Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-03-15 / 11. szám (63.)

Ha pöffeszkedő, doktrinér, filiszter módra kezde­ném ezt a verselemzést, előrebocsátanék valami nagy­képű kérdést, pl. azt, hogy „következtethetünk-e az egyediből az általánosra?“ Ha viszont egyszerű, köz­érthető és igénytelen módon fogalmaznék, így kérdez­ném: „Édesapám idegenkedése a kommunizmustól csak az ő idegenkedése volt-e, vagy pedig nagyon sokan idegenkedtek tőle olyan szélsőségesen, olyan cefetül, ahogy ő a kommunizmustól idegenkedett?“ De minekelőtte elárulnám, mi volt az apropó és mi juttatta eszembe az ő mélységes idegenkedését a kom­munizmustól, hadd álljon itt a vers, amely akkor író­dott, amikor költője megkapta Londonban Édesapja Magyarországon feladott hamvait, egy ízléstelen hor­ganybádog kupakban , 1958 februárjában, egy havas, ködös londoni reggelen. A vers címe: HAMVVEDER­RE. két világháborút két kommunizmust — megért háromszáz hideglelést szívét a kor körüldobálta és most megdarálta szívében a kést felküldték lengő évek-sudarára rázták életfáját napra-nap s tüdőviharban láz orkán szavára ő fogódzkodott és megtapadt hullt annak lombja annak koronája bulk­on rugaszkodva messze szállt: Mors Imperator egyszerű szolgája látta s vaktában körülkaszált Meghalhatatlan s oly időtlen élve — motolláján még a földi gond — naponta hajtva s hajsza-győzni térve — csak lefutni ezt a maratont hogy megjelentse — győzelem fiában! Röptét hamvában fejezte be harcolt a Doberdón Dalmáciában — Londonban gyógyul minden sebe S hogy is lehetne ennél tömörebben s ugyanakkor ennél hézagosabban elmondani a férfiember élettörté­netét, aki nyolcvanadik életévében halt meg, mint hogy­ harcolt a Doberdón Dalmáciában — mert egyrészt még másutt is harcolt, másrészt meg: mikor nem harcol valaki, akinek az egész élete — életküzdelem? Nem volt se tábornok, se vezérőrnagy, se semmiféle főtiszt, csak közember-tisztecske volt, ezért nem maga Mors Imperator kezelte a kaszát, hanem csupán egyszerű szolgáját küldte maga helyett, hogy ő végezzen vele. S hogy miért röptében végzett? Az is nagyon egysze­rű: Édesanyám repülőgépen, légiteherként küldte Édes­apám földi maradványait Londonba. Nem ő maga cso­magolta, ilyesmit egy „rendnek-muszáj­ lenni“ ország­ban elképzelni sem lehet. Közegek, hivatalos közegek csomagolták, nincs kizárva az sem (1958-ban), hogy a vámon is keresztülment, s piszkavassal beleturkáltak, hogy a hamvakba nem rejtettek-e briliiánsgyűrűt vagy titkos kémjelentést. A hamvakat rejtő, ízléstelen hor­­ganybádog-kupakot gyaluforgácsba rakták és a for­gáccsal együtt egy otromba kartondobozba zárták­­plombálták-pecsételték; ezt a csomagolást bontottam fel itt Londonban, remegő kézzel, míg a kartonon késsel keresztülhatolva és a gyaluforgácsból előemelve meg nem pillantottam a horganybádogon, domborított be­tűkkel az ő nevét és az évszámot: „1881—1958“. Jó­ságos ég: majdnem 80 végigszenvedett esztendő! Mi satnya, korcs utódok voltunk eleinkhez képest s ha arra gondolok, hogy a háborúban álló állam em­­berbevágó gépezete a lövészárokharcok világán négy év alatt micsoda megroggyant, kilúgozott, idegbeteg ron­csot produkált a fiatal daliából; ha arra gondolok, hányszor­ hány gránátnyomást kellett (vagyis hát kel­lett volna) szervezetének kihevernie, ha egyszer az el­ső világháborúban háromszor, a másodikban kétszer kapott gránátnyomást! Elszörnyedek a gondolattól. Az utolsó, a 44 végén fölém magasló, szálegyenes, kétmé­teres emberből 40 kilós, kakasjárású, halálképű kísér­letet csinált az idegsorvadásnak ez a fajtája, a Rad­e­xia Simmondsi. S azontúl minden hónapban, minden héten esedékes volt eltávozása. Reggelente alig mertek belesni hozzá: megébred-e? Vagy már elaludt? Tüdő­tágulás és szívelégtelenség, ezt mondja róla az orvosi zsargon, de én tudom: „felküldték lengő évek­ sudará­­ra/rázták életfáját napra-nap“. Hihetetlen szívóssággal ragaszkodott árnyékéletéhez, mert minden nap várta a híreket Londonból, a fiáról. Pedig bel! micsoda ve­szekedések voltak, micsodás összecsapások apa és fia közt, amikor az apa már ötven év megkeseredett ta­pasztalatát hordozta a bőrzsákjába bevarrva, 18 éves műegyetemista gólya fia pedig, mint született jobban­­tudomka, hol letorkolta, hol sötéten hallgatott. S miért is voltak ezek a leszakadó súlyos csendek két beszél­getés között, s miért váltak már ezek az összezördülé­sek is egyre ritkábbakká? „két világháborút két kom­­munizmust/­megért háromszáz hideglelést“ — így in­dul a vers, róla; de mi a jelentősége annak, hogy fia habókos-optimista volt s nem volt egyebe, mint a jövő, amiben bíznia kellett, így azután semmibe vette, meg se hallotta az idősebb tapasztalatát az első kommuniz­musról; az elsőről, amelyben, hogy megmentsék Gyo­­maendrődöt az éhezéstől, a frontról hazatért fiatal apá­nak többedmagával zsákolni kellett, kiüríteni a vasúti állomáson a lisztes vagont, de mekkora volt csodálko­zása, amikor a „fizetésnél“ a párttagok három zsákkal kaptak, neki viszont pártonkívüli zsákolónak csak egy zsák jutott. Pedig ha akkor hallgat a fiú az apjára és megszívleli történeteit, ezt és ami még utána követ­kezett, mennyi mindent megértett volna később, jó­val később, ami már a Rákosi banda történetéhez tar­tozik! És miért csaptak össze azon is, miért is mondta az Édesapa, hogy „márpedig ha itt megint kommuniz­mus lesz, akkor én, édes fiam, vedd tudomásul — ön­gyilkos leszek!“ Más kérdés, hogy lett ugyan kommu­nizmus másodszor is, de ő mégsem lett öngyilkos, mert kisemmizte az életből a Kad­exia Simmondst, az ideg­sorvadás­ már nem ő volt. Nos, most már itt az ideje, hogy eláruljam, s nem is tarthatnám tovább magamban, mi volt az, ami eszem­be juttatta a HAMVVEDERRE című régi versemet és Édesapám fogadkozását — mintha a kommunizmus olyasfajta világ volna, amolyan Csauseszky-világ, amelyben nem érdemes élni s ha a végső keserűségbe belekergetik, milliók nyilatkoznak úgy, hogy inkább választják a halált, mert minden jobb, mint ebben a didergő, világítatlan éhezésben: a jövő-utópia Csau­­seszky-paradicsomban élni ... Híre járt, hogy a felsza­badult Romániában betiltják a kommunista pártot. Igaz, hogy a hír csak egy napig tartotta magát, az új vezetés megszeppent és mint aki nem meri vállalni érte a felelősséget, elhatározta, hogy népszavazásra bo­csátja a kérdést. Ez juttatta eszembe. Az, hogy egyszer már talál­koztam egy emberrel, aki a kommunista