Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-01-04 / 1. szám (53.)
VACHOTT SÁNDORNÉ Etelke a ravatalon „A szőke fürtök kedves gyermekét“ két költő, férjem és Petőfi Sándor emelték koporsójába, hogy az örökkévalóságban szépek, édesek legyenek álmai. Hófehér könnyű csipkeruhában feküdt a ravatalon; a gazdag szőke haja két oldalt lefésülve, fényes hullámokban folyta végig csaknem egész magasságát — homloka felett a jázmin és mirtusból fonott koszorú —, s imára kulcsolt kis fehér kezeiben az üde bokréta, mint bájoló alvó menyasszonyt, úgy tüntetik őt fel. Hiszen piros ajkai a ravatalon is mosolyogtak, s ha nagy kék szemei le valónak is zárva, arcának oly nyájas, oly vidám kifejezése maradt, mintha ártatlan szívének most is a boldogság volna lakója —, mintha csak szenderegne, s a legjobb álmok foglalnák el keblét.. . Valóban élni, ábrándozni látszék a halva is mosolygó tünemény —, úgy, hogy Budapest legkiválóbb tanárai gyűltek össze ravatala mellett, meggyőződést s nekünk biztonságát szerezni, ha vajon nem tetszhatott-e a csöndesen szenderegni látszó. Petőfi ott zokogott a nyílt koporsó mellett, kétség és remény között leste férjem oldalán, ha vajon a nyájas, a szellemet sugárzó szempár kék ege megnyílik-e még egyszer a tudós tanárok élesztésére? De hasztalan volt a remény, hasztalan minden ébresztési kísérlet: Etelkét örökre elveszítőnk — ő halva maradt. Január hó 7-dikén halt meg, és 10-én volt a temetése. Székács József konfirmálta, s ő tarta kedves tanítványa felett a megindító végtiszteletet, a remek szép gyászbeszédet is. A koporsó két oldalán fekete magyar ruhába öltözött fáklyások, fiatal reményteljes magyar írók kísérték, s a koporsó után gyalog, födetlen fővel férjem, egyik oldalán Pali bátyám, a másikon Petőfi Sándor volt a legközelebbi kísérő. Én, alig gyógyulva fel nagy betegségemből s a kiállott nagy lelki rázkódtatások után még magamhoz sem térve, ez új csapás által annyira kimerült és megrendült valék, hogy csak kocsin kísérhetem a gyászszekeret, anyám oldalán —, ki értem remegve —, elveszett gyermeke, Etelke halála miatt, alig mert félig megszakadt szíve keservén sírással is enyhíteni. Szomorú, nagyon szomorú téli nap volt ez, — a hó csöndesen pelyhezett, az ég egy darab fehér felhőnek, hófehér szemfedőnek látszék mindnyájunk feje felett... A harangok zúgtak, szomorúan, gyászosan, s midőn a szekér a koporsóval megállott templomunk előtt, hol kevés év előtt én és Etelke confirmálva voltunk, hol alig múlt másfél éve, midőn oly boldogan ünnepeltük esküvőmet, s Etelke, mint rózsákkal díszített koszorús leány, üdén, vidáman, oly hoszszú jövő élvezetére látszék hivatva lenni —, midőn ugyan azon templom előtt egyszerre csak megrendült a gyászos énekkar, hogy Etelkétől búcsúztasson bennünket —, akkor oly éles, oly metsző fájdalom hasított végig a szívemen, hogy jótétemény volt, midőn eszméletemet elveszítem. A temetés után mintegy 14 napra Petőfi hozzánk költözik. A szoba, melyet előbb anyám osztott meg Etelkével, a kedves teremtés elhúnyta után lakatlanná vált. Oly megszokatlan volt mindnyájunkra nézve Etelke hirtelen halála, s különösen engem, ki nem csak túl érzékeny és ragaszkodó, de a kiállott betegség és rázkódtatások után, igen gyönge is valók, annyira óvtak miden fájó és megindító hatásoktól, hogy Etelke volt lakhelyét elzárták, s anyám, férjem ajánlatát elfogadva, a kis zongora szobát választá alvó szobájául, mely egyenesen a mi alvó