Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-03-08 / 10. szám (62.)

) -JM 1. Tarimenes utazása Kirakádes vadember volt, aki a civilizált élet mesterséges boldogságát jött megismerni és ha lehet érezni is. Hazájában, Kirakaduhuban az emberek isteneket nem ismertek, de ha volt is róluk némi fogalmuk, hogy a természet rendjében és az időjárásban talán ők is munkálkodnak, nemigen gondoltak vele. Mindennapi tapasztalatuk úgy mutatta, hogy sorsuk cselekedeteikből következik. Tehát akár legyenek olyan istenek, akik különös gondviseléssel nincsenek irántuk, akár ne legyenek, számukra mindegy. Nem ismerték az élet gyönyörűségének temetősírjait, a törvényt, büntetést, házasságot, házi gondot. •[...] A Kifakadés Trézénivel, az ország bölcsével érkezett Totoposzba, hol szomjas kíváncsisággal hallgatta Trézénit. Száját is nyitva hagyta, úgy figyelt. Kitátott szájába olykor egy-egy légy repült, azokat bekapta és lenyelte, de azért figyelme egy pillanatig sem lankadt. [. . .] Amerre mentek, természetesen számosan sereglettek köréjük: látni kívánták a rettentő formájú vadembert. E sokaságban Kirakádesnek feltűnt egy igen alacsony ember, akit a többiek nagyságos úrnak neveztek. Megütközött rajta a vadember, nem tudván, hogyha valaki törpe, akkor hol van a nagysága. [.. .] Amikor tovább mentek, a vadember észrevette, hogy négy oszlop között három ember magasan a szelek között lengedezik. Kérdező, hogy azok a szárnyas totoposziak miért forognak ott a levegőben? — Azokat — magyarázta Trézéni — a törvény és az általuk megsértett közboldogság akasztotta oda nyakuknál fogva. Megfúltak, mivel gonoszságot cselekedtek. — Jártak iskolába? — kérdezte a vad. — Nem kívántak járni, és ebből származott bajuk is — volt a felelet. Amint így beszélgetnek, nagy ordítás hallatszik. Odanézvén látják, hogy egy embert hassal egy tőkéhez kötöznek, és azután kegyetlenül verni kezdenek. Érdeklődésére csakhamar megtudta, hogy ezt az embert éppen most iskolázzák. Éppen ez az az iskola, amely nélkül a közboldogság elképzelhetetlen. Ez az iskola az igazság leghasznosabb szolgája, és a lelkiismeretet helyettesíti azoknál, akik az istenektől nem félnek eléggé. Azt a tőkét deresnek hívják, és azon szoktak tanulni igazságot, bátorságot, istenfélelmet, lelkiismeretet, mérsékletességet, józanságot és más egyebeket is. A vadember ezeket megértette, de azonnal ki is jelentette, hogy ő iskolán kívül szeretne tanulni. Innen a város vége felé indultak. Itt azt látták, hogy egy nagy kocsiról szomorú arcú totoposziakat, emelnek le, és fejüket csakhamar letépik a vállaikról. — Ezeket — kérdezte a Kirakádes — talán a közboldogság számára vágták le, és a többiek megeszik? Felvilágosítják, hogy ezek isztakáromlásokat tanítottak, és azért a törvény halálra ítélte őket. — Jártak-e iskolába? — Éppen amiatt vesztették el életüket. Sokat kívántak tudni, és rossz iskolába jártak. — Amazokat tehát — mondotta a vad— a törvény azért aszalja a napon, mert nem jártak iskolába: ezekről azért tépték le a fejüket, mert iskolába jártak és nagyon okosak, tanultak voltak. [. . .] Most Trézéni szólalt meg: — Ne fáraszd ezekkel az elmédet! A szokás majd megtanít ezekre. Nesze, igyál! Édes itallal kínálja, amely annak nagyon mive szerint esett, az erejét nem ismervén, egyszerre mind meg is itta. De vére néhány perc múlva hevülni kezdett, teste zsibbadt, tagjai reszketnek, és feje szédeleg. — Hó! Hó! Megállj! — mondotta. Ebben az italban