Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-07-05 / 27. szám (79.)

* Néhány hónappal Sztálin halála után va­gyunk. A magát az új rendszer őszinte hívé­nek valló és tudó fiatal tanárt, Radó Lászlót azonban sorozatos meglepetések érik: m­­i­ny­­nekelőtt megrendülten veszi tudomásul, hogy Sztálin halálakor nem érezte át — képtelen volt reá — eléggé mélyen, a gyászt. Rövid­del ezután letartóztatják a kitűnő szakembert, bányamérnök sógorát. Magyarázatot keres rá, de nem talál. Édesapja szájából kiszedik az aranyhidakat. Mindezek tetejébe­­ hívatják a körzeti (rajoni) néptanács káderosztályára, amelynek élére egy igen mélyről jött, fölöt­tébb harcos hölgy került. Az örökké selyem­harisnyában , de bakancsban járó káderes­­nőt hamarosan „Nusi“-nak keresztelik el a városkában, hisz megjelenésével — a nemré­gen lebukott politikusnőre — Pauker Annára emlékeztetett. A személyzeti osztály főnöknője, aki ezt a beosztást csakis ugródeszkának tekintette, hogy — kellő érdemek szerzése árán — be­juthasson majd az olyannyira áhított elit tes­tületbe, amelyet az elvtársak félig tréfásan „az élcsapat élcsapataiként is emlegettek — már benn volt az irodájában, amikor Radó László — két perccel nyolc előtt — bekopo­gott. A fiatal titkárnő közölte vele, hogy „az­­elvtársnő“ itt van ugyan, de pillanatnyilag na­gyon foglalt., Arra kéri a tanár elvtársat, vár­jon. Negyedórás várakozás után — amelynek csendjét a folyosóról időnkint behallatszó lép­tek és a titkárnő pötyögtetése a vén Conti­nental írógépen szinte elviselhetetlenné tet­tek — a fiatal tanár bátortalanul megkérdez­te, van-e bent valaki az elvtársnőnél. A fel­tűnően csinos alakú, riadt­ őzike szemű titkár­nő, aki úgy viselkedett, mintha nagyon meg lenne illetődve vagy nagyon félne, amiért eb­ben a szentélyben töltheti a napi nyolc órát, illedelmesen és határozott hangon válaszolta, hogy az elvtársnőnél nincs ugyan bent senki, d­e nagyon sürgős tennivalói vannak, majd csönget, ha kéreti az elvtársat. Valóban. Megszólalt a csengő. A fiatal ta­nár felállt és indult volna be — de az őzike tekintetű kis titkárnő intett, hogy üljön le, ez nem­ neki szól — és bement. Hamarosan visz­­■szatért és az előbbi helyére visszaülve tovább pötyögtetett az Írógépen. — Most se mehetek be? — fészkelődött mél­tatlankodva a fiatal tanár. —■ Majd szólok — nézett rá kérlelő tekin­tettel a titkárnő, mint aki többet tud, mint amennyit elmondhat és egy kis megértést vár­na a fiatalembertől és, magyarázatképpen hoz­zátette: — Az elvtársnő érdeklődött, hogy itt van-e az elvtárs. Nem árulta el azonban a tit­kot, majd csak a kettős csengetés jelenti, hogy beengedheti „azt a tanárt“ — ahogy az elv­társnő emlegette. Végre, újabb fél órai várakozás múltán is­mét megszólalt a csengő — kétszer egymás után. A — gépeléséből ítélve — kezdő titkár­nő megkönnyebbült mosollyal állt fel és anél­kül, hogy maga bement volna az elvtársnő­höz — kitárta Radó előtt az ajtót. — Tessék — mondta mosolytalanul, jelezve szinte, hogy ez nem olyan hely, ahol moso­lyognak meg ilyesmi. Nusi — ahogy az egész rajonban becézték — Pauker