Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-06-14 / 24. szám (76.)

Valamely politikai rendszer „jelleméről“ azok az eszközök árulnak el legtöbbet, amelyeket akár nyíltan, akár rejtett dimenziói szféráiban működése érdekében fölhasznál. A honi hatalmi berendezkedés e tekintetben, úgy hittük, aligha tartogathat számunkra meglepetéseket. Ám kiderül, egy rezsim kegyeit kereső személyek szerepvállalása, netán szerepkényszere mindenkor érdekes lehet. Ama bizonyos eszköz-emberi miliő .. . „Sokoldalú“ érme még ez is. Egyrészt kiket próbál s tud megnyerni a társadalom elittjéből céljainak a hatalom (mégha csak mutogatható vitrinfigura szerepre is), másrészt meddig ereszkedik alá a másik végén, mondjuk, a mindenre elszánt gátlástalan kalandorok szolgálatainak elfogadásában. A megállapodottabb demokráciák általában jeles skalpokat tudhatnak magukénak az első csoport világából, a torz, diktatúra-maradványokkal küszködők viszont rendszerint képtelenek lemondani az utóbbiak szolgálatairól. Mindez Hajdú Győző újabb föltűnte alkalmából ötlött fel bennünk. Az, hogy ő egyszer valahol még porondra lép, percig sem volt kétséges, miután megúszta a 89-es fordulat első heteit. Persze kíváncsiak voltunk: hol, mikor, kinek s milyen színekben kínálja majd föl szolgálatait; jóllehet sejtettük: bárhol, bármikor, bármilyen színekben s bárkinek hajlandó lesz , aki igénybe veszi. Igaz, számára a még lehetséges „játékteret“, fölhasználhatósága skáláját némileg meghatározza s be is határolja előélete. Ezért aztán az újabb színrelépés nem is csupán Hajdú-szempontból érdekes, annál inkább a hatalom (mely most érte nyúlt) megítélése szempontszónokitól, melyet annyiszor hallhattunk a diktatúra és diktátor dinasztia jeles ünnepein, amint Hajdú mindenkit túllihegve szállította a hódolatot. Most ráadásul ez az erőszakos fasisztoid-manipulatív „előadási mód“ Brancusi-tól Salamon Ernőig, Flaubert-től Adyig féltucat klasszikus kultúrnagyságot is körülnyálazott, bemocskolt, persze mi ez ahhoz képest, hogy egy pár évvel ezelőtti pártban Hajdon Hajdú, nem bírván tovább fokozni a dicsőítő jelzőket, azzal döbbentette le a magas fórumot, hogy a tiráda végén azt mondta Ceausescunak: te vagy a mi Bethlen Gáborunk ... (Az ám.) És ilyenkor még a román nyelv nyárádmenti akcentusba nyomorítása is bocsánatos bűnnek számított, mármár hitelesítvén érzemények őszinteségét. Föntebb politikai megfontolást emlegettünk e tévébeli magánszámmal kapcsolatban. Ha csak a „külső körülményeket“ vesszük számba, már akkor sem tűnhet túlzónak egy ilyen feltételezés. Az egyes számú média ugyanis harmincvalahány percet biztosított számára pénteken este, meglehetősen előkelő adásidőben. Ennyi időt nem kulturális egyesület (pláne nemzetiségi színezetű), de alakuló politikai szervezetek, pártok bemutatkozására sem szánt a tévé az elmúlt tizennyolc hónap alatt. Továbbá. Emlékezetem szerint nemhogy romániai magyar író (a bemondó titulálta így), de (talán az egy Marin Sorescut leszámítva) román kollégáink közül sem kapott senki ekkora szerepidőt. S mely előzékenység: a műsorvezető, mielőtt „beindította“ volna Hajdut, külön megkérte a kedves nézőt, hallgassa figyelmesen s előítéletek nélkül (!) a soron következő 2 .a— 5383SB3HES jvXimm 5 SZILÁGYI ISTVÁN RENEGÁTLÁSTALANUL Kamamamammamm jából. Mert — bár lehet, furcsán hangzik — még min■dig e félresikerült politikai rendszerrel szemben lennénk jóhiszeműbbek, mint a most szolgálattételre jelentkezett diktatúra-edzett eszközemberrel szemben. Az újgazdák számára egy ilyen kipróbált zsoldos jelentkezése egyszerre lehet kényelmes és kényelmetlen. Kényelmes, mert az bármilyen „feladatot“ ellát, adott ,esetben a legmocskosabbakat is; kényelmetlen (ha a rezsim cseppet is ad az imázsra), mert szegénységi bizonyítványt állít ki magáról — éppen mint hatalom. Hiiszen a kérdés, mely elsőként, szinte önkéntelenül fogalmazódott meg: uraim, hát már itt tartanánk, máris ilyen cölöpökkel kell megtámogatni ama palánkokat? Az külön figyelemre méltó, hogy a diktatúra utolsó évtizedének többségi kiszolgálói közül a tévé (pedig , tudjuk, cseppet sem finnyás) mindmáig nem emelte ■prömier plánjába a Hajdú-méretű előcsapásokat, mint ahogy nyíltan, legalábbis zászlóvivőként egyetlen román politikai vagy kulturális formáció sem vállalta fel a Hajdúhoz hasonlókat. De lám, a jeles intézmény (térve) a Hajdú esetében most tette ezt. Cinizmusból? Netán valamely kényszerhelyzetnek engedve? Az előbbi sem lenne idegen tőle (mármint a tévétől), mégis az utóbbi a valószínűbb. Mert hol is szándékozná elhelyezni valamiféle politikai megfontolás-gravitáció a közélet-palettán ezt a jelentkezést? Előreláthatólag valahol a nemzetiségi-művelődési-ködös-külkapcsolatoszónában. Ahol egyrészt csábítóak a hívószínek, másrészt gazdag a mimikri-garderok. A mozgáslehetőség mindenkor adott, s az inszinuációs alkalmak szinte kimeríthetetlenek. „Ideális“ terep. Hanem ebben a Hajdu-féle színrelépésben mégis van valami biztató, megnyugtató. Erre a szerepre feltételezhetően nem akadt más vállalkozó. Vagyis: közülünk ez nem volt másra kiosztható. Mielőtt továbblépnénk, hadd jegyezzük meg: nem szívesen szántuk rá magunkat a Hajdú-jelenség megbolygatására. Több meggondolásból is. A napi politikai csatározásokon a hetenként megjelenő Helikon kívülmarad; be kellett látnunk, nem egy laptársunk, mindenekelőtt rangosabb napilapjaink az ezek mentén sarjadó olvasói elvárásoknak nálunknál avatottabban, de mindenképpen naprakészebben tesznek eleget. Ha közéleti vonzású kérdésekben is szólunk, azt — szándékunk szerint legalábbis — az ország s benne a magyar kisebbség életének fontosabb pillanatai, sorsmoccanásai kapcsán tennénk, melyekre a múló idő valamelyes rálátást biztosít. Továbbá: Hajdú számára a puszta tény, hogy foglalkozunk vele, akár elítélőleg is, már önmagában nyereség. Hisz mindegy, hogy milyen áron sikerült üggyé válnia, sikerül helyzetbe hoznia magát. Ezt az elégtételt, sajnos nem tudjuk nem megszerezni neki. Ráadásul ha „túlhajtanánk“ a ráfigyelést, végül mártírt faraghatunk belőle — legalábbis elképzelhető, hogy a tőlünk elszenvedett „hántásokat“ ilyenformán próbálja majd beváltani — nyilván a román közvélemény előtt. (Na meg ha a küszöbünkre piszkolnak s megpróbáljuk a fekáliát eltakarítani, a „művelet“ során elkerülhetetlenül bemocskoljuk magunk.) Ugyanakkor túl hosszadalmas fejtegetést igényel, ha a Hajdu-jelenséget a maga bonyolultságában akár vázlatosan is megkíséreljük megközelíteni. Hogy mégsem térhetünk ki e kétes finalitású kihívás elől, az annak „köszönhető“, hogy Hajdú újabb föllépéséhez megintcsak irodalomból és „művelődési életből“ próbál bohócköntöst fércelni magának, s ezzel olyan lehetséges praktikákat álcázhat, melyekkel maradék kultúránkat veszélyeztetheti. Mert hogyan is néz ki közelebbről ez az újabb színrelépés? Bárki azt mondhatná: mért kell ezen föltépődni, elvégre csak annyi történt, hogy Hajdú összehozott és bejegyeztetett egy jámbor művelődési egyletet (törvény biztosította demokratikus jogaival élt, nem igaz?), és ezt bejelentette a román televízióban. Különben is: a kutya ugat, a karaván halad. Csakhogy erre a kutyaugatásra, félős, megbokrosodnak a málhát cipelő tevék. Lehet, már a hangtól, attól az enerváltan hordó szöveget. Amely ezek szerint valakik részéről — számunkra nagyon fontosnak ítéltetett. Hát hallgattuk, be kell vallanunk — előítéleteink kísértései közepette. Tehát: az új művelődési egyesület neve Együtt. A társaság kiadásai fedezésére csak és kizárólag a tagságától beszedett díjakat veszi majd igénybe (hogy ezt miért volt fontos Hajdúnak