biztosan tudományt egyvesítettek, mert már kezdek tőle megőrülni! Hátha ezután a törvény letépi rólam a fejemet?! De a többiek nyugtatják, hogy most az alsóbb népek boldogságával élt. Azok csak akkor érzik magukat szerencséseknek, ha fejük az ilyen italoktól szédeleghet. — Még önként isszák azt? — csodálkozott a vad. — Csak befelejtésért teszik, hogy részegen, bajaikra nem gondolván, boldogok lehessenek általa. — Tehát itt, a tanult világban akkor boldogok az okosak, amikor bolondok lehetnek, ezért mérget isznak — mondotta a vad. Látja azonban, hogy egy totoposzi, aki az italtól már megveszett, szomszédját oly erővel vágja fejbe, hogy az menten összerogy és meghal. — A boldogságnak ezt a nemét melyik isten nevében szokták a jámbor totoposziak egymásnak ily tudósán osztogatni? — kérdezte a vadember, miután a gyilkost lefogták és elvezették. Kiderült, hogy az ital árusítója az ital mérgét vízzel gyengítette, s ezért a másik már jobban nem bolondulhatott meg tőle. Ezért ütögette fejbe. A gyilkosságot ugyan bolondságának idején követte el, de azért vétkes, noha a törvény megengedi az ivást. — Itt tehát — mondja a .vad.. —. azt. .megengedi a törvény hogy bolondítót igyanak, de büntet azért a vétekért, amelyet a megengedett bolondság elkövet. Jár-e a törvény iskolába, vagy maga is iszik? Úgy látszik, a törvény csapdát állít az embereknek, hogy esztelen tilalmainál fogva a szüntelen való büntetésre magának alkalmat szolgáltasson. — Ő — felelnek neki — ezer esetben egyszer büntet a törvény. Nem azért tiltja ő a bűnt, hogy senki ne vétkezzék, hanem azért tiltja, hogy tiltva legyen. Nincs olyan gonoszság, amelynek véghezvitelére időről időre emberek ne akadjanak. A jurakádes minden erkölcsi erejét összegyűjtötte, hogy a művelt társadalom törvényes és boldogító igazságait megérthesse, de mentős inkább erőlködik, annál mélyebben eltévelyedett benne. [■. .] Az utcán két hámbafogott totoposzi járószéken vitt egy harmadikat. A Kirakádes hozzájuk szólt: — Nálatok egyiketek úr, másik ló? Erre megmagyarázták neki, hogy a királynő egyik tanácsosa az, akinek járószékébe szabad emberlovakat fogatnia. A legrégibb vérből való. — Legkülönbsége Totoposzban. — De bolondok vagytok — felelte a Kirakádes. — Nálatok egyik lakásban az embervér régibb, mint a másikban? Sírva kell fakadni az emberekben való szánakozásban. [. ..] Másnap hazautazott Kirakaduhuba. Collegium Hungaricum 6 Magyarság (részlet) Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet se tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem. Magyarországba régen tudnak már a papok s némely tanulók zsidóul, görögül, de azért hol vannak a tudományok? Szent Istvántól fogva mindég deákul ír a nemzet, s mire ment benne a tudomány? Sok elmondja néked, ha akarod, a zsidó, görög grammaticát, csaknem könyv nélkül. Úgy ír deákul, mint Cicero, de azért egyébképpen oly mélységes ostobasága s vadsága, időtlensége, lehet, hogy beszélni sem mersz vele, mivel akaratja ellen oly rátakat mond, melyek miatt ő helyette kell elpirulnod. Mit kell hát egy nemzetnek elkövetni, ha tudománnyal fel akarja magát emelni, mely dolog kötelesség..? Vagy valamely idegen nyelvet kell any.nyelvének fogadni s a magáétal búcsút venni, vagy a maga született nyelvébe a mély tudományokat általtenni. De egy egész nemzet meddig tanul meg valamely idegen nyelvet tökéletesen és mikor felejti el a magáét? Mert a parasztemberek, kikkel beszélnünk kell, nem