szobánkba nyílott — úgy, hogy ha bajom lett volna, az esetben is közel leendő hozzám ez a kedves, édes, gondos, jó anya. — Alig vette észre Petőfi Etelke szobája lakatlanságát, nem nyughatok, míg férjemmel észre nem vétette, mi boldog volna, ha e szobába költözhetnék —, régi lakását különben is épen elhagyandó volt. Férjem örömmel engedte át a szobát rendelkezésére — természetesen, csak barátságból, s Petőfi amint ezt megérte, egy 24 óra alatt már be is költözök oda. Itt készültek Etelke halhatatlanítására ama költemények, melyek később egy füzetben megjelentek s azon időben oly nagy hatásúak lőnek. — Előttem fekszik a költő kéziratában a füzet —, számomra írta le Petőfi, s én megőrzöm azt — gyermekeim és unokáim számára, ereklyeképpen. Amit éjjelenként írt, jókor reggel rendesen beküldő hozzám, így gyűlt össze lassanként a 36 költemény teli könnyharmattal, Etelke sírjáról. Úgy járt-kelt egyébiránt Petőfi Etelke szobájából ki és be, mint az alvajáró —, majd kiűzte őt szilaj fájdalma, az alig hantolt sír mellé —, majd ismét visszahajtotta a szobába, hol a kedves angyal lakott, élt és kilehelte ártatlan lelkét. Hiszen elbeszélhetik szerelme történetét, bemutathatják a költő bensejét maguk a költemények is, összes munkái között, melyek Etelke sírját halhatatlan koszorúként fonták körül, míg Petőfi neve él, míg hazánk határai között magyar szív dobog, ott zöldellenek mindörökké ... Elmondom, mit eddig Rejtve tartogattam, Mint gyöngyét a tenger Legmélyebb habokban. Halld meg, drága gyöngyöm, Szép, szelíd galambom! Amit érezek és Szenvedek, elmondom stb. Ezzel kezdé meg Petőfi a meghatóan szép költménysort, mellyel Etelke emlékét megörökíté; ezt követé azután az a nyolc sorból álló felsóhajtás, melyet arra vonatkoztat, hogy ő segíti férjemnek Etelkét koporsójába betenni: Mit nem tettem volna érted, Szép kis szőke gyermekem! De szerelmem bemutatni Megtiltotta végzetem. Az egész, mit életemben Érted tennem lehetett, Annyi, hogy a koporsóba Én tevémbe tetemed. A költeménysor ötödike ismét egyike a legszebbeknek: Jaj, de bús a harangszó! Neked harangoznak, Kedves, hervadt rózsaszála Tizenöt tavasznak! stb. De gyöngédebb szavakkal senki nem kérheti elszállt kedvesének engedelmét arra, hogy sírját szabadjon meglátogatnia, mint Petőfi tévé a költeményei tizedikében, midőn így esdekel Etelkéhez: Nem háborítom-e nyugalmad, Elásott kincse életemnek! Ha szívem árva gyermekével, A halvány arcú szenvedéssel Hozzád gyakorta kijövendek? Nem fog zajt ütni érkezésem, Sírhalmod mellé halkan lépek: Csak csókomat teszem fejfádra, Azt is lemossa könnyem árja, És ekkor ismét hazatérek. Igen csinos kis költeménnyel festi azt is, mi volt a ravatalon élete eszményképe: Ha életében nem szerettem volna A szőke fürtök kedves gyermekét, övé leendett életem, szerelmem, Midőn halotti ágyon feküvök. Mi szép, mi szép volt a halotti ágyon stb. Midőn beköltözök hozzánk, Etelke elhagyott szobájába, első sorai így hangzottak: E szobában küzködött az Élet és halál fölötte, Míg az élet Öt, a szépet, Öt, a kedvest, elvesztette. E szobában siratom őt Könnyeimnek tengerével — Szenvedésem Avagy létem E tenger mért nem nyélé el! E szobában lesz lakásom; Édes kín lesz laknom itten, Itten laknom, Öt láthatnom Mindig éber emlékimben. Egy kivánatom leszen, ha E szobából el kell menni. Az, hogy engem Akkor innen Szent Mihály lova vigyen ki A költemény három legvégsője: Függ már a lant megérintetlenül stb. továbbá