Anna, a nemrégen lebukott poli­­tikusnő után — azok, akiknek közük volt a néptanács káderosztályához — éppen egy dossziét süllyesztett a fiókjába, sejtetve szinte a vendégével, hogy abban az iratcsomóban van iménti sürgős munkájának eredménye. Radónak nem volt honnan tudnia, hogy a vas­tag tapintású iratcsomó nem kádertitkokat, bizalmas politikai anyagot , hanem kereszt­­rejtvényt rejtett. A keresztrejtvényről pedig illik tudni, hogy nemcsak az ember logikusan gondolkodó képességét fejleszti, de általános műveltségét is gyarapítja. Ám a férfias meg­jelenésű, osztályharcos hölgy nemcsak ezt ta­nulta az általa igen sokra becsült káderektől, hanem azt is, hogy ha vezetőként el akarunk érni valamit valamelyik beosztottunknál, akkor azt kellőképpen puhítani kell, mielőtt kirukkol­nánk kívánságunkkal. Első és legfonosabb lé­pés ilyenkor­­ a várakoztatás. Csak hadd töprengjen az illető, hogy miért hívatták. Utá­na (közömbösen) érdeklődünk egészségi álla­pota felől „a legértékesebb tőke az ember, a káder“ — mondta Sztálin), családjáról, mun­kájáról, de csak általában, merész fordulattal értékelni kezdjük az időjárást, hadd egye a penész — és csak ezek után térünk, hirtelen és felélénkülve — a tárgyra. Az első fázis, a várakozás — várakoztatás — holt idejét a har­cos hölgy keresztrejtvény-fejtéssel töltötte ki, bár ebben a másban több volt az irodalomtör­téneti-történelmi vonatkozású talány; ő inkább a földrajzzal kapcsolatos kérdéseket szereti. Nem állt fel, nem fogott kezet Radóval, csak intett, húzzon egy széket oda, az íróasztal elé és üljön le. — Azt sem tudom, hol áll a fejem — só­hajtotta mentegetőzés helyett a hosszas vára­koztatásért, hogy jelezze, mennyire elfoglalt. Valójában azért tűnt kissé elnyűttnek, mert fél órán át nem tudta kikövetkeztetni Árész gö­rög hadisten római, illetőleg latin nevét (füg­gőleges: 5.) — holott ha a négybetűs rejtélyt sikerülne földerítenie, bizonyára könnyebben megtalálná a vízszintes 14. — és 26. megol­dását is. Legyintett, mint aki számára végül is egy­­általán nem lényeges, ha nap 24 órájából 28-at tölt is munkával, elvégre első a párt­feladat, a kötelesség. Egy ideig kutatva für­készte Radót, mint aki azon töpreng, vajon érdemes-e bizalmával megtisztelnie a tanárt, aki majdnem tíz évvel fiatalabb nála. Aztán­­ megkérdezte, hogy érzi magát. Egészségileg. „Remélem nem azért hívatott, hogy az egészségem iránt érdeklődjék“ — gondolta a fiatal tanár és azt mondta, hogy egész jól, de az odvas foga fájni szokott, egyébként sem­mi panasz. A minden kádertitkok tudója barátságosnak bizonyult. Olyannyira, hogy rögtön jelezte, őt nem lehet ám ilyen kurtán elintézni ezzel a válasszal. Megállapította, hogy bizony a ta­nár elvtárs kissé sápadtnak látszik (lehet, hogy a fogfájás­ okozta álmatlanság miatt!) — na ugye, hogy nem aludt jól az éjszaka? (Meg kéne kérdezni tőle azt az Arészt, vagy minek hívják,de meggondolta, majd megkérdi a vé­gén — inkább még elidőzött az egészségnél). — A fog is, persze, a fog is, de sétálni... többet sétálni, tanár elvtárs. Szép időnk van, a friss levegőt ingyen