s akik időnként hosszú kilométereket is utaznak bottal a kézben azért, hogy szétverjenek az utcákon ilyen vagy olyan kisebbségeket. És ezek tudják aztán az emberiség legjámborabb teremtményeiként az emberiség számlálhatatlan nyelvei között megszámolni, hogy a világ egyetlen népének a nyelvében sincs annyi szóképzés a szívvel, mint az ő nyelvükön. Mindaz, ami nemes, folyik ezeken a szájakon igen nemtelenül, s ijesztő az értékek elértéktelenedése. Mi lesz végül ennek a silányság-áradatnak az ára? Hogy lesz ebből szép emberi világ, ha a polcon a legnagyobb hiánycikk az igazság, és az ajtó előtt a legtaposóbb sor a gyűlölet? Áradat van abból is, ahányan felveszik most a szeretet, a kereszténység, a Megváltó és az Isten nevét, de hányan veszik fel azokat „hiába“, ha az áradatban több az indulat zavaros tajtékzása, mint az igazság tiszta sodra? Itt az új esztendő, folyik velünk az idő, s „folyunk“ mi is tovább az idővel. Ki és mi lesz végül az „úr“? A „víznek árja“, amely akkor is úr, ha alul van? ... Vallatnók a jövőt, hogy mit ígér, de a jövő hallgat, némán burkolózik a ködbe. Marad a latolgatás... Az ember leginkább az értelme, az értelmessége révén ember. Ez az egy lehet végül a rév is az árban. A jövő ilyen-olyan választási kampányai között lesz rendre-rendre olyan „népszámlálás“ is, hogy hány értelmes ember van az országban. S ha lesz elég értelmes ember, az értelem győzhet még akkor is, ha az értelmes emberek számbelileg nem lesznek többség. Jelenleg a hatalomban ülő többségiség értelme csak odáig terjed, hogy ő a demokrácia, mert a nyolcvanöt százalékkal megszerzett hatalom maga a demokrácia. Azt, úgy látszik, nem képes felfogni, hogy minden demokrrácia akkor demokrácia, ha működik, ha gyakorolják, s ennélfogva egy nyolcvanöt százalékos választási győzelem demokráciája éppúgy elfajulhat diktatúrává, mint ahogy egy értelmes tizenöt százalék teremthet-alkothat demokráciát. Mert, ha van elég értelem, és az felülkerekedik egy ország hangatlásában, igazgatásában, akkor az igazság kormányozza a társadalmat. S ahol értelem és igazság „uralkodik“ és „honol“, ott nem grasszálhat az alantas farizeusság és kereszthányó gyűlölködés. Ha lehet bennünk hit, bizakodás, remény, az ilyenszerű latolgatás „ígéretében“ lehet. „Minden igazságtalanság bűn“, írta János a „közönséges leveleiben“, s bizonyára tekinthetjük magunkat az ő „fiacskáinak“, amikor a felvett tárgykörünkben ilyen igéket hirdet: „Fiacskáim, itt az utolsó óra, és amint hallottátok, hogy az antikrisztus első, így most sok antikrisztus támadt, ahonnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra... Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cselekszi... Fiacskáim! senki el ne hitessen benneteket, aki az igazságot cselekszi, igaz az, amiként ő is igaz... Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. A ki nem szereti az ő atyjafiát, a halálban marad. A ki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az... Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal... Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az, mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?“ Az apostolok mindig tudnak hitet erősíteni. S ha János tanított az igéivel, és ha tanulunk János igéiből, talán Pál is odateszi polcunkra az „igazság gyümölcsét“, hogy azért támadjon sor ellankadó térdek egyenesítésével és sánta lábak gyógyuló egyenes járásával: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak. Annak okáért a lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl. És lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon“ ... raffinizail’' Kovács cégért Szabó Tamás felvétele KOVÁCS ANDRÁS FERENC GYARMATI NYÁR Hinni talán, hogy túlnan az új fény méhe magába fogad, menekült, s akár folyók forrd térképeken, kitárja mélykék combjait feléd, ölébe szippant ismeretlenül, hogy megszülethess, mint a hallgatás. Írástudatlan évszakokban is — harminc után, ha majd Szudánból száll alá érted a gyarmati nyár: sötéten silabizálja gyanús nevedet, pörös irataid fölé hajol, hamis papírjaidra pillogat, és etiópikus elme, nem érti , ki vagy, sem felfedezői beszámolóid, és kihasítja a halhatatlan postazsákokat, kidőlt tevék tömlőit, púpjait, lovak bendőjét, bűnök málháit átkutatja, át, átgyúrja csontig égett arcod, A., ráncos bankóvá gyűri, száraz számadássá, fehér négussá gyúrja, gyötri, A., törlessz, fukar végösszegévé vált a láz, frank, adeni font leszel, amhara nyelvtan, ezer állufi bőr szaga, harrari hőség, szolga szavannatűz leszel, szomáli szél, ha törzsi viszály, vad tamtam a vérben, üszkösödő térd, elhanyagolt seb leszel istenem, álom, az mocska abesszin agóniának, mert csak a gyarmati nyár jön el érted, mint a vezeklés, bár nem a szú, sem a szépség — most csak a férfibeszéd nyers feszülése — rai: kész leopárd mia, súlyos oroszlán anya a nappal barna gerincén, most csak a tiszta izomzat a szótlanságnak szultanátusában, karmeri kalkulusban is — mivé, kié lehet még tomboló , szeme,, ha meghódoltat minden puszta fényt, a csönd törékeny császárságait? karabély, verése, szítja önmagadé, Pzisztái János: CSAPDÁBAN