Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-07-05 / 27. szám (79.)
* Néhány hónappal Sztálin halála után vagyunk. A magát az új rendszer őszinte hívének valló és tudó fiatal tanárt, Radó Lászlót azonban sorozatos meglepetések érik: minynekelőtt megrendülten veszi tudomásul, hogy Sztálin halálakor nem érezte át — képtelen volt reá — eléggé mélyen, a gyászt. Röviddel ezután letartóztatják a kitűnő szakembert, bányamérnök sógorát. Magyarázatot keres rá, de nem talál. Édesapja szájából kiszedik az aranyhidakat. Mindezek tetejébe hívatják a körzeti (rajoni) néptanács káderosztályára, amelynek élére egy igen mélyről jött, fölöttébb harcos hölgy került. Az örökké selyemharisnyában , de bakancsban járó káderesnőt hamarosan „Nusi“-nak keresztelik el a városkában, hisz megjelenésével — a nemrégen lebukott politikusnőre — Pauker Annára emlékeztetett. A személyzeti osztály főnöknője, aki ezt a beosztást csakis ugródeszkának tekintette, hogy — kellő érdemek szerzése árán — bejuthasson majd az olyannyira áhított elit testületbe, amelyet az elvtársak félig tréfásan „az élcsapat élcsapataiként is emlegettek — már benn volt az irodájában, amikor Radó László — két perccel nyolc előtt — bekopogott. A fiatal titkárnő közölte vele, hogy „azelvtársnő“ itt van ugyan, de pillanatnyilag nagyon foglalt., Arra kéri a tanár elvtársat, várjon. Negyedórás várakozás után — amelynek csendjét a folyosóról időnkint behallatszó léptek és a titkárnő pötyögtetése a vén Continental írógépen szinte elviselhetetlenné tettek — a fiatal tanár bátortalanul megkérdezte, van-e bent valaki az elvtársnőnél. A feltűnően csinos alakú, riadt őzike szemű titkárnő, aki úgy viselkedett, mintha nagyon meg lenne illetődve vagy nagyon félne, amiért ebben a szentélyben töltheti a napi nyolc órát, illedelmesen és határozott hangon válaszolta, hogy az elvtársnőnél nincs ugyan bent senki, de nagyon sürgős tennivalói vannak, majd csönget, ha kéreti az elvtársat. Valóban. Megszólalt a csengő. A fiatal tanár felállt és indult volna be — de az őzike tekintetű kis titkárnő intett, hogy üljön le, ez nem neki szól — és bement. Hamarosan visz■szatért és az előbbi helyére visszaülve tovább pötyögtetett az Írógépen. — Most se mehetek be? — fészkelődött méltatlankodva a fiatal tanár. —■ Majd szólok — nézett rá kérlelő tekintettel a titkárnő, mint aki többet tud, mint amennyit elmondhat és egy kis megértést várna a fiatalembertől és, magyarázatképpen hozzátette: — Az elvtársnő érdeklődött, hogy itt van-e az elvtárs. Nem árulta el azonban a titkot, majd csak a kettős csengetés jelenti, hogy beengedheti „azt a tanárt“ — ahogy az elvtársnő emlegette. Végre, újabb fél órai várakozás múltán ismét megszólalt a csengő — kétszer egymás után. A — gépeléséből ítélve — kezdő titkárnő megkönnyebbült mosollyal állt fel és anélkül, hogy maga bement volna az elvtársnőhöz — kitárta Radó előtt az ajtót. — Tessék — mondta mosolytalanul, jelezve szinte, hogy ez nem olyan hely, ahol mosolyognak meg ilyesmi. Nusi — ahogy az egész rajonban becézték — Pauker Anna, a nemrégen lebukott politikusnő után — azok, akiknek közük volt a néptanács káderosztályához — éppen egy dossziét süllyesztett a fiókjába, sejtetve szinte a vendégével, hogy abban az iratcsomóban van iménti sürgős munkájának eredménye. Radónak nem volt honnan tudnia, hogy a vastag tapintású iratcsomó nem kádertitkokat, bizalmas politikai anyagot , hanem keresztrejtvényt rejtett. A keresztrejtvényről pedig illik tudni, hogy nemcsak az ember logikusan gondolkodó képességét fejleszti, de általános műveltségét is gyarapítja. Ám a férfias megjelenésű, osztályharcos hölgy nemcsak ezt tanulta az általa igen sokra