Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)
1991-07-26 / 30. szám (82.)
Fruzsina egy köteg margarétával integetve mégiscsak megfordult aztán, szótlanul, emelt fejjel, szét se nézve ült be a hátsó ülésre, én is követtem, picit ellenségesen húzódott el, vigyáztam tehát, ne is érjek hozzá, Adrián is észrevehetett valamit, mert elfintorodva egyből indított, lehet, töprengtem később, nem is húzódott el, csak megmerevedett az érintésemre s én azonnal felfedezhettem a mélyén a lassan, de biztosan munkáló elidegenedést, nem is próbálkoztam tovább, nem is folytattam a mozdulatot, a haját szerettem volna végigsimítani, amelynek rövidsége és fekete színe egyre kimondhatatlanabbul ingerelt, darab ideig úgy is maradt a kezem, kinyújtva feléje a levegőben (csodálkozva fürkésztem az arcát, mintha nem is hozzám tartozott volna már), s végül a pillanat határait már nem nyújthatva tovább, az ülés támlájára eresztettem le, ezúttal gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá. Rám pillantott, de mintha nem is látott volna, elhúzta a száját, és ezúttal ő kezdeményezett, védelmet keresőn bújt hozzám, szívem, mondotta még, de nem fejezte be, eltévedve bámult kifelé, a néptelen mezőre, aztán lehunyta a szemét, mint aki már nem akar semmit sem észrevenni, mint akinek a percenként váltakozó és eléje tolakodó látványnál fontosabb benső látnivalói vannak. Adrián fogai közt sziszegve variált valami ostobácska dallamot, és újra robogtunk, a mezőket időnként gabonaföldek váltották fel, félrecsapott kalapú madárijesztőket is lehetett látni a vityillók körül terjeszkedő káposztáskertekben, egyegy fehérlő nyulat is láttunk, amint a káposztaleveleket hersegve habzsolta, falukon robogtunk át, a viskók mintha feladták volna a reményt, megadóan süppedtek a földbe, a fához kötözött disznók hangosan sivalkodtak, megkergült, sovány horpaszú, vonító ebek eredtek a nyomunkban, de elkeseredetten látták be, hogy a hajsza eleve reménytelten, lógó nyelvvel, üvöltve maradtak le, a falvak szélén árválkodó temetők, ha lehet, még vigasztalanabb és torokszorítóbb látványt nyújtottak, a keresztek földbesüppedtek, a sírok belesimultak a szapora fatengerbe, s a legkitartóbb kutya lógó nyelvvel itt maradt le végül, hosszan vonítva kanyarodott be a dülöngélő, kitárt karú vitézeket formázó fejfák és keresztek közé, hogy egy nagyobbnak árnyékába keveredve elmélkedhessen a világ sorsán Órák teltek el. Fruzsina, ezt meg éreztem, teste maradó moccanatlanságán, már megbocsátotta előttem ismeretlen bűnömet, teljes súlyával nekem dőlt, feje a vállamon pihent, egy darabig úgy tett, mintha aludna, azután mégiscsak kinyitotta zöldessárgás szemét, hunyorogva nézte a fejünk fölött gomolygó szürke esőfelhőkkel teleaggatott sátorponyvához hasonlítóan szomorú eget (a nap persze már megint eltűnt az egyik felhő hasában), majd átmenet nélkül vált újra egyenletessé a lélegzete, hunyt szemű arca már újra valahol egy általam ismeretlen, felderítetlen álom vizein úszott. Egy idő után megint felrezzent, én, noha teljesen elzsibbadt az őt védelmezőn ölelő jobb karom, nem mozdultam, még jobban hozzám fészkelődött s éreztem arcomon meleg leheletét, amikor súgva, álmos hangon kérdezte: a Duna? — s mivel én nem szóltam, csak szorítottam, hogy érezze: van, még megvan, itt van mellettem és én is vagyok, még mellette, s csak tőle függ, hogy meddig —, Adrián mondotta meg neki, hogy