Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-01-04 / 1. szám (53.)

SZÉPIRODALMI HETILAP II. ÉVFOLYAM • 1. (53.) SZÁM • KOLOZSVÁR, 1991. JANUÁR 4. """" mu ín I *t*»*V­. • Kb . SZABÓ GYULA ÁRAD AZ ÁR Az áru, az árucikk nem árad. Annak a hiánya egyfolytában siralmas, megalázó és embertelen, akár December előtti dikta­túrát, akár December utáni demokráciát mutat a naptár. Az üzleti üres polcok és az üzletek előtti „rakott“ sorok láttán ugyanúgy lehet a szókezdő d­ből de­mokráciát formálni, mint diktatúrát. Úgy, mint ahol évtizedeken át szokta egy sze­rencsétlen társadalom a zsarnokságot, amely a diktatúrát demokráciává dadog­ni­ A szerencsétlenség azonban,­ most annyival nagyobb, hogy ezúttal a szabad polgár nyakig merül abba az árba, amire az alig létező áruk ára felszökött. Ez az ár jól meg van áradva, s általában éppoly „szabad“, mint a honpolgár, aki jobbik esetben úszik benne, s próbál valamiképp fulladás nélkül felszínen maradni. És mindez csak a kisebbik rossz. A test, a fizikum kevéssel is ki tud békül­­ni, viselni tud türelemmel létminimu­mokat is, sanyargató vegetálásokat is, ha amellett a lélek, a hit, a remény nem „halni“ jár bele. De test és fizikum le­gyen az a talpán, amely állja a siralmas nincstelenség méregdrága árjának hosz­­szú sodrát-sorát, s aközben a belsőbb he­lyen, az érzés, a tudat, a lélek világában azt érzékeli, hogy árad mindenfelé, saj­­tóban-betűben, gyűlésbeli és parlamenti szóban-hangban, az országéletet láthatóvá kirakatozó tévéablak, a TVR-vitrin koc­kájában a képmutató hamisság, a szem­forgató kenetesség, a demagóg dilettan­tizmus, a többségiség idétlen grasszálása, akár a választásokon alulmaradtak ti­zenöt százalékos, akár az ország más ajkújainak „tíz százalékon aluli“ kisebb­ségéről folyik a szó. Volt csaknem fél évszázadon át egy olyan „népi demokrá­cia“, amely „a többség uralma volt a ki­sebbség felett“, s van immár csaknem egy esztendő óta egy olyan „demokrácia“, amely igyekszik mindent elkövetni, hogy a kisebbség minden demokratikus törek­vésben és törvényben „leszavazódjék“, ha már egyszer a választásokon ,,elsöprő többséggel“ leszavazták. S mindez attól külön idétlen, hogy a majdnem egyeduralmi, egypártrendszerű hatalmi helyzetben lévő többségiség ezt olyan színben vitelezi ki, mintha ő len­ne a fenyegetettség, a veszélyeztetettség állapotában, a „hendikeppelt“ helyzet­ben, a védekező pozícióban az ilyen vagy olyan kisebbség támadó agresszivitásá­val szemben. Ennek megfelelően ez a többségiség az erkölcsi talajt is igyek­szik a maga hatalmi lába­i alá kanyarí­­tani: mindaz, amit ő tesz és képvisel, az az államrend, a jogállam, a demokrácia, az országvédő hazafiság, az emberi jog, a nemes, a szent, a csend, a béke. Aki ezzel szemben mást tesz és képvisel, az a „kisebbség diktatúráját“ akarja, az nem­zetáruló, az hazaeladó, az országbefeke­títő, az felforgató, az rendzavaró, az az idegenek szolgálója, az ellenségek keze. Folyik a szeretet, a béke, a csend, a nyu­galom, az egyetértés, az utcai lármázok felháborodott elítélése valóságos árként azoknak a száján, akiknek a hangja gyűlölettől fokósodik, s akik időn­ként hosszú kilométereket is utaznak bottal a kézben azért, hogy szétverjenek az utcákon ilyen vagy olyan kisebbsé­geket. És ezek tudják aztán az emberiség legjámborabb teremtményeiként az em­beriség számlálhatatlan nyelvei között megszámolni, hogy a világ egyetlen né­pének a nyelvében sincs annyi szóképzés a szívvel, mint az ő nyelvükön. Mindaz, ami nemes, folyik ezeken a szájakon igen nemtelenül, s ijesztő az értékek elértéktelenedése. Mi lesz vé­gül ennek a silányság-áradatnak az ára? Hogy lesz ebből szép emberi világ, ha a polcon a legnagyobb hiánycikk az igaz­ság, és az ajtó előtt a legtaposóbb sor a gyűlölet? Áradat van abból is, ahá­nyan felveszik most a szeretet, a keresz­ténység, a Megváltó és az Isten nevét, de hányan veszik fel azokat „hiába“, ha az áradatban több az indulat zavaros tajtékzása, mint az igazság tiszta sodra? Itt az új esztendő, folyik velünk az idő, s „folyunk“ mi is tovább az idővel. Ki és mi lesz végül az „úr“? A „víznek ár­ja“, amely akkor is úr, ha alul van? ... Vallatnók a jövőt, hogy mit ígér, de a jövő hallgat, némán burkolózik a ködbe. Marad a latolgatás... Az ember legin­kább az