a Mi bűvösbájos hang? Völgyben csendült meg ünnepest harangja? stb. s végül a: Messze vándoroltam, elhúnyt édes lelkem De midig, mindenütt, ahol jártam-keltem, Bánatos emléked, mint egy sötét fátyol Húzódott utánam sírodnak halmától stb. Oly szép, oly költői befejezése az egésznek, oly hű tükre Petőfi enyhültebb fájdalma s még mindig lángoló szerelmének, csak a következő néhány sor is, hogy jólesik ide jegyezni azt: Szívem lesz képed Etelkám, halálig! Függni fog szívemen képed, mint domború Sírodnak fejfáján e hervadt koszorú. SZABÓ GYULA Petőfi itt van! A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kezdett volt kialakulni egy olyan „szokásom“, hogy a sűrűn láth ató szervi „veszedelmek“ közt Petőfire „támaszkodva“ igyekeztem visszalábadozni az egészségesebbek-erősebbek világába. Az új világmozgató fiatalsága, életereje, szabadság- és természetrajongása, az az egész „elpusztíthatatlanság“, amit emberi s keli lételénye sugároz, mindegyre olyan segítő kéz volt, amelyet meg lehetett fogni a testi-lelki válságban, sokszor olyan „kézzelfoghatóan“, hogy még a gyógykúrás gyaloglásokban is érezni lehetett a „gyalogló társ“ testi közelségét. De a lelki „sugár“-kúra még jobb és hatékonyabb volt, s kézzelfogható bizonyságai furcsa mód annak is maradtak fenn. Ezek jórészt elkezdett és abbahagyott, félbe-szerbe maradt csonkabonkaságok, a hosszú lábadozások jegyzethalmazainak „holdudvaraival“. Ép kerekdedségű „teliholdként“ — kész munkaként — csupán egyetlen anyag „virít“ ki a töredékhalomból, s ez, gondolom, azért sikerülhetett, mert egyrészt éppen akkor — 1981—82-ben — „időszerűen" kerek évfordulóként közeledett Petőfi születésének 160. évfordulója — 1983. január elseje —, másrészt meg ez a többinél kisebb testi-szellemi erőfeszítést igénylő „vállalkozás“ volt. Minthogy akkori lábadozásaim lelki „sugaraztatásához“ inkább a „bölcselkedő terápia“ iránt mutatkozott belső igény, Petőfi ezúttal — életemben első ízben — főképp a meditatív-filozofikus mivoltában „szegődött“ mellém — ő ebben is hatalmas „doktornak“ bizonyult —, szinte mintegy százhatvan esztendős bölcsként, aki — akárcsak Szilveszter testének börtönrácsai és gondolatainak fejbefalazásai között — „Tíz év alatt száz évet élt“, összeválogattam tehát ,ünnepeltünk“ költészetéből egy olyan „kisantológiát", amely „a kevésbé ismert, többnyire homályba vesző oldaláról“ mutatta a „sétáló társamat" — olyan verssorokat, amelyek „nem forognak közszájon“, s amelyeket „nem énekelnek műszerzeményekként sem a betyárok, sem a kisiskolások“ —, s miután ezek sorában az egyik vers azt a címet viselte, hogy Mit szól a bölcs? én abból képeztem egy olyan műsorcímet, hogy Mit szól a bölcs Petőfi?, és elképzeltem, hogy ez egy színházi előadás lesz a kolozsvári színházban, „Születésének 160. évfordulóján“. A versösszeállítás lett volna a színházi előadásnak a „szavalati“ része. De minthogy a képzelet mindezt a kolozsvári színpadon állította volna színre, bevezetésként, „ünnepeltünk“ még közelebb-hozásaként egy terjedelmesebb szöveggel — ami a színházi est első része lett volna — megelevenítettem a „kolozsvári Petőfit“, vagyis Petőfi kolozsvári útjait-járásait — s annak fókusz-sugárzásaként Petőfi erdélyi útjait-járásait —, amihez kölcsön vettem legelső átjárásának idejéből azt a hírharangként zengő újságcikk-címet, hogy Petőfi itt volt, azzal az egy módosítással, hogy a múlt időt jelen idővé „varázsoltam“. Ebből a két — prózai