adják, bármennyire el­foglaltak vagyunk is, tartozunk magunknak és — miért ne? — a társadalomnak is azzal, hogy minden nap egy kis friss levegőt szí­vunk. Órákat is lehet tartani a szabadban! Hadd levegőzzenek a diákok is. Meglátja, mi­lyen jókat alszik majd, ha nem kuporog égész nap a négy fal között! — és elmondta, neki ilyen panasza, hogy álmatlanság, sohase volt, minden este "nagyokat sétál manapság"is, pe­dig annyi a munkája, hogy na. Próbálja csak ki a tanár elvtárs is, meglátja, a foga se fáj majd úgy. Radó ígérgetőn bólintott-bólogatott, hogy igen, persze, okvetlenül kipróbálja ezt a friss­­levegő-kúrát is — de közben idegesen rángott arcán az izom. Már közel negyed órája fo­lyik a diskurzus — semmiről. A káderesnő egy „fogjunk hozzá“, vagy in­kább „jöjjön, aminek jönnie kell“ sóhajjal fel­állt. Kulcsaival a páncélszekrényhez lépett, ki­nyitotta. Kivett belőle egy vaskos iratcsomót és hanyagul az asztalra dobta. Aztán gondo­san visszazárta a páncélszekrényt, helyére ült és a kulcs­csomót becsúsztatta a fiókjába. (Úgy látszik, más iratcsomóval foglalkozott, mielőtt beengedett volna) — gondolta Radó. Nusi mindkét tenyerét rátette határozott mozdulattal a dossziéra és szigorúan nézett a fiatal tanár szemébe: — Mondja, tanár elvtárs, mint­ fiatal, kom­munista, bár pártonkívüli értelmiségitől kér­ FODOR SÁNDOR sem, mi a véleménye a po-li-ti-ka-men-tes is-ko-lá-ról?! Radó elképedten nézett rá. — Kérem, én soha ... A káderesnő fölényes mosollyal intette le. —­ Tudjuk. Én csak úgy általában kérdez­tem, de kérdeztem valamit. Miért nem vála­szol? — Hát... — törődött bele a sorsába Radó — a marxizmus tanítása szerint az iskola nem lehet ugye politikamentes, hiszen a felülépít­­mény egyik alapvető intézménye, amely ... A hölgyet úgy látszik idegesítette — vagy pusztán fárasztotta a túlságosan bonyolultnak ígérkező eszmefuttatás. Közbeszólt. — Jó. Nem egészen pontos, de jó válasz. Sziá... azaz nem. Ezt maga a nagy Lenin mondta: a politikamentes iskola hazugság. Így van? — így — hagyta rá Radó László; a tanügyi reformot követő években minden iskola folyo­sóján ott díszelgett a falon ez a híres mondás. — Nos, ha így van, akkor mint a népi de­mokráciánk neveltjétől, mint jól felkészült fia­tal tanügyi kádertől azt kérdezném, vajon az önök iskolájában, a líceumban milyen a ta­nulók politikai nevelése? — Mondjam, hogy az én osztályomban ... — Nem. Azt ne. Mi nagyon jól tudjuk, hogy Radó Lajos ... — Elnézést, László. — Ügy-ügy László. Szóval tudjuk, hogy Radó László tanár elvtárs egyénileg megállja a helyét a kommunista nevelésért vívott harc síkján. Nem mondjuk, hogy nincsenek hiá­nyosságai, de azokat kiküszöböli. Én az isko­lában folyó politikai nevelésről­­ általában érdeklődtem. — Hát... így általában ... azt hiszem, jó. Vannak tudományos körök, beindult egy ate­ista tanfolyam ... azaz beindul.. de nem tu­dom, én vagyok-e a legilletékesebb arra, hogy mindezekről számot adjak? — Ezt bízza az elvtárs a pártra. A párt na­gyon jól tudja, hogy mire­ ki alkalmas, ki-mi­ben illetékes. Az ilyen kérdésfelvetés a fele­lősség előli meghátrálásnak