becsült káderektől, hanem azt is, hogy ha vezetőként el akarunk érni valamit valamelyik beosztottunknál, akkor azt kellőképpen puhítani kell, mielőtt kirukkolnánk kívánságunkkal. Első és legfonosabb lépés ilyenkor a várakoztatás. Csak hadd töprengjen az illető, hogy miért hívatták. Utána (közömbösen) érdeklődünk egészségi állapota felől „a legértékesebb tőke az ember, a káder“ — mondta Sztálin), családjáról, munkájáról, de csak általában, merész fordulattal értékelni kezdjük az időjárást, hadd egye a penész — és csak ezek után térünk, hirtelen és felélénkülve — a tárgyra. Az első fázis, a várakozás — várakoztatás — holt idejét a harcos hölgy keresztrejtvény-fejtéssel töltötte ki, bár ebben a másban több volt az irodalomtörténeti-történelmi vonatkozású talány; ő inkább a földrajzzal kapcsolatos kérdéseket szereti. Nem állt fel, nem fogott kezet Radóval, csak intett, húzzon egy széket oda, az íróasztal elé és üljön le. — Azt sem tudom, hol áll a fejem — sóhajtotta mentegetőzés helyett a hosszas várakoztatásért, hogy jelezze, mennyire elfoglalt. Valójában azért tűnt kissé elnyűttnek, mert fél órán át nem tudta kikövetkeztetni Árész görög hadisten római, illetőleg latin nevét (függőleges: 5.) — holott ha a négybetűs rejtélyt sikerülne földerítenie, bizonyára könnyebben megtalálná a vízszintes 14. — és 26. megoldását is. Legyintett, mint aki számára végül is egyáltalán nem lényeges, ha nap 24 órájából 28-at tölt is munkával, elvégre első a pártfeladat, a kötelesség. Egy ideig kutatva fürkészte Radót, mint aki azon töpreng, vajon érdemes-e bizalmával megtisztelnie a tanárt, aki majdnem tíz évvel fiatalabb nála. Aztán megkérdezte, hogy érzi magát. Egészségileg. „Remélem nem azért hívatott, hogy az egészségem iránt érdeklődjék“ — gondolta a fiatal tanár és azt mondta, hogy egész jól, de az odvas foga fájni szokott, egyébként semmi panasz. A minden kádertitkok tudója barátságosnak bizonyult. Olyannyira, hogy rögtön jelezte, őt nem lehet ám ilyen kurtán elintézni ezzel a válasszal. Megállapította, hogy bizony a tanár elvtárs kissé sápadtnak látszik (lehet, hogy a fogfájás okozta álmatlanság miatt!) — na ugye, hogy nem aludt jól az éjszaka? (Meg kéne kérdezni tőle azt az Arészt, vagy minek hívják,de meggondolta, majd megkérdi a végén — inkább még elidőzött az egészségnél). — A fog is, persze, a fog is, de sétálni... többet sétálni, tanár elvtárs. Szép időnk van, a friss levegőt ingyen adják, bármennyire elfoglaltak vagyunk is, tartozunk magunknak és — miért ne? — a társadalomnak is azzal, hogy minden nap egy kis friss levegőt szívunk. Órákat is lehet tartani a szabadban! Hadd levegőzzenek a diákok is. Meglátja, milyen jókat alszik majd, ha nem kuporog égész nap a négy fal között! — és elmondta, neki ilyen panasza, hogy álmatlanság, sohase volt, minden este "nagyokat sétál manapság"is, pedig annyi a munkája, hogy na. Próbálja csak ki a tanár elvtárs is, meglátja, a foga se fáj majd úgy. Radó ígérgetőn bólintott-bólogatott, hogy igen, persze, okvetlenül kipróbálja ezt a frisslevegő-kúrát is — de közben idegesen rángott arcán az izom. Már közel negyed órája folyik a diskurzus — semmiről. A káderesnő egy „fogjunk hozzá“, vagy inkább „jöjjön, aminek jönnie kell“ sóhajjal felállt. Kulcsaival a páncélszekrényhez lépett, kinyitotta. Kivett belőle egy vaskos iratcsomót és hanyagul az asztalra dobta. Aztán gondosan visszazárta a páncélszekrényt, helyére ült és a kulcscsomót becsúsztatta a fiókjába. (Úgy látszik, más iratcsomóval foglalkozott, mielőtt beengedett volna) — gondolta Radó. Nusi mindkét tenyerét rátette határozott mozdulattal a dossziéra és szigorúan nézett a fiatal tanár szemébe: — Mondja, tanár elvtárs, mint fiatal, kommunista, bár pártonkívüli értelmiségitől kér FODOR SÁNDOR sem, mi a véleménye a po-li-ti-ka-men-tes is-ko-lá-ról?! Radó elképedten nézett rá. — Kérem, én soha ... A káderesnő fölényes mosollyal intette le. — Tudjuk. Én csak úgy általában kérdeztem, de kérdeztem valamit. Miért nem válaszol? — Hát... — törődött bele a sorsába Radó — a marxizmus tanítása szerint az iskola nem lehet ugye politikamentes, hiszen a felülépítmény egyik alapvető intézménye, amely ... A hölgyet úgy látszik idegesítette — vagy pusztán fárasztotta a túlságosan bonyolultnak ígérkező eszmefuttatás. Közbeszólt. — Jó. Nem egészen pontos, de jó válasz. Sziá... azaz nem. Ezt maga a nagy Lenin mondta: a politikamentes iskola hazugság. Így van? — így — hagyta rá Radó László; a tanügyi reformot követő években minden iskola folyosóján ott díszelgett a falon ez a híres mondás. — Nos, ha így van, akkor mint a népi demokráciánk neveltjétől, mint jól felkészült fiatal tanügyi kádertől azt kérdezném, vajon az önök iskolájában, a líceumban milyen a tanulók politikai nevelése? — Mondjam, hogy az én osztályomban ... — Nem. Azt ne. Mi nagyon jól tudjuk, hogy Radó Lajos ... — Elnézést, László. — Ügy-ügy László. Szóval tudjuk, hogy Radó László tanár elvtárs egyénileg megállja a helyét a kommunista nevelésért vívott harc síkján. Nem mondjuk, hogy nincsenek hiányosságai, de azokat kiküszöböli. Én az iskolában folyó politikai nevelésről általában érdeklődtem. — Hát... így általában ... azt hiszem, jó. Vannak tudományos körök, beindult egy ateista tanfolyam ... azaz beindul.. de nem tudom, én vagyok-e a legilletékesebb arra, hogy mindezekről számot adjak? — Ezt bízza az elvtárs a pártra. A párt nagyon jól tudja, hogy mire ki alkalmas, ki-miben illetékes. Az ilyen kérdésfelvetés a felelősség előli meghátrálásnak vetheti előre az árnyékát. Vagy talán az elvtárs meg akar hátrálni?! — Nem, dehogy, csak gondoltam ... — Csak egyet se gondoljon. Majd gondolunk mi. Mondja, a maguk líceumában tulajdonképpen ki végzi a kommunista nevelést? — Természetesen a tanszemélyzet. És... az Ifjúmunkás Szövetség, a párt vezetése alatt — tette hozzá, nehogy hibázzék. — Helyes válasz. De maradjunk a tanszemélyzetnél. Mondja: a tanszemélyzet tagjai közül mindenki kiveszi részét a kommunista nevelésből? — Igen. Elemi fokon a tanítók-tanítónők, középfokon a tanárok. — Tehát a tanárok. Maradjunk a tanároknál. Minden tanár? — Tudomásom szerint, igen. — Ezt írásba merné adni?! — csattant keményen, szigorúan a kérdés. (Hol volt már a kedélyes beszélgetés a friss levegőről!) — Én?... (a fiatal tanár tudatában megszólalt a vészcsengő, most vigyázni). Megpróbált még egyszer kitérni: — Nekem nincs áttekintésem az egész iskolában folyó munka, tehát ,a politikai nevelőmunka fölött se. Ebben a kérdésben az igazgató illetékes. Az egész oktató-nevelő munkáért ő felel... ugye. — Halljunk oda — csóválta a fejét rosszmájú mosollyal a káderesnő. Mindig tanul azember valamit. Tehát, egy ifjúkommunista tanárnak, rendszerünk neveltjének, egy párton kívüli bolseviknak nem kötelessége szemmeltartani a politikai nevelőmunkát az iskolában,, a munkahelyen. Ide akar kilyukadni?! Mert ha ide, akkor egy-kettőre végezhetünk! A nő hangja fenyegetőbb volt, mint bármikor. Radó László verejtékezett, érezte, az ingnyaka is csupa víz. — Nem, dehogy, félre tetszett érteni. Én igenis figyelemmel kísérem, csak hát... — Persze. Csak hát. A múltkor — nem isolyan régen megkértem valamire, ha még emlékszik. Én kértem?! Nem én. A párt kérte meg általam. Hagyja csak Radó elvtárs, ne próbáljon magyarázkodni, tudom, ön ugye teljesíteni akarta a kérést, „csak hát“. Közbejött