tanulnak sem görögül, sem zsidól, sem deákul, nekik is feleségeikkel beszélni kell, pedig a parasztasszonyok, tudjuk, miképpen szokták az idegen nyelveket tanulni. Azért akkor fog a magyar nyelv hazánkból kihalni, mikor a magyar parasztasszonyok deákul, görögül, franciául, vagy n-metál fognak tanulni és magyarul megszűnnek beszélni. Míg pedig a magyar parasztaszonyok magyarul fognak beszélni, addig a parasztemberek is úgy beszélnek, és hasonlóul, míg a jobbágyok magyarul szólnak, addig az uraknak nem lehet a magyarságot elfelejteni. Ha már így képtelenek vagyunk nyelvünket megtartani, tisztítsuk ki legalább és dolgozzunk előmenetelünkön. A Holmi (részlet) Valamennyi dolog e világon van, akár élőnek, akár holtnak gondoljad, egy sincsen szüntelen való mozgás és munka nélkül. Van a négy éltető állat [az ókori görög bölcsek négy őseleme: föld, víz, tűz, levegő] közt valamely megmagyarázhatatlan erő, mely vagy oszlat, vagy gyűjt minden szempillantásba. Ha már az élet egy részről nem egyéb csupa mozgásnál, úgy meg kell engedned, hogy az egész természetbe holt állat nincsen. [...] Vedd fel, hogy a természet rothasztó, azaz széjjeloszlató erejével is szinte úgy életre dolgozik, mint azon munkájával, mely által a fűbe virít. Oly rendbe vannak a dolgok, hogy előbb meg kell valaminek oszlatni, hogy új vidámságra jöhessen. Miként már az igaz, hogy rothadás nélkül semmiféle mag nem virágozhatik, mindjárt elhiheted, hogy a természet mikor rothaszt, akkor kezd éleszteni is. E pedig mindenütt így találtatik. Szóljunk csak testről: nem igaz-e, hogy a csikó a ménlónak magvából támad? Miképpen éled hát meg? Az elevenítő mag, az állat vérinek szintből készíttetik. Szénának, zabnak meg kell rothadni a ménle gyomrában, mely eszközökből a vérnek való nedvességet kihúzza a természet; meg kell hát rothadni a zabnak mikor elveszik tőle elevenségét, és más dolognak adják. Tehát az eddig zabba volt élet már más életet készít, noha mégsem veszett el belőle az éltető erő egészen. A zabból készült vér magot ereszt, mely magból csikó támad. Látod hát mi módon vándorol az élet egy dologból másba, a természet istentől meghatározott csudálatos munkája által. Elmaradott része a táplálatnak ganéj lesz, azaz rothadás. Gondolod-e, hogy ezen dolog már, minden éltető erőt tökéletesen kivesztett magából? Éppen nem. Tedd a ganéjt olyan földre, mely már soványsága szerint életet nem hoz, tapasztalni fogod, hogy kövér búzát terem. Látod, ő a földnek olyan nedvességet, zsírt ad, mely zsir a búzamagba csúszván, ezt tökéletes kövérségre viszi. A búzát te kenyérbe megészed, melyből természeted vért csinál, azon vér maggá változik, mely ha asszonnyal közösködöl, emberi testet támaszt. Az a dolog, mely már csikót adott, végre más testet is adhat. Azonban mag ne ütközz, mert tudod, hogy testiképpen, kivévén nagy lelkünket, mi csak olyan dolgokkal vagyunk öszverakva, mint az oktalan állatok, azaz, a négy éltető állatokból. Nincsen most itt szó lelki származásról, csak testi alkottatásról. Nem rút hát a ganéj a természetnek, sem nem elveszett, és élet nélkül való rothadás. Ha valahogy kételkednél, mondván: mi módon lehetne test ganéjból, nézd meg egy szép asszonynak testét halála után harminc nappal, osztán tégy ganéjt mellé, fogod tapasztalni, hogy rútságba nem enged a legveszettebb ganéjnak is e világon. Magyar rrr nezo (részlet) Akármelyik nemzetet vedd fel külön, akármilyen hitbe, s menj alá viselt dolgain, ameddig