és verses — részből az állt öszsze, hogy az egyik rész a halálra szántan kardos-csatázó-szabadságharcos fiatal vitézt „állította elő“ a maga kolozsvárierdélyi valóságos életigaz clkozásaiban, a másik a szinte őszenszakállas, olykor az életuntság öngyilkáig nekikeseredő „bölcset“ a maga versbeli „felhői“ között. S amint készen volt így a „kettős“ Petőfi, egyik lábadozó „sétánkkal“ elmentünk végig a sétatéren éppen a színházig, ott „beadtuk" az anyagot jó idejében, hogy legyen elég idő az évfordulóig „napirendre tűzni“ az előadást. Én részemről még színfal-elképzelést is vázoltam a prózai részhez — a Biasini épületének homlokzati fala, előtérben mai modern úti robogásaink helynévmutató forgalmi tábláival —, s az egészből aztán úgy lett végül „teljes holdfogyatkozás", hogy egy jóval későbbi — s aránylag jól helyrelábadozott testi-lelki állapotban megtett — gyalogutam végén, mely ugyancsak a színházig vezetett, visszakaptam házi megőrzésre a matuzsálemi korú kolozsvári „ünnepeltünk“ születésnapi műsoranyagát. Azóta még vénült nyolc esztendőt Petőfi. Most már, a legújabb újévvel, százhatvannyolc esztendőt tölt, és így újabb — bár nem kerek — születésnapi megemlékezésként szemünk elé eleveníthetjük a nyolc év előtti alkalomra készült szöveg részleteivel a Biasini-fogadó egykori szállóvendégét, akinek annál nagyobb a becse és dicsősége a világban, minél kerekebbre kerekedik a világszabadság, s aki úgy torpanhat meg egy helyi „szabadság“ útvesztőjében, ahogy száműzni akarják névadó nevét a Biasini utcájából. .. Végül a bölcs — bölcsessége érül-e? Térjünk be a „bukott“ születésnapi emlékműsor címadó versének „utcájába“, s ha az ott sorjázó nyolc szakasznak csak a „páratlan oldalát“ nézegetjük, ilyen bölcs szólásokat olvashatunk a szakaszok első, harmadik, ötödik és hetedik „számait“ nézve. Hm, bizony csak sok nem úgy halad, Amint kéne, itt a nap alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Korpafőt díszít selyem kalap, S az okos fő teng daróc alatt. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! egyenesség, nyílt őszinteség, Rókaságnak zsákmányul esék. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Igazmondás elhajított kő, Hajító fejére visszajő. Szikrát sem törődve szól a bölcs: Itt van a pohár, hol a bor? tölts! Kolozsvár 1990. december 15. Már 1846. október 28-án azt írta a barátjának, Várady Antalnak Koltóról: „Valami egy hét múlva megyek innen Kolozsvárra.“ Akkor azonban elmaradt mégis az út, maga helyett csak sorait küldhette a régóta vágyott városba Urházy Györgynek, s azokban olyan elkeseredetten szólt az elmaradt útról, hogy később a nyomdafestéknek három szemérmes pontot kellett hagynia az indulatkitörés egyik — pirulásra alkalmat adható — kifejezésénél: „Már megindultam Erdélybe, s megint csak vissza kellett fordulnom. S ez most harmadszor történt velem életemben. Fátum. De a jövő nyarat végig Erdélyben töltöm; már akkor bemegyek, ha minden határon egy ló[...] mered is elém, azzal ijesztő, hogy belém búvik, ha tovább lépek.“ Háromszor készült s akart jönni Kolozsvárra — mondhatjuk tán ma is így: ide közénk —, míg végül egy esztendővel — s nem egy héttel — a költői levélsor után, a negyedik rugaszkodással sikerült legyőznie a „Fátumot“. Kettesben jöttek a „kolibri-tojásnál filigránabb“ Júliával: a költői mézeshetek fészekmagányából érkeztek. Tulajdonképpen nászút lett volna, de csaknem egyet nyargaltak Költőtől Kolozsvárig: 1847.