vetheti előre az árnyékát. Vagy talán az elvtárs meg akar hátrálni?! — Nem, dehogy, csak gondoltam ... — Csak egyet se gondoljon. Majd gondolunk mi. Mondja, a maguk líceumában tulajdonkép­pen ki végzi a kommunista nevelést? — Természetesen a tanszemélyzet. És... az Ifjúmunkás Szövetség, a párt vezetése alatt — tette hozzá, nehogy hibázzék. — Helyes válasz. De maradjunk a tansze­mélyzetnél. Mondja: a tanszemélyzet tagjai kö­zül mindenki kiveszi részét a kommunista ne­velésből? — Igen. Elemi fokon a tanítók-tanítónők, középfokon a tanárok. — Tehát a tanárok. Maradjunk a tanároknál. Minden tanár? — Tudomásom szerint, igen. — Ezt írásba merné adni?! — csattant ke­ményen, szigorúan a kérdés. (Hol volt már a kedélyes beszélgetés a friss levegőről!) — Én?... (a fiatal tanár tudatában megszó­lalt a vészcsengő, most vigyázni). Megpróbált még egyszer kitérni: — Nekem nincs áttekin­tésem az egész iskolában folyó munka, tehát ,a politikai nevelőmunka fölött se. Ebben a kérdésben az igazgató illetékes. Az egész ok­tató-nevelő munkáért ő felel... ugye. — Halljunk oda — csóválta a fejét rossz­májú mosollyal a káderesnő. Mindig tanul az­­ember valamit. Tehát, egy ifjúkommunista ta­nárnak, rendszerünk neveltjének, egy párton­ kívüli bolseviknak nem kötelessége szemmel­­tartani a politikai nevelőmunkát az iskolában,, a munkahelyen. Ide akar kilyukadni?! Mert ha ide, akkor egy-kettőre végezhetünk! A nő hangja fenyegetőbb volt, mint bár­mikor. Radó László verejtékezett, érezte, az ingnyaka is csupa víz. — Nem, dehogy, félre tetszett érteni. Én igenis figyelemmel kísérem, csak hát... — Persze. Csak hát. A múltkor —­ nem is­­olyan régen megkértem valamire, ha még em­lékszik. Én kértem?! Nem én. A párt kérte meg általam. Hagyja csak Radó elvtárs, ne próbáljon magyarázkodni, tudom, ön ugye teljesíteni akarta a kérést, „csak hát“. Köz­bejött a csak hát. Ugye? — Egy ideig hall­gatott, majd ünnepélyesen szólalt meg, mint egy törvényszéki bíró, amikor ítéletet hirdet: — Mondja, hajlandó maga együtt haladni ve­lünk? A párttal? Radó döbbenten nézett a káderesnőre. Érez­te inkább, mint tudta: itt csak egyfajta véde­kezés lehet. Ha támad. Felpattant székéről: — Elvtársnő, az ilyen kérdéseket kikérem magamnak! Ha hibáztam valamit, indítsanak vizsgálatot, járjanak el, ahogy tetszik, de ve­­lem így ne beszéljen! Kockáztatott. Elvégre a káderesnő fel is há­borodhatott volna ezért a lázadó rendreuta­sításért. Ellenkezője történt. Nusi­a elégedet­ten bólintott: — Na látja. Ez a forradalmi magatartás. Ez nem afféle nyavalygás, kispolgári küldöknézés. (Ezt a köldöknézést a káderiskolában hallotta valami egészen másfajta vonatkozásban, de nagyon megtetszett neki, gondolta, ide is illik). Ez — elvtársam, proli öntudat! Folytassuk hát ezen a hangon, mert örömmel látom, van ki­vel. Mondja, milyen politikai munkát végez a maga véleménye szerint a líceumban az az öreg ... na ... (kinyitotta az iratcsomót) Kal­már ... Kalmár Gergely? — Gergő bácsi? — álmélkodott Radó. Sejtet­te, hogy a káderesnő személy szerint akar ki­lyukadni valakihez, de pillanatig se hitte, hogy