már régen elhagytuk, ez a közlés engem is megdöbbentett, úgy látszik, mélységes figyelmemben, hogy őt fel ne ébresszem, én is elaludhattam? Miért nem ébresztettük fel őt? — kérdezte Fruzsina durcásan és szétnézett az álmos katángkórókkal és görgő ördögszekerekkel tele kilátástalan, semmi jót nem ígérő, mozdulatlan tájon, mintha keresett volna valamit, talán a beláthatatlan, egymásból nyíló, egymást követő mezőkön görgő ördögszekereket szortírozta, feltámadt a szél is, teljesen elborult, esőcseppek porladtak szét a szélvédőn. Megállunk enni valamit?! — szólt hátra Adrián, s már épp meg akartam kérdezni, hogy hol, ugyan hol, amikor a földből hirtelen váratlanul emelkedett ki egy kőház, a megfelelő terasszal, és ezen a teraszon, egy hatalmas kőasztal mellett, nagy darab szőke nő üldögélt, lábán nem volt papucs, előzőleg süthetett a nap, gondoltam azonnal, és felmelegedhetett a kő, s most jólesően melegítheti a talpát. A nő kötött Adrian megállóit, kiszálltunk a kocsiból, kérésünkre a szófián fogadósné három kanalat hozott ki a helyiségből és egy párolgó étekkel teli tálat. Birkapörkölt, magyarázta vigyorogva Adrián, és kenyeret is kért, de az nem volt, helyette mamaligát tett elénk a kocsmárosné, majd újra bement és egy kancsó vörösbort is letett elénk az asztalra, meg három bádogpoharat. Figyelmesen megnézett minket magának, megnyerhettük a tetszését, mert elmosolyodott, jó étvágyat kívánt, visszaült a székére és kezében továbbra is győzedelmesen emelkedtek a kötőtűk, ezek a villogó karmesteri pálcák, amelyekkel talán a meg-megerősödő szelet vezényelhette, s látnivaló volt, hogy sikerrel, mert legalább is a szelet elviszik innen a fejünk fölül máshová. A nő továbbra sem szólalt meg, fél szemmel egyre a messzeséget fürkészte, nem tudtuk meg soha, hogy kit várt, vagy várt-e valakit egyáltalán, mert alighogy egymás kanalát érintve kezdtük enni a felséges tokányt a tálból, felállt és bement a házba s csak azután jött vissza, miután mi befejeztük az ebédet, sőt egy pohár bort is megittunk a kapsunikának nevezett lőréből. A többit Adrián üvegbe töltötte, fizetett, arcon csókolta a hallgatag fogadósnét s máris visszaültünk az autóba és robogtunk tovább. Megkérdeztem, nem fáradt-e? Nem akarja-e, hogy esetleg én vezessek, de ő csak legyintett. Ugyan mitől fáradtam volna el, uram? nézett rám, s összeszorított szájjal hajolt a kormány fölé és újra gyorsított. Még két óra, szólt hátra, az is lehet, még annyi sem, és elérjük a tengert. A mezőt dombok váltották fel, itt-ott vadkörtefát, vadalmafát is lehetett látni, május eleje volt, mutatta az is, hogy ezek a magányos fák is fehérbe borultak, a por kavargóit, a levegőben megült mindent; elképzeltem, hogy egy ilyen földbesüppedt kulipintyóban élünk majd Fruzsinával, néhány év alatt belerokkanva és felefásulva életünkbe s még a lelkünket is megüli ama por, ami itt kóvályog feltartóztathatatlanul a levegőben és egyforma szürkévé tesz mindent, én esténként ebek harmincadjára kívánván lelkem mélyén a hivatalt, mégis beadványokat írogatok, amelyekre soha nem jön válasz, ő pedig csak stoppol egész áldott nap, nem is nagyon szólunk egymáshoz, múló földi alakunkban is egyre inkább a bogáncsot formázva, a vidék uralgó növényét, amelyet egyre csak ide-oda görget a fáradhatatlan szél, de nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ott akkor a bogáncsok hihetetlen variációit figyelve