bejelenteni?; nyilván tagkönyv is lesz), na meg a különböző Együtt-rendezvényekből befolyó jövedelmeket. (Ezekre majd befizetünk.) Vagyis értsük úgy, hogy pártoló személyek vagy intézmények adományait el sem fogadják? (Pedig nem szégyen az, na de lelkük rajta.) Amúgy lesznek e kultúrképződménynek külföldi támogatói is, biztosít Hajdú, de nem afféle irredenták, pedig, mint tudjuk, vannak olyanok is. Azok itt szóba sem jöhetnek, azokat le kell leplezni, azok ellen harcolni kell. (De mindenekelőtt nyilvántartásba kell venni őket, a külföldieket is meg a belföldieket is . .) Ám maradjunk még egy pillanatra az egyesületnévnél. Együtt. Vagyis románok, magyarok, jehovisták, kommunisták, kurvák és honleányok, együtt. Egyszóval nem külön-külön, még bár művelődési és hagyományainkbeli érdeklődésünk szerint sem. Mert az szeparatizmus. Az pedig nagy bűn, főbenjáró. Maholnap, ha nem vigyázunk, alkotmányba ütköző lesz, még ekként, kultúrtestületek különállása esetében is. Ne legyen tehát Lucian Blaga társaság és ne legyen Lorántffy Zsuzsanna társaság, mert mindenik szeparációs veszélyeket rejthet magában? Vagy csak az utóbbi? Mindenesetre nem volna meglepő, ha jelen morfondírozásaink miatt Hajdú máris szaladna s azzal jelentene fel, hogy a román—magyar megbékélésegyüttélésegyütthalás megátalkodott ellenségei vagyunk. (De ezzel, mármint a várható műszerrel, várjon még egy kicsit.) Hanem szeparatizmus ide meg együttnyomorgás oda, azt azért jó lett volna tisztázni, hogy ez az egyesület-kezdemény végül is román, magyar vagy közös (azon kívül, hogy kulturális). Mindegy, hogy melyik, csak derült volna ki, hogy valamelyik a három közül. Az ugyanis nem tisztázódott a több mint félórás ápolatlan hadorában, melyben Hajdú hitet tett magyarságáról, román házasságáról, mindenféle hovatartozandóságáról, vétkeiről (hogy rögvest meg is bocsásson magának), és szüntelen állást foglalt, s ha jól értettük, még a Jóistent is belekeverte a parttalan pakliba — csak éppen a lényeggel maradt adós. Igaz, az Együttnek többször is elismételte a román kifejezés megfelelőjét (impreuna), de ezt mintha a bejegyzett egyesületnév fordítása gyanánt. Annyi bizonyos, jóhiszemű magyar művelődési egyesületről aligha lehet szó, mely, mondjuk, valós kultúrértékeinket képviselné valamiféle korszerű nyitottság-eszmény jegyében — mert egy ilyen élén Hajdú ugyanbiza mit keres? Egy hasonló vezetésű román társaság élén pláne mit keres? Marad az a bizonyos közös. Igaz, ott sem tudnánk elképzelni, mert egy efféle „kétlaki“ tisztségbe ugyancsak hiteles személy kívántatna közülünk. Na meg azt eleve úgy illenék bejegyezni, hogy: Impreuna — Együtt, és persze annak akkor lenne a másik fél részéről is társkezdeményezője, ki majdan minimum társelnök leend. De lám ennek se híre, se nyoma. Pedig valójában mennyire üdvös dolog volna ma (tán inkább, mint eddig bármikor) egy olyan művelődési-tudományos-baráti társaság, mely a két szomszéd kultúra érintkezési területeit venné gondjaiba s pásztázná, mondjuk, művészi ihletforrás-komparatisztikától kölcsönhatásügyekig, hogy a másfél évszázados műfordítás-hagyomány ápolásának szükséges voltát ne is részletezzük ehelyt. Egy ilyen vállalkozást, úgy hiszem, nagyon sokan támogatnánk Jókai bácsitól Paul Drumaruig. Ráadásul ebben a szférában semmit sem kellene elölről kezdeni. Jelen hasábokon például — hogy haza (is) beszéljünk — sohasem szakadt meg az egymás értékeire figyelés gyakorlata — azután sem, hogy ezzel már rég nem szerezhetők „jópontok“ egyik „irányból“ sem. Ezek után azt kell feltételeznünk, hogy ez az Együtt valamiféle fantomegylet, afféle álca, valaminek a fedőszerve. (Gondolunk itt egy Ádám Erzsébetet turnéztató Kft-re, melynek csak be kéne már indulnia; miután ,lódöglött szám ürült, nem volna meglepő, ha az előadóművésznő