épp az öregúrhoz. — De hiszen ő nem is osz­tályfőnök! — Már megint, a mellébeszélés?! — csapott tenyerével az asztalra a káderesnő. — Mér, aki nem osztályfőnök, az egyáltalán nem foglalko­zik a tanulóifjúsággal, nem tart nekik órát, nem áll velük szóba? Gondolkozzunk, jó? — Gergő bácsi matematikát tanít. Az alsó osztályokban — és az enyémben. — Ezt én is tudtam. Arra feleljen, amit kér­dezek: milyen politikai nevelőmunkát végez Kalmár Gergely az alsó osztályban? Vagy akár a maga nagydiákjai között? — Ugyan, milyen politikai nevelőmunkát kellene végezni az egyszereggyel, a négyzetre­­emeléssel, a gyökvonással, a szinusz-koszinusz­­szal?! — fakadt ki ismét Radó László. A káderesnő rezignált, szomorú mosollyal csóválta a fejét. — Ez a mi legnagyobb hibánk. A szájtáti­­ság. Csak azt nem tudom, nem estem-e bele én is, mégpedig éppen magával kapcsolatosan. Vajon nem kellett volna lecsapnom magára mindjárt az első mulasztásnál? Mondja, Radó Lajos tanár elvtárs... — László. — Érti maga jól. Szóval, Radó László. Mondja meg nekem, hányszor beszélt a ma­ga Gergő bácsija — például a maga osztályá­ban — a szovjet matematikáról? Azt hiszi a levegőbe beszélek? Minden osztályból, ahol tanít, összeszedtem a két három legjobb ta­nuló dolgozatfüzetét. A legjobbakét, azt ne mondják, hogy rosszindulatú vagyok. Tessék? A számtan dolgozatfüzeteket, persze. Na, megmondom én magának, mi van bennük: példák — megoldások, példák-megoldások — és így, orrvérzésig. Csupa kispolgári példa, kispolgári megoldásokkal: ha egy vonat... ha egy repülőgép (de a világért se jelezné, hogy igenis, szovjet repülőgép!), sőt ilyen is van: ha egy fecske repülési sebessége... Még jó, hogy nem énekelteti a repült fecskémet a parti­záninduló helyett. Mondom: közben szó sin­csen arról, hogy manapság hol a legfejlettebb a matematika, miközben az imperializmus vi­szonya­ között az ifjúság a szorzótáblát is fe­lejtette, egyfolytában Coca-Cola mámorban fetrengenek és gondolkodógépekkel próbálják helyettesíteni az alkotó emberi elmét. Tudja, mint mondott erre a nagy Lenin? A tudomány elembertelenedése ... — Bocsánat, Sztálin mondta. Lenin idejében még... — Lehet, hogy Lenin a maga idejében tény­leg nem mondta, igaza van. De most egyálta­lán nem az a fontos, hogy a marxizmus-leni­­nizmus nagy tanítómesterei közül melyik mondta. Bármelyik mondhatta volna. Az a fontos, hogy mit mond a tanítványainak nap­jainkban az a Kalmár Gergely tanár, aki an­nak idején kiszolgálta a klérust, a burzsoá­ föl­­desúri rendszert, sőt a fasizmust is! Szívhat­nak az ilyen alakok egy levegőt velünk?! Radó László megrémült. Csak nem akarja lefogatni az öregembert ez a bányarém?! — Nem volt fasiszta... és nem is politizált annak idején. Különben is, öreg­ember már, elvtárnő. Nem tehet róla, hogy azokban az időkben élt, hiszen dolgoznia kelle­. Egyébe­ként már régóta nyugdíjas lehetne ... A káderesnő felállt. — Kérjen papírt a titkárnőtől. Tolla van? Jó, írjon nekem egy véleményezést Kalmár Gergely matematika tanárról. Egy harcos, pár­­tonkívüli bolsevik-értelmiségi véleményére va­gyok kíváncsi, ha