néked tetszik, tapasztalni fogod a változást. Elhitetheted akkor magaddal, hogy minden nemzet aszerint változott a maga dolgaiban, vagy sebesebben, vagy lassabban, amint történetei magukat előadták. Tekintd meg a magyar nemzetet, Árpád alatt nyíllal hadakozott, Morsnak imádkozott, lóhúst evett, István alatt oltár előtt térdepel, posztót visel inkább, s törvényt ír bőrre. Nézd meg törvénykönyvét kezdetibe és útjába, fogod tapasztalni a változásokat, idő, alkalmatosság szerint. [. . .] így van a szokásokkal is. Mire mentünk ezekbe? Ezelőtt csimbókot, most hajpor-tornyot viselünk fejünkön, buzogány helyett halhéjból csinált pálcákkal verjük lábunk szárát. Asszonyaink kurta szoknya helyett tafota ponyvákat húznak maguk után, és a vánkosokat nem alájuk, hanem fejekre teszik, feltornyozván fejkötőjüket. Régen kordovánt, most selyemcsizmát viselnek. Azt gondolnád, hogy már mai világuk ezek miatt a réginél rosszabb. Ne hidd ezt soha, inkább veszem, ha asszonyaink egész ágyaikat a fejekre rakják, és ifjaink derekainkhoz hasonló vastagságú halakat hurcolnak, mint hazánkba a vérengzést, rablást, égetést, vadságot lássam. Az olyan apró hivalkodások csak nevetséget szoktak szülni, és abba árulják el az embereknek fiait, hogy haszontalan állatok, gyermekesek, de a vad erkölcsök élnek, pusztítanak. Ha meghatároztatott dolog felőlünk, hogy hiba nélkül soha semminemű sorsba ne élhessünk és így két rossz közt választanunk kell, inkább legyünk gyermekesek, néha hivalkodók, mint kegyetlenek és vérengzők. Azt mondod: Ügy, de az ilyen pipereskedések, furcsaságok elvesztik a nemzetet! Héj, barátom, hát a verekedés nem veszti el még jobban? [...] Ne higgyed különben, hogy egy szelíd tudós nemzet, melynek ifjai nyakukon lepedőket tekergetnek öszve s asszonyaik szagos vizekbe fürödnek, vitéz is ne lehetne. Miért tudott a francia nemzet XIV. Lajos alatt egész Európával oly dicsőségesen verekedni afelöl, hogy télen által Moliére komédiáit Párisba nevezte és Versaillesba fütyörészett? Minden nemzetnek változva kell a maga céljára vonattatni, s ugyanezen okból soha nem volt nemzet, nem is lész, mely magába a változásokat felfüggeszthesse. Ő IS A felvilágosodás kora BESSENYEI GYÖRGY BESSENYEI GYÖRGY (Bércei, 1747 ? — Pusztakovácsi, 1811. 2. 24.) író, filozófus, kultúraszervező, a magyar felvilágosodás első szakaszának vezéregyénisége; az ő fellépésétől (1772) számítjuk irodalmunk megújhodásának korát. Régi középnemesi család ivadéka. 1755-től a sárospataki református főiskola diákja. 1760-ban meg kell válnia Pataktól, mivel rajta kívül még kilenc gyermekkel megáldott, kis jövedelmű szülei nem győzik taníttatásának költségeit. 1765-ben fölveszik a királyi testőrségbe. A vidéki tespedtségből a bécsi udvar fényébe jutott ifjú rendkívüli mohósággal lát fogyatékosságai pótlásához. Megtanul németül, franciául, magába szívja az angol és a francia felvilágosodás (Locke, Pope, Voltaire, Rousseau, Holbach) eszméit, de fölfigyel a német nemzeti öntudat ébredezésére is. E kettős hatás alatt ragad tollat, elhatározza, hogy minden erejét nemzete fölemelésére, a nemzeti nyelv pallérozására áldozza. Gárdatársaiból s itthoni barátaiból egész kis írótársaságot toboroz, melynek céljául a magasabb magyar kultúra létrehozását tűzi ki — a nyugati, különösen a francia bölcseleti és irodalmi irányzatok, műfajok meghonosítása révén. 1773 végén elhízottsága következtében kilép a testőrségből, és 1778-ig a hazai protestánsok bécsi ügyvivője. 