a csak hát. Ugye? — Egy ideig hallgatott, majd ünnepélyesen szólalt meg, mint egy törvényszéki bíró, amikor ítéletet hirdet: — Mondja, hajlandó maga együtt haladni velünk? A párttal? Radó döbbenten nézett a káderesnőre. Érezte inkább, mint tudta: itt csak egyfajta védekezés lehet. Ha támad. Felpattant székéről: — Elvtársnő, az ilyen kérdéseket kikérem magamnak! Ha hibáztam valamit, indítsanak vizsgálatot, járjanak el, ahogy tetszik, de velem így ne beszéljen! Kockáztatott. Elvégre a káderesnő fel is háborodhatott volna ezért a lázadó rendreutasításért. Ellenkezője történt. Nusia elégedetten bólintott: — Na látja. Ez a forradalmi magatartás. Ez nem afféle nyavalygás, kispolgári küldöknézés. (Ezt a köldöknézést a káderiskolában hallotta valami egészen másfajta vonatkozásban, de nagyon megtetszett neki, gondolta, ide is illik). Ez — elvtársam, proli öntudat! Folytassuk hát ezen a hangon, mert örömmel látom, van kivel. Mondja, milyen politikai munkát végez a maga véleménye szerint a líceumban az az öreg ... na ... (kinyitotta az iratcsomót) Kalmár ... Kalmár Gergely? — Gergő bácsi? — álmélkodott Radó. Sejtette, hogy a káderesnő személy szerint akar kilyukadni valakihez, de pillanatig se hitte, hogy épp az öregúrhoz. — De hiszen ő nem is osztályfőnök! — Már megint, a mellébeszélés?! — csapott tenyerével az asztalra a káderesnő. — Mér, aki nem osztályfőnök, az egyáltalán nem foglalkozik a tanulóifjúsággal, nem tart nekik órát, nem áll velük szóba? Gondolkozzunk, jó? — Gergő bácsi matematikát tanít. Az alsó osztályokban — és az enyémben. — Ezt én is tudtam. Arra feleljen, amit kérdezek: milyen politikai nevelőmunkát végez Kalmár Gergely az alsó osztályban? Vagy akár a maga nagydiákjai között? — Ugyan, milyen politikai nevelőmunkát kellene végezni az egyszereggyel, a négyzetreemeléssel, a gyökvonással, a szinusz-koszinuszszal?! — fakadt ki ismét Radó László. A káderesnő rezignált, szomorú mosollyal csóválta a fejét. — Ez a mi legnagyobb hibánk. A szájtátiság. Csak azt nem tudom, nem estem-e bele én is, mégpedig éppen magával kapcsolatosan. Vajon nem kellett volna lecsapnom magára mindjárt az első mulasztásnál? Mondja, Radó Lajos tanár elvtárs... — László. — Érti maga jól. Szóval, Radó László. Mondja meg nekem, hányszor beszélt a maga Gergő bácsija — például a maga osztályában — a szovjet matematikáról? Azt hiszi a levegőbe beszélek? Minden osztályból, ahol tanít, összeszedtem a két három legjobb tanuló dolgozatfüzetét. A legjobbakét, azt ne mondják, hogy rosszindulatú vagyok. Tessék? A számtan dolgozatfüzeteket, persze. Na, megmondom én magának, mi van bennük: példák — megoldások, példák-megoldások — és így, orrvérzésig. Csupa kispolgári példa, kispolgári megoldásokkal: ha egy vonat... ha egy repülőgép (de a világért se jelezné, hogy igenis, szovjet repülőgép!), sőt ilyen is van: ha egy fecske repülési sebessége... Még jó, hogy nem énekelteti a repült fecskémet a partizáninduló helyett. Mondom: közben szó sincsen arról, hogy manapság hol a legfejlettebb a matematika, miközben az imperializmus viszonya között az ifjúság a szorzótáblát is felejtette, egyfolytában Coca-Cola mámorban fetrengenek és gondolkodógépekkel próbálják helyettesíteni az alkotó emberi elmét. Tudja, mint mondott erre a nagy Lenin? A tudomány elembertelenedése ... — Bocsánat, Sztálin mondta. Lenin idejében még... — Lehet, hogy Lenin a maga idejében tényleg nem mondta, igaza van. De most egyáltalán nem az a fontos, hogy a marxizmus-leninizmus nagy tanítómesterei közül melyik mondta. Bármelyik mondhatta volna. Az a fontos, hogy mit mond a tanítványainak napjainkban az a Kalmár Gergely tanár, aki annak idején kiszolgálta