újra megpróbáltam teljességében átgondolni szökésem következményeit, hiszen délután volt, a második nap délutánja, s azt már sejtettem, hogy a filmem és a regény (amelyik a filmforgatókönyvből készülhetett volna) aligha nyerhet itt, most megoldást, de legalább az életem egyik lehetséges változatát teljesíthetném ki. Magamhoz húztam Fruzsinát, újra elaludt s hittem ebben az elgondolásomban. Valahogy rímelt erre a monoton tájra is, az egyhangúan ide-oda görgő ördögszekerekre és a domboldalakon fehér menyasszonyi ruhába öltöző vadkörte- és vadalmafákra. Hogy az életem valamiféle megoldása megnyugtató módon segít-e (segíthet-e) majd hozzá a filmforgatókönyv (a re-igény) befejezéséhez, egyelőre nem is sejtettem. Mintha nem is lettek volna színek azon a vidéken, a szürkén kóválygó por a maga hasonlatosságára formált mindent, az eső is újra utolért (vagy mi értük utol őt?), az ég is ugyanolyan szürkévé változott, mint köröskörül a táj, s Fruzsina aggódva kérdezte meg, min töprengek, amikor ilyen fájdalmasan eltorzul az arcom? Láttam Adrián gúnyos tekintetét, mint egy késpengét megvillanni a visszapillantó tükörben, de most ez sem érdekelt. Simogatni kezdtem a Fruzsina haját , noha színével nehezen békültem, és azt válaszoltam, az időre gondolok, amelynek így vagy úgy, mindenképpen foglyai vagyunk, mi, emberek, még akkor is, ha néha azzal áltatjuk magunkat, hogy bármilyen szökés is sikerrel járhat. S hogy az időt én mindig úgy képzeltem el, mint az alkimista anya jelképet, a saját farkát harapdáló kígyót. Egy verset is elmondtam akkor lassan, vontatottan, önmagammal küszködve nekik, azt is elárultam, hogy csak évtizedek múlva fogják majd egymással párhuzamosan többen is lefordítani (Adrián megütődve bámult rám, de nem szólt), az egyik fordításban az engem foglalkoztató sorok így hangzanak: „Mind zuhanunk. Egy kéz hull oda, lásd, amoda más: hull minden, minden itten. Mégis van Valaki, aki szelíden tartja kezében e vad zuhanást.“* Igen, jó lenne hinni ebben, legalább abban, hogy van »valaki«, sóhajtottam, egyébként a másik fordításban, amelyet csak a század nyolcvanas éveiben az én regényem, majd filmem megalkotásának felgyorsuló éveiben fog papírra vetni egy költő, így hangzik ez a felkavaró fragmentum: „Mi mind lehullunk. Nézd em itt a kart S amott a másik: hullva hull le minden De egyvalaki végtelen szelíden minden lehullást a kezében tart.“** Ugyanaz és mégsem, vigyorogtam, a második mégiscsak megejtőbb és lágyabb, jobban hat az érzelmeinkre. De végeredményben ezek szavak, a lényeg az, hogy: foglyok vagyunk! És újra homályos eszmefuttatásba kezdtem az időről, mire Adrián sötéten szólt hátra, igazán abbahagyhatnám már a jövőben lefordított vers idézgetését, az istennel való gyerek, kés és buta példálózásokat is befejezhetném, mert ő igen-igen unja. Miért? Ő nem hisz istenben? — kérdeztem tőle, mire meglepő dühvel válaszolt, ugyan, istenhit, s elgondolkodva tette hozzá, úgy, ahogy én gondolom, úgy nem, semmiféleképpen, az istenről való homályos és lírai képzelgéseket ő meghagyja a maga részéről a vénasszonyoknak és nyilván a költőknek. Ő egészen másban hisz, villant meg a szeme. Ugyan miben? kérdeztem. A győzelemben, kiáltotta, abban, hogy ők: a légió, Mihály arkangyal fekete inges serege, a szent és halhatatlan kapitány vezetésével győzni fog, s ezért a győzelemért mindent kockára tesznek majd, mindent, értik, mindent! Adrián