Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-03-15 / 11. szám (63.)
Ha pöffeszkedő, doktrinér, filiszter módra kezdeném ezt a verselemzést, előrebocsátanék valami nagyképű kérdést, pl. azt, hogy „következtethetünk-e az egyediből az általánosra?“ Ha viszont egyszerű, közérthető és igénytelen módon fogalmaznék, így kérdezném: „Édesapám idegenkedése a kommunizmustól csak az ő idegenkedése volt-e, vagy pedig nagyon sokan idegenkedtek tőle olyan szélsőségesen, olyan cefetül, ahogy ő a kommunizmustól idegenkedett?“ De minekelőtte elárulnám, mi volt az apropó és mi juttatta eszembe az ő mélységes idegenkedését a kommunizmustól, hadd álljon itt a vers, amely akkor íródott, amikor költője megkapta Londonban Édesapja Magyarországon feladott hamvait, egy ízléstelen horganybádog kupakban , 1958 februárjában, egy havas, ködös londoni reggelen. A vers címe: HAMVVEDERRE. két világháborút két kommunizmust — megért háromszáz hideglelést szívét a kor körüldobálta és most megdarálta szívében a kést felküldték lengő évek-sudarára rázták életfáját napra-nap s tüdőviharban láz orkán szavára ő fogódzkodott és megtapadt hullt annak lombja annak koronája bulkon rugaszkodva messze szállt: Mors Imperator egyszerű szolgája látta s vaktában körülkaszált Meghalhatatlan s oly időtlen élve — motolláján még a földi gond — naponta hajtva s hajsza-győzni térve — csak lefutni ezt a maratont hogy megjelentse — győzelem fiában! Röptét hamvában fejezte be harcolt a Doberdón Dalmáciában — Londonban gyógyul minden sebe S hogy is lehetne ennél tömörebben s ugyanakkor ennél hézagosabban elmondani a férfiember élettörténetét, aki nyolcvanadik életévében halt meg, mint hogy harcolt a Doberdón Dalmáciában — mert egyrészt még másutt is harcolt, másrészt meg: mikor nem harcol valaki, akinek az egész élete — életküzdelem? Nem volt se tábornok, se vezérőrnagy, se semmiféle főtiszt, csak közember-tisztecske volt, ezért nem maga Mors Imperator kezelte a kaszát, hanem csupán egyszerű szolgáját küldte maga helyett, hogy ő végezzen vele. S hogy miért röptében végzett? Az is nagyon egyszerű: Édesanyám repülőgépen, légiteherként küldte Édesapám földi maradványait Londonba. Nem ő maga csomagolta, ilyesmit egy „rendnek-muszáj lenni“ országban elképzelni sem lehet. Közegek, hivatalos közegek csomagolták, nincs kizárva az sem (1958-ban), hogy a vámon is keresztülment, s piszkavassal beleturkáltak, hogy a hamvakba nem rejtettek-e briliiánsgyűrűt vagy titkos kémjelentést. A hamvakat rejtő, ízléstelen horganybádog-kupakot gyaluforgácsba rakták és a forgáccsal együtt egy otromba kartondobozba zártákplombálták-pecsételték; ezt a csomagolást bontottam fel itt Londonban, remegő kézzel, míg a kartonon késsel keresztülhatolva és a gyaluforgácsból előemelve meg nem pillantottam a horganybádogon, domborított betűkkel az ő nevét és az évszámot: „1881—1958“. Jóságos ég: majdnem 80 végigszenvedett esztendő! Mi satnya, korcs utódok voltunk eleinkhez képest s ha arra gondolok, hogy a háborúban álló állam emberbevágó gépezete a lövészárokharcok világán négy év alatt micsoda megroggyant, kilúgozott, idegbeteg roncsot produkált a fiatal daliából; ha arra gondolok, hányszor hány gránátnyomást kellett (vagyis hát kellett volna) szervezetének kihevernie, ha egyszer az első világháborúban háromszor, a másodikban kétszer kapott gránátnyomást! Elszörnyedek a gondolattól. Az utolsó, a 44 végén fölém magasló, szálegyenes, kétméteres emberből 40 kilós, kakasjárású, halálképű kísérletet csinált az idegsorvadásnak ez a fajtája, a Radexia Simmondsi. S azontúl minden hónapban, minden héten esedékes volt eltávozása. Reggelente alig mertek belesni hozzá: megébred-e? Vagy már elaludt? Tüdőtágulás és szívelégtelenség, ezt mondja róla az orvosi zsargon, de én tudom: „felküldték lengő évek sudarára/rázták életfáját napra-nap“. Hihetetlen szívóssággal ragaszkodott árnyékéletéhez, mert minden nap várta a híreket Londonból, a fiáról. Pedig bel! micsoda veszekedések voltak, micsodás összecsapások apa és fia közt, amikor az apa már ötven év megkeseredett tapasztalatát hordozta a bőrzsákjába bevarrva, 18 éves műegyetemista gólya fia pedig, mint született jobbantudomka, hol letorkolta, hol sötéten hallgatott. S miért is voltak ezek a leszakadó súlyos csendek két beszélgetés között, s miért váltak már ezek az összezördülések is egyre ritkábbakká? „két világháborút két kommunizmust/megért háromszáz hideglelést“ — így indul a vers, róla; de mi a jelentősége annak, hogy fia habókos-optimista volt s nem volt egyebe, mint a jövő, amiben bíznia kellett, így azután semmibe vette, meg se hallotta az idősebb tapasztalatát az első kommunizmusról; az elsőről, amelyben, hogy megmentsék Gyomaendrődöt az éhezéstől, a frontról hazatért fiatal apának többedmagával zsákolni kellett, kiüríteni a vasúti állomáson a lisztes vagont, de mekkora volt csodálkozása, amikor a „fizetésnél“ a párttagok három zsákkal kaptak, neki viszont pártonkívüli zsákolónak csak egy zsák jutott. Pedig ha akkor hallgat a fiú az apjára és megszívleli történeteit, ezt és ami még utána következett, mennyi mindent megértett volna később, jóval később, ami már a Rákosi banda történetéhez tartozik! És miért csaptak össze azon is, miért is mondta az Édesapa, hogy „márpedig ha itt megint kommunizmus lesz, akkor én, édes fiam, vedd tudomásul — öngyilkos leszek!