ugyan maga az, aminek lát­szani akar — nem holmi szerecsenmosdatásra. Ez az utolsó lehetősége, Radó ... — László. — Az. Csak hogy tudja. Magát is tanította az öreg? — Édesapámat is. — Épp ideje, hogy elseperjük onnan. És egyesek szájtátiságára is rámutatunk, akik csak a múltbeli érdemeikből élnek! — Radó csak sejtette, hogy az igazgatóról beszél, hi­szen az egész tantestületben ő az egyetlen, aki — ugye annak idején kommunistát rejtege­tett. — Na, menjen­ csak, menjen .És írja. Tö­mören, világosan. Radó László leült az előszobában lévő sza­bad íróasztalhoz. Minden mondatot alaposan meggondolva róni kezdte a sorokat. Úgy gon­dolta, azzal mit sem használ Gergő bácsinak, ha pusztán agyba-főbe dicséri. Meg kell men­tenie az öreget a letartóztatástól, mégpedig azon az áron, hogy nyugdíjaztatását javasol­ja. Azt írta tehát, hogy Kalmár Gergely tanár minden szakma, tudása és jószándéka mellett sem tud ideológiailag lépést tartani a néppel­­ előrehaladott kora miatt. Minthogy szolgá­lati ideje is fölösen van hozzá, talán okosan tenné, ha élne azzal a jogával, hogy megér­demelt nyugalomba vonuljon. Így. Még min­dig jobb az öregnek, ha nyugdíjazzák, mint­ha, ki tudja, miféle rosszindulatú feljelentés alapján meghurcolnák azon a címen, hogy már a múltban is ilyen meg olyan vétkeket követett el, nem véletlen tehát, hogy szabo­tálja a szovjet tudomány vívmányainak a nép­szerűsítését. Mert szinte biztos, hogy valami hasonló hangvételű jelentés futott be ellene. Kár, hogy azok, akik emberek sorsáról dön­tenek, legtöbbször papírok, jó- vagy kevésbbé jóindulatú jellemzések-véleményezések alapján határoznak. Ha az elvtársnő jobban ismerte volna, jobban ismerné Gergő bácsit, bizonyára nem ül fel holmi rágalmaknak, rosszindulatú fülbesúgásoknak. Mert Nusi ide, Nusi oda­ lát­szik rajta, hogy nem rosszindulatú. Szinte kapva-kapott a nyugdíjaztatási ötleten. Tíz óra elmúlt, mire befejezte. A titkárnő nem vette át, intett, vigye be az elvtársnő­nek. — Jó, majd megnézzük! — csapta rá a meg­lepett káderesnő az irattartó fedelét a kereszt­­rejtvényre. — Megkérném, szíveskedjék telefonálni a lí­ceumba, hogy itt voltam. Tíz óra már jócskán elmúlt, lekéstem az órámat. A káderesnő bólintott. Aztán a véleménye­zésre nézett: — Remélem, olyan, amilyennek lennie kell. Radó indult volna, de a hölgy utána szólt: — Mondja csak, maga szerint hogy hívták a rómaiak a görög hadistent latin nyelven? — Marsnak — felelte Radó csodálkozva. — Mars .. . (mintha egy bolygót hívnának így, innen jönnek a marslakók.) — Érdekes. Majd utánanézünk — motyogta mintegy ön­magának a káderesnő, hisz már az is eléggé gyanúsnak tűnt neki, hogy a rómaiak nem rómaiul, hanem latinul nevezik azt a... Mar­­sot. — Viszontlátásra, elvtárs, viszontlátásra. Okvetlen telefonálunk. Beírta a négy kockába a nevet. Talált. Ez a tanár — tényleg tud! Radó László majnem egész úton töprengett, miféle keresztkérdés volt ez a Marsra vonat­kozó, de belenyugodott, hogy sohasem fogja kideríteni. Mindegy. Különösebb rosszat sem­miképp se jelenthet. Részlet „Részemről a fáklyásmenet“ című regényből

Next