már üvöltött, mindég merev, fegyelmezett arca eltorzult. Ha azt követeli a siker, fejtegette, természetesen még az életüket is kockára teszik, még az életük sem túlságosan nagy ár a győzelemért, hiszen ahogy a kapitány nemegyszer megfogalmazta, hanem győzhetünk ellenségeinken , melyek sokan vannak: a kommunisták, a finánctőke, a liberális talpnyaló és tintafaló értelmiség, a zsidók — akkor életünknek úgy sincsen értelme, ha nem nyerhetjük meg harcunkat élve, hát akkor győzni fogunk halálunk után. Igen, meredt ránk, s lassított. Mit csodálkoznak? A halálban fognak ők majd győzni! Mi ebben a furcsa? Nem, ne nevessen, villant rám a szeme. Ez egyáltalán nem valami homályos, összekuszált és ostoba halálkultusz, nem, neki a maga részéről tényleg már számtalanszor tűnt úgy, hogy ő és társai egy letűnt világból itt maradt kísértetek, sírokból kikelő és új életet kezdő árnyak, akik ebben az elrontott és az idegenek által meggyalázott világban a rémület szellemét hordozzák, hogy puszta jelenlétükkel, riasztó kísértet-mivoltukkal is figyelmeztessék a liberális demagógia és a zsidó plutokrácia, a bolsevizmus, a szocialista prédikátorok frazeológiájának hatalmába kerülő, vergődő lelkeket, igenis reszkessenek, mert közeleg a VÉGSŐ SZÁMVETÉS — itt megint üvöltött — eljő a győzelem órája! Az utolsó óra!!! És akkor . .. Nem fejezte be, lihegni kezdett, száját fehér hab lepte el, a kormány fölé bukott, de szerencsére utolsó erejével fékezette a kocsi megállóit. Egy domboldalon fehér fák hívogattak, Fruzsina iszonyodva nézte az őrnagyot, én kinyitottam az ajtót, kiszálltam, előreléptem és kivonszoltam a súlyos testet az út mellé a portól szürke gyepre. Fruzsina vizet töltött egy kendőre és dörzsölni kezdtük az arcát. Későre tért magához, szeme kinyílt és zavarodottan bámult ide-oda, vonásai hirtelen keményednek meg, felült, bocsássanak meg, kezdte ... Gyakran szokott ez előfordulni? — kérdeztem. Ettől ő döbbent meg. Mi? — kérdezett vissza értetlenkedve s megkért, hogy a kocsiból hozzam ide ama bizonyos lapos üveget. Meghúzta, arcába visszatért az erő, kissé ki is pirosodott, összenéztünk Fruzsinával, láttam a rémületet kerekre táguló, sárgás-zöldes, hunyorgó szemében, kíváncsi lettem volna, hogyan nevezi meg az őrnagy a célt, amelynek eléréséhez csak és egyedül a halál a megfelelő eszköz, s ezért ő és társai, fejtegette visszaülve a volán mellé, valósággal istenítik a halálkultuszt. Indított. Oldalt pillantva elbúcsúztam a domboldal hívogató fehér fáitól, ő később valami igen homályos és zavaros fejtegetésbe bocsátkozott a bolsevizmus, a judeoplutokratizmus és a liberalizmus ellen viselendő szent háború szépségéről; Kadfikált arról is, hogy a háború és csakis a háború, a kíméletlen élethalálharc tárhatja fel a népek lelke mélyén szunnyadó potenciális energiákat, ahogy azt a kapitány nem egy kiáltványában megjövendölte. Egy idő után már nem tudtam követtni, reflex-szerűen simogattam a Fruzsina fekete haját, s azt képzeltem szehunyt szemmel, hogy hosszabb, és vörös. Adrián pedig, látva, hogy még ellenvetést sem teszünk, elhallgatott, mégegyszer magunkon éreztem megvető pillantását, aztán összeszorított szájjal vezetett tovább, s késő délután, szemerkélő esőben váratlanul megláttuk a tengert. Részlet -4 szökés című regényből. * Rainer Maria Rilke Ősz (Képes Géza fordítása) ** Kányádi Sándor fordítása BOGDÁN LÁSZLÓ Dobrudzsai utazás