“ Más kérdés, hogy lett ugyan kommunizmus másodszor is, de ő mégsem lett öngyilkos, mert kisemmizte az életből a Kadexia Simmondst, az idegsorvadás már nem ő volt. Nos, most már itt az ideje, hogy eláruljam, s nem is tarthatnám tovább magamban, mi volt az, ami eszembe juttatta a HAMVVEDERRE című régi versemet és Édesapám fogadkozását — mintha a kommunizmus olyasfajta világ volna, amolyan Csauseszky-világ, amelyben nem érdemes élni s ha a végső keserűségbe belekergetik, milliók nyilatkoznak úgy, hogy inkább választják a halált, mert minden jobb, mint ebben a didergő, világítatlan éhezésben: a jövő-utópia Csauseszky-paradicsomban élni ... Híre járt, hogy a felszabadult Romániában betiltják a kommunista pártot. Igaz, hogy a hír csak egy napig tartotta magát, az új vezetés megszeppent és mint aki nem meri vállalni érte a felelősséget, elhatározta, hogy népszavazásra bocsátja a kérdést. Ez juttatta eszembe. Az, hogy egyszer már találkoztam egy emberrel, aki a kommunista párt meglétének ellene szavazott és inkább megvált volna életétől, semhogy benne éljen, és ez az ember a tulajdon édes nemzőapám volt. Nos, nem vonom ki magam alól, s nem játszom az illetéktelent, ha odaszemtelenkedem e népszavazásnak az urnáihoz. Alkalmasint helyesen tette és igaza volt az új vezetőségnek, de az a sanda gyanúm, hogy egész más — hogy homlokegyenest ellenkező okból. Ne ússzak meg olyan könnyen. Csak úgy uk-mukfuk, máról-holnapra, volt-nincs kommunista párt- Ne a cézár és ne a pontifex maximus tartsa lefele hüvelykjét fejedelmi páholyában s ne legyen belőle olcsó cirkusz. Döntsön a nép. A nép egésze, legjobb tudása, lelkiismeretem szerint és a Csauseszky-félék iránti szeretete arányában. Már csak egyetlen egy sor van hátra a verselemzésből, az utolsó: „Londonban gyógyul minden sebe“. S ez így értendő. .Szedőszobámban, a könyvespolc legtetején van az a tabernákulum, amelyben Édesapám hamvait őrzöm. Már régen nem abban az ízléstelen, horgánybádog-kupakban; leltem neki finom faragású öreg mahagóni dobozt, ott dereng fönn magasan, az üveg és az elhúzott függöny mögött. Munka közben olykor hátrafordulok, mint most is, egy szempercenetre abbahagyom a betűvetést és felnézek rá. Vajon gyógyul-e? Vagy csak úgy pang, a gyógyulhatatlanság dimenzióink minden sebe ...?! 8 SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Nyolcvanhármas glosszák 3. Kinek a pap, kinek a papfi vagy ideiglenesen nálunk tartózkodó déli nyelvre fordítva: kinyek a pop, kinyek a popovics. — A magyar sajtó örvendetes sokszínűségről tesz tanúbizonyságot a legutóbbi időben. Egyrészt tabutémákhoz is mer nyúlni, másrészt sokszínűen, demokratizmusosan (Nna! . . .). Például a nálunk tartózkodó felszabadítókról nemigen volt szokás írni. Igaz, a legilletékesebb, a kormány, csak a minap (1956. november 16-án) nyilatkozott róluk a Szabad Népben (akkor még az is létezett, párhuzamosan a Népszabadsággal), hogy majd kimennek. De addig is, amíg ezt megérjük, jobb, ha meglátogatjuk őket átmeneti szálláshelyükön. Érdemes, mert az újságírókat — ősi szokás szerint — sóval, kenyérrel fogadják. Nyeljük le — mármint a sót és a kenyeret —, és feledjük el, hogy ezzel otthon szokás fogadni a vendéget. Különben is sok víz lefolyt a Tyiszán és a Dunajon azóta, amióta Szvatoplukot átvertük a fehér lóval. De hol itt a gyemokratyikus sokszínűség? Hát ott, hogy a Népszabadság riporterét „tiszta tekintetű pionírok“ fogadták, a Népszaváét pedig „szép léptű asszonyok“ (Szovjet gárdisták vendégségében. Népszabadság, 1983. május 7., illetve A Budapesti Gárda, Népszava, 1983. május 8.). Akár pedofil, akár heteroszexuális az ember, nálunk úgyis megkapja a magáét. L. F. S. 1983 május Babette Cole rajza EGYED EMESE A TÖBBI Elalszik majd a hívás, mint a gyertya. Hidak pillérét hó rajzolja körbe. Hajnalseprűkkel szavaink behordja az olvasztóba felejtés-anyó! Könnyedhez készít illatos kalácsot, meggyógyítanak házi jótanácsok, s kerül majd, hogyha elmerengenél, halaszthatatlan megtennivaló. — A járdasziget békéje vagyok; nem kezdet, nem cél utazásodon. Kitalálható történet vagyok: égabroszon szétmorzsált holdkenyér. Elalszik majd a hívás, mint a gyertya. Volt-nincs. A többi kínzó hófehér.