a klérust, a burzsoá földesúri rendszert, sőt a fasizmust is! Szívhatnak az ilyen alakok egy levegőt velünk?! Radó László megrémült. Csak nem akarja lefogatni az öregembert ez a bányarém?! — Nem volt fasiszta... és nem is politizált annak idején. Különben is, öregember már, elvtárnő. Nem tehet róla, hogy azokban az időkben élt, hiszen dolgoznia kelle. Egyébeként már régóta nyugdíjas lehetne ... A káderesnő felállt. — Kérjen papírt a titkárnőtől. Tolla van? Jó, írjon nekem egy véleményezést Kalmár Gergely matematika tanárról. Egy harcos, pártonkívüli bolsevik-értelmiségi véleményére vagyok kíváncsi, ha ugyan maga az, aminek látszani akar — nem holmi szerecsenmosdatásra. Ez az utolsó lehetősége, Radó ... — László. — Az. Csak hogy tudja. Magát is tanította az öreg? — Édesapámat is. — Épp ideje, hogy elseperjük onnan. És egyesek szájtátiságára is rámutatunk, akik csak a múltbeli érdemeikből élnek! — Radó csak sejtette, hogy az igazgatóról beszél, hiszen az egész tantestületben ő az egyetlen, aki — ugye annak idején kommunistát rejtegetett. — Na, menjen csak, menjen .És írja. Tömören, világosan. Radó László leült az előszobában lévő szabad íróasztalhoz. Minden mondatot alaposan meggondolva róni kezdte a sorokat. Úgy gondolta, azzal mit sem használ Gergő bácsinak, ha pusztán agyba-főbe dicséri. Meg kell mentenie az öreget a letartóztatástól, mégpedig azon az áron, hogy nyugdíjaztatását javasolja. Azt írta tehát, hogy Kalmár Gergely tanár minden szakma, tudása és jószándéka mellett sem tud ideológiailag lépést tartani a néppel előrehaladott kora miatt. Minthogy szolgálati ideje is fölösen van hozzá, talán okosan tenné, ha élne azzal a jogával, hogy megérdemelt nyugalomba vonuljon. Így. Még mindig jobb az öregnek, ha nyugdíjazzák, mintha, ki tudja, miféle rosszindulatú feljelentés alapján meghurcolnák azon a címen, hogy már a múltban is ilyen meg olyan vétkeket követett el, nem véletlen tehát, hogy szabotálja a szovjet tudomány vívmányainak a népszerűsítését. Mert szinte biztos, hogy valami hasonló hangvételű jelentés futott be ellene. Kár, hogy azok, akik emberek sorsáról döntenek, legtöbbször papírok, jó- vagy kevésbbé jóindulatú jellemzések-véleményezések alapján határoznak. Ha az elvtársnő jobban ismerte volna, jobban ismerné Gergő bácsit, bizonyára nem ül fel holmi rágalmaknak, rosszindulatú fülbesúgásoknak. Mert Nusi ide, Nusi oda látszik rajta, hogy nem rosszindulatú. Szinte kapva-kapott a nyugdíjaztatási ötleten. Tíz óra elmúlt, mire befejezte. A titkárnő nem vette át, intett, vigye be az elvtársnőnek. — Jó, majd megnézzük! — csapta rá a meglepett káderesnő az irattartó fedelét a keresztrejtvényre. — Megkérném, szíveskedjék telefonálni a líceumba, hogy itt voltam. Tíz óra már jócskán elmúlt, lekéstem az órámat. A káderesnő bólintott. Aztán a véleményezésre nézett: — Remélem, olyan, amilyennek lennie kell. Radó indult volna, de a hölgy utána szólt: — Mondja csak, maga szerint hogy hívták a rómaiak a görög hadistent latin nyelven? — Marsnak — felelte Radó csodálkozva. — Mars .. . (mintha egy bolygót hívnának így, innen jönnek a marslakók.) — Érdekes. Majd utánanézünk — motyogta mintegy önmagának a káderesnő, hisz már az is eléggé gyanúsnak tűnt neki, hogy a rómaiak nem rómaiul, hanem latinul nevezik azt a... Marsot. — Viszontlátásra, elvtárs, viszontlátásra. Okvetlen telefonálunk. Beírta a négy kockába a nevet. Talált. Ez a tanár — tényleg tud! Radó László majnem egész úton töprengett, miféle keresztkérdés volt ez a Marsra vonatkozó, de belenyugodott, hogy sohasem fogja kideríteni. Mindegy. Különösebb rosszat semmiképp se jelenthet. Részlet „Részemről a fáklyásmenet“ című regényből