most majd Mircea Dinescu és Ana Blandiana verseivel lepné meg a clevelandi rajongóit!) De emlékezzünk csak újfent a pártok, testületek bemutatkozás-rítusaira: némely társaság két sorban ült s állt oda, mint egy jubiláló tekecsapat; a másik egy aszta körül szorongó családot „alakított“, hol foszlott ryakkendős nagytatáktól pelyhes állú pulcsisokig mindenki együtt volt, hogy a képernyőre is alig fértek reá. Mire Hajdu nem átall nekünk egyedül kiállani. (Vak ő olyan fiú.) Avagy senki nem akadt alapítótársai között,, aki vállalta volna az együttszereplést vele? (Érdekelt indulás még ez is.) Ámbár hogy ezek a társak kiklehetnek, miután rejtőzködnek, egyelőre csak elképzelhetjük. (Már induláskor kezdik az illegalistáskodást kijátszani.) . ... Csak ne bizonygatta volna oly vadul, hogy az Együtt olyan kulturális egyesület lesz, mely nem politizál (Nem, nem soha.) Mert ezekből a nem politizáló művelődési egyesületekből valahogy nagyon kezd elegünk lenni. Hát politizáljanak már végre, mert így egyyre unalmasabb lesz a dolog ... Ez a mi jó Hajdú elvtársunk is egyből ezek ellen a mindenféle extremista ellen akar küzdeni — s hogy félreértés ne essék, egy röpke kitérő után mindjárt rá is tér az RMDSZ-re. Ahelyett, hogy politizálna. A kitérő pedig valami is lehetett volna más, mint az egri „veszedelem“. Talán mert közben kezdett alábbhagyni a „kirohanás“. Akire összehozták, rég oda se bigéznek, akiknek viszont parazsat gyűjtött a fejére e parti hecc, azok összeszorított fogakkal sziszegve bizonygatták, hogy az a parázs nem is parázs, hanem hamu, amit maguk hintettek oda, hisz lám, megtépdesődtek kaftánok is; aki viszont magaslabdaként kapta ezt az alkalmat, az nem volt hülye nem „leütni“ a pöttyöst: órák alatt keresztelődtek itt maradék magyar hírességekről elnevezett utcák; jövő tanévre összehozott iskolahálózat-remények kaptak gellert napok alatt —, ja, kérem, tudja itt mindenki, mi a dolga vámőrtől honatyáig, s végzi is öntevékenyen. Nos, ha azóta megtorpant volna a lendület, most újra előcincogta, mennydörögte Hajdú Egert. Micsoda kultúrszomj, ugye? Na meg új típusú hűségnyilatkozatalkalom. .. . Ahhoz képest az RMDSZ elég olcsón megúszta: csupán a létezése ellen van kifogása Hajdúnak. De ha már mindenképpen van (mármint az RMDSZ), miért van túlsúlya a romániai magyarság politikai életében — mert ezt ő (mármint Hajdú) sehogy sem szívelheti. (Nyilván osztódtatással kéne szaporítani — mármint az RMDSZ-t —, hogy legyen sok, ügyes kicsi.) Hanem ha azt a pluralizmus-leckét tudnánk felejteni. Azt a pluralizmus-szimpóziumot, amit Hajdú celebrált nekünk. Kenterből, visszakézből ilyen ócska kultúregylet-problematika — ahelyett, hogy politizálna, ugye ... A Hajdú fölléptetésének időzítettségét (RMDSZ Kongresszus stb.) csontig lecsámcsogták az „eseményről“ előttem szólók, s méltán. Itt egyetlen dolog a meggondolkoztató: ennyire hülyék lennének a tévé műsorigazgató koriferusai? Eddig azt hittük, az egyes számú média, ha amolyan balkáni módon is, de pontosan érzi s beméri manipulatív lehetőségeit. Ezen a „húzáson“ viszont, aki csak odafigyelt, egyemberként harsányan röhögött. Avagy mégis a mi ügyeink megítélésében lennének ennyire kétbalkezesek? Nyilván úgy tudják, hogy a magyarok, természetesen a romániai magyarok is széthúzó, marakodó népség, pláne ha politizálásra nyílik tere — ez sajnos igaz, s régi dal. Csakhogy itt most a Hajdú közénk ékelésére tett kísérlet egyértelműen paradox hatást eredményezett. Mert hát odáig azért csak eljutottunk mára, hogy ha föl akarjuk zabálni egymást, annak a végére tudunk járni önerőből is. Ehhez (egyrészt) vagyunk még elegen — avagy — ehhez (másrészt) nem vagyunk már olyan sokan. De egy efféle „művelethez“ mindenképpen nélkülözni tudjuk a „Hajdú-segédletet“. (Folytatjuk) Cseh Gusztáv: Ikarusz