értelme, az értelme­ssége révén ember. Ez az egy lehet végül a rév is az árban. A jövő ilyen-olyan választási kampányai között lesz rendre-rendre o­­lyan „népszámlálás“ is, hogy hány értel­mes ember van az országban. S ha lesz elég értelmes ember, az értelem győzhet még akkor is, ha az értelmes emberek számbelileg nem lesznek többség. Jelen­leg a hatalomban ülő többségiség értelme csak odáig terjed, hogy ő a demokrácia, mert a nyolcvanöt százalékkal megszer­zett hatalom maga a demokrácia. Azt, úgy látszik, nem képes felfogni, hogy minden demokrrácia akkor demokrácia, ha működik, ha gyakorolják, s ennélfog­va egy nyolcvanöt százalékos választási győzelem demokráciája éppúgy elfajul­hat diktatúrává, mint ahogy egy értel­mes tizenöt százalék teremthet-alkothat demokráciát. Mert, ha van elég értelem, és az felülkerekedik egy ország hanga­tlásában, igazgatásában, akkor az igaz­ság kormányozza a társadalmat. S ahol értelem és igazság „uralkodik“ és „ho­nol“, ott nem grasszálhat az alantas fa­­rizeusság és kereszthányó gyűlölködés. Ha lehet bennünk hit, bizakodás, re­mény, az ilyenszerű latolgatás „ígéreté­ben“ lehet. „Minden igazságtalanság bűn“, írta János a „közönséges leveleiben“, s bizonyára tekinthetjük magunkat az ő „fiacskáinak“, amikor a felvett tárgykö­rünkben ilyen igéket hirdet: „Fiacskáim, itt az utolsó óra, és a­mint hallottátok, hogy az antikrisztus első, így most sok antikrisztus támadt, a­honnan tudjuk, hogy itt az utolsó óra... Valaki a bűnt cselekszi, az a törvénytelenséget is cse­­lekszi... Fiacskáim! senki el ne hites­sen benneteket, a­ki az igazságot cselek­­szi, igaz az, a­miként ő is igaz... Mi tudjuk, hogy általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. A ki nem szereti az ő atyjafiát, a halál­ban marad. A ki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az... Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal... Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Is­tent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az, mert a ki nem szereti a maga atyja­fiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Is­tent, a kit nem lát?“ Az apostolok mindig tudnak hitet erő­síteni. S ha János tanított az igéivel, és ha tanulunk János igéiből, talán Pál is odateszi polcunkra az „igazság gyümöl­csét“, hogy azért támadjon sor ellankadó térdek egyenesítésével és sánta lábak gyógyuló egyenes járásával: „Bármely fe­nyítés ugyan jelenleg nem látszik örven­detesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével­­ fizet azoknak, a kik általa gyakoroltat­nak. Annak okáért a lecsüggesztett keze­­­­ket és az ellankadt térdeket egyenesítsé­tek föl. És lábaitokkal egyenesen járja­­tok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt in­kább meggyógyuljon“ ... raffinizail’' Kovács cégér­t Szabó Tamás felvétele KOVÁCS ANDRÁS FERENC GYARMATI NYÁR Hinni talán, hogy túlnan az új fény méhe magába fogad, menekült, s akár folyók forrd térképeken, kitárja mélykék combjait feléd, ölébe szippant ismeretlenül, hogy megszülethess, mint a hallgatás. Írástudatlan évszakokban is — harminc után, ha majd Szudánból száll alá érted a gyarmati nyár: sötéten silabizálja gyanús nevedet, pörös irataid fölé hajol, hamis papírjaidra pillogat, és etiópikus elme, nem érti , ki vagy, sem felfedezői beszámolóid, és kihasítja a halhatatlan postazsákokat, kidőlt tevék tömlőit, púpjait, lovak bendőjét, bűnök málháit átkutatja, át, átgyúrja csontig égett arcod, A., ráncos bankóvá gyűri, száraz számadássá, fehér négussá gyúrja, gyötri, A., törlessz, fukar végösszegévé vált a láz, frank, adeni font leszel, amhara nyelvtan, ezer ál­lufi bőr szaga, harrari hőség, szolga szavannatűz leszel, szomáli szél, ha törzsi viszály, vad tamtam a vérben, üszkösödő térd, elhanyagolt seb leszel istenem, álom, az mocska abesszin agóniának, mert csak a gyarm­ati nyár jön el érted, mint a vezeklés, bár nem a szú, sem a szépség — most csak a férfibeszé­d nyers feszülése — rai:­ kész leopárd mia, súlyos oroszlán any­a a nappal barna gerincén, most csak a tiszta izomzat a szótlanságnak szultanátusában, karm­eri kalkulusban is — mivé, kié lehet még tomboló , szeme­­,, ha meghódoltat minden puszta fényt, a csönd törékeny császárságait? karabély, verése, szítja önmagadé, Pzisztái János: CSAPDÁBAN

Next