1779 nyarán Mária Terézia kívánságára katolizál, a királynő jutalmul kinevezi az udvari könyvtár tiszteletbeli őrévé 2000 forint kegydíjjal. Mária Terézia utódja, II. József azonban 1782-ben megvonja tőle az évdíjat, kénytelen hát hazatérni. Bercelre, innen a Bihar megyei Feketetóra költözik. 1787-ben Pusztakovácsiban telepedik le, s itt gazdálkodik haláláig. 1790 után részt vesz a megélénkülő megyei életben, újrakezdi irodalmi tevékenységét is, de a szigorodó cenzúra miatt nem lehet reménye művei kinyomtatására. Még megfigyelés alá is helyezik mint politikailag és világnézetileg veszedelmes embert, s miközben a tőle kezdeményezett mozgalom diadalmasan tör előre, az egykori vezér alakja mindinkább feledésbe merül. Meghagyása szerint egyházi szertartás nélkül helyezik nyugovóra tetemét pusztakovácsi kertjében, jeltelen sírba. Irt tragédiát, vígjátékot, eposzt, államregényt, verset, filozófiai tankölteményt, politikai és pedagógiai tanulmányt, esszét, művelődéspolitikai röpiratot, irodalmi kritikát. Bessenyei helyesli a felvilágosult abszolutizmus intézkedéseit, amennyiben azok a közművelődést, a polgárosodást mozdítják elő, de észreveszi, hogy Mária Terézia és II. József központosító törekvései nemcsak a korszerűtlen rendi alkotmány, a nemesi előjogok, a parlagiasság, hanem — jobbágyvédelem ürügyén — a magyar szabadság ellen is irányulnak, az erőszakos németesítést szolgálják. Egyéb cselekvési tér nem lévén, ezért szorgalmazza a magyar nyelv ápolását, a nemzeti művelődés intézményrendszerének kiépítését — oly korban, amidőn a Bécshez pártolt főurak és a vagyonosabb köznemesek franciául vagy németül társalognak, az oktatás és részben a közélet nyelve pedig még mindig a latin. Elsőnek kísérli meg egy Hazafiús Magyar Társaság (tudományos akadémia) tető alá hozását. Elgondolását 1781-ben írt, de csak 1790-ben, Révai Miklóstól kiadott Jámbor szándék c. tervezetében fejti ki. Aranka György ennek alapján teremti meg az Erdélyi Nyelvmivelő Társaságot. Bessenyei világnézetét harcos antiklerikalizmus jellemzi, egyik elveszett regényében a cenzor szerint kigúnyolja a vallást, kétségbe vonja a túlvilági életet és a lélek halhatatlanságát. Elfogadja a világegyetem anyagiságának, végtelenségének, a szüntelen mozgásnak, átalakulásnak, a tapasztalati megismerés megbízhatóságának, sőt az értelem anyagi eredetének elvét. Erről tanúskodnak nevezetes érkezései: Magyar néző (1777), Magyarság (1778), A törvények útja (1778), A holmi (1779), A bihari remete avagy a világ így megyen (1803—1808). Az értelemnek keresése e világnak testében és hatása annak ismeretében (1804). Fontosabb színművei: Ágis tragédiája (1772), Hunyadi László tragédiája (1772), Attila és Buda tragédiája (1773), A filozófus (1777). Tételdrámák ezek, egy részüknek legfőbb értéke a nemzeti tárgyválasztás. Bihari magányában keletkezik szatirikus és utópisztikus államregénye, a Tarimenes utazása (1804). A fiatal Tarimenes (mintája maga a szerző) odahagyja düledező ősi kúriáját, hogy megkeresse a helyes törvényt, vallást és az igazságot a nagyvilágban. Arténis királynő (Mária Terézia) országában, Totoposzban Trézéni államférfi kalauzolja. Itt találkozik Kirakádesszel, a vademberrel. Ennek a Voltaire-től kölcsönzött figurának a szájába adja az író az elavult, ám makacsul továbbélő hűbériség bírálatát. Bessenyei helyét már Batsányi, majd később Kazinczy a modern magyar irodalom élén jelöli ki.