párt meglété­nek ellene szavazott és inkább megvált volna életétől, semhogy benne éljen, és ez az ember a tulajdon édes nemzőapám volt. Nos, nem vonom ki magam alól, s nem játszom az illetéktelent, ha odaszemtelenkedem e népszavazás­nak az urnáihoz. Alkalmasint helyesen tette és igaza volt az új vezetőségnek, de az a sanda gyanúm, hogy egész más — hogy homlokegyenest ellenkező okból. Ne ússzak meg olyan könnyen. Csak úgy uk-muk­­fuk, máról-holnapra, volt-nincs kommunista párt- Ne a cézár és ne a pontifex maximus tartsa lefele hüvelyk­jét fejedelmi páholyában s ne legyen belőle olcsó cir­kusz. Döntsön a nép. A nép egésze, legjobb tudása, lelkiismerete­m szerint és a Csauseszky-félék iránti szeretete arányában. Már csak egyetlen egy sor van hátra a verselem­zésből, az utolsó: „Londonban gyógyul minden sebe“. S ez így értendő. .Szedőszobámban, a könyvespolc leg­tetején van az a tabernákulum, amelyben Édesapám hamvait őrzöm. Már régen nem abban az ízléstelen, hor­gán­ybá­dog-kupakban; leltem neki finom faragású öreg mahagóni dobozt, ott dereng fönn magasan, az üveg és az elhúzott függöny mögött. Munka közben olykor hátrafordulok, mint most is, egy szempercenetre abba­hagyom a betűvetést és felnézek rá. Vajon gyógyul-e? Vagy csak úgy pang, a gyógyulhatatlanság dimenzióin­k minden sebe ...?! 8 SZÖRÉNYI LÁSZLÓ Nyolcvanhármas glosszák 3. Kinek a pap, kinek a papfi vagy ideiglenesen nálunk tartózkodó déli nyelvre fordítva: kinyek a pop, kinyek a popovics. — A ma­gyar sajtó örvendetes sokszínűségről tesz tanúbizony­ságot a legutóbbi időben. Egyrészt tabutémákhoz is mer nyúlni, másrészt sokszínűen, demokratizmusosan (Nna! . . .). Például a nálunk tartózkodó felszabadítók­ról nemigen volt szokás írni. Igaz, a legilletékesebb, a kormány, csak a minap (1956. november 16-án) nyi­latkozott róluk a Szabad Népben (akkor még az is léte­zett, párhuzamosan a Népszabadsággal), hogy majd ki­mennek. De addig is, amíg ezt megérjük, jobb, ha meg­látogatjuk őket átmeneti szálláshelyükön. Érdemes, mert az újságírókat — ősi szokás szerint — sóval, ke­nyérrel fogadják. Nyeljük le — mármint a sót és a kenyeret —, és feledjük el, hogy ezzel otthon szokás fogadni a vendéget. Különben is sok víz lefolyt a Tyi­­szán és a Dunajon azóta, amióta Szvatoplukot átvertük a fehér lóval. De hol itt a gyemokratyikus sokszínű­ség? Hát ott, hogy a Népszabadság riporterét „tiszta tekintetű pionírok“ fogadták, a Népszaváét pedig „szép léptű asszonyok“ (Szovjet gárdisták vendégségében. Népszabadság, 1983. május 7., illetve A Budapesti Gár­da, Népszava, 1983. május 8.). Akár pedofil, akár he­teroszexuális az ember, nálunk úgyis megkapja a ma­gáét. L. F. S. 1983 május Babette Cole rajza EGYED EMESE A TÖBBI Elalszik majd a hívás, mint a gyertya. Hidak pillérét hó rajzolja körbe. Hajnalseprűkkel szavaink behordja az olvasztóba felejtés-anyó! Könnyedhez készít illatos kalácsot, meggyógyítanak házi jótanácsok, s kerül majd, hogyha elmerengenél, halaszthatatlan megtennivaló. — A járdasziget békéje vagyok; nem kezdet, nem cél utazásodon. Kitalálható történet vagyok: égabroszon szétmorzsált holdkenyér. Elalszik majd a hívás, mint a gyertya. Volt-nincs. A többi kínzó hófehér.

Next