Helikon, 1991 (2. évfolyam, 53-104. szám)

1991-07-26 / 30. szám (82.)

Fruzsina egy köteg margarétával in­tegetve mégiscsak megfordult aztán, szótlanul, emelt fejjel, szét se nézve ült be a hátsó ülésre, én is követtem, picit ellenségesen húzódott el, vigyáztam te­hát, ne is érjek hozzá, Adrián is észre­­vehetett valamit, mert elfintorodva egy­ből indított, lehet, töprengtem később, nem is húzódott el, csak megmerevedett az érintésemre s én azonnal felfedez­hettem a mélyén a lassan, de biztosan munkáló elidegenedést, nem is próbál­koztam tovább, nem is folytattam a mozdulatot, a haját szerettem­ volna végigsimítani, amelynek rövidsége és fekete színe egyre kimondhatatlanabbul ingerelt, darab ideig úgy is maradt a ke­zem, kinyújtva feléje a levegőben (cso­dálkozva fürkésztem az arcát, mintha nem is hozzám tartozott volna már), s végül a pillanat határait már nem nyújt­hatva tovább, az ülés támlájára eresz­tettem le, ezúttal gondosan ügyelve ar­ra, hogy még véletlenül se érjek hozzá. Rám pillantott, de mintha nem is látott volna, elhúzta a száját, és ezúttal ő kez­­deményezett, védelmet keresőn bújt hoz­zám, szívem, mondotta még, de nem fe­jezte be, eltévedve bámult kifelé, a nép­­telen mezőre, aztán lehunyta a szemét, mint aki már nem akar semmit sem ész­revenni, mint akinek a percenként vál­takozó és eléje tolakodó látványnál fonto­sabb benső látnivalói vannak. Adrián fogai közt sziszegve variált va­lami ostobácska dallamot, és újra robog­tunk, a mezőket időnként gabonaföldek váltották fel, félrecsapott kalapú madár­ijesztőket is lehetett látni a vityillók kö­rül terjeszkedő káposztáskertekben, egy­­egy fehérlő nyulat is láttunk, amint a káposztaleveleket hersegve habzsolta, fa­lukon robogtunk át, a viskók mintha fel­adták volna a reményt, megadóan süp­pedtek a földbe, a fához kötözött disz­nók hangosan sivalkodtak, megkergült, sovány horpaszú, vonító ebek eredtek a nyomunkban, de elkeseredetten látták be, hogy a hajsza eleve remény­telten, lógó nyelvvel, üvöltve maradtak le, a falvak szélén árválkodó temetők, ha lehet, még vigasztalanabb és torokszorítóbb lát­ványt nyújtottak, a keresztek földbesüp­­pedtek, a sírok belesimultak a szapora faten­gerbe, s a legkitartóbb kutya l­ógó nyelvvel itt maradt le végül, hosszan vonítva kanyarodott be a dülöngélő, kitárt karú vitézeket formázó fejfák és keresztek közé, hogy egy nagyobbnak árnyékába keveredve elmélkedhessen a világ sorsán Órák teltek el. Fruzsina, ezt meg érez­tem, teste m­aradó moccanatlanságán, már megbocsátotta előttem ismeretlen bűnömet, teljes súlyával nekem dőlt, fe­je a vállamon pihent, egy darabig úgy tett, mintha aludna, azután mégiscsak kinyitotta zöldessárgás szemét, hunyo­rogva nézte a fejünk fölött gomolygó szürke esőfelhőkkel teleaggatott sátor­ponyvához hasonlítóan szomorú eget (a nap persze már megint eltűnt az egyik felhő hasában), majd átmenet nélkül vált újra egyenletessé a lélegzete, hunyt szemű arca már újra valahol egy általam ismeretlen, felderítetlen álom vizein úszott. Egy idő után megint felrezzent, én, no­ha teljesen elzsibbadt az őt védelmezőn ölelő jobb karom, nem mozdultam, még jobban hozzám fészkelődött s éreztem arcomon meleg leheletét, amikor súgva, álmos hangon kérdezte: a Duna? — s mivel én nem szóltam, csak szorítottam, hogy érezze: van, még megvan, itt van mellettem és én is vagyok, még mellet­te, s csak tőle függ, hogy meddig —, Adrián mondotta meg neki, hogy már régen elhagytuk, ez a közlés engem is megdöbbentett, úgy látszik, mélységes figyelmemben, hogy őt fel ne ébresszem, én is elaludhattam? Miért nem ébresztettük fel őt? — kérdezte Fruzsina durcásan és szétnézett az álmos katángkórókkal és görgő ör­dögszekerekkel tele kilátástalan, semmi jót nem ígérő, mozdulatlan tájon, mintha keresett volna valamit, talán a belátha­tatlan, egymásból nyíló, egymást követő mezőkön görgő ördögszekereket szortí­rozta, feltámadt a szél is, teljesen elbo­rult, esőcseppek porladtak szét a szél­védőn. Megállunk enni valamit?! — szólt hátra Adrián, s már épp meg akartam kérdezni, hogy hol, ugyan hol, amikor a földből hirtelen váratlanul emelkedett ki egy kőház, a megfelelő terasszal, és ezen a teraszon, egy hatalmas kőasztal mel­lett, nagy darab szőke nő üldögélt, lábán nem volt papucs, előzőleg süthetett a nap, gondoltam azonnal, és felmeleged­hetett a kő, s most jólesően melegítheti a talpát. A nő kötött­ Adrian megállóit, kiszálltunk a kocsiból, kérésünkre a szóf­ián fogadósné három kanalat hozott ki a helyiségből és egy párolgó étekkel teli tálat. Birkapörkölt, magyarázta vigyo­rogva Adrián, és kenyeret is kért, de az nem volt, helyette mamaligát tett elénk a kocsmárosné, majd újra bement és egy kancsó vörösbort is letett elénk az asz­talra, meg három bádogpoharat. Figyel­mesen megnézett minket magának, meg­nyerhettük a tetszését, mert elmosolyo­dott, jó étvágyat kívánt, visszaült a szé­kére és kezében továbbra is győzedel­mesen emelkedtek a kötőtűk, ezek a vil­logó karmesteri pálcák, amelyekkel ta­lán a meg-megerősödő szelet vezényel­hette, s látnivaló volt, hogy sikerrel, mert legalább is a szelet elviszik innen a fejünk fölül máshová. A nő továbbra sem szólalt meg, fél szemmel egyre a messzeséget fürkészte, nem tudtuk meg soha, hogy kit várt, vagy várt-e valakit egyáltalán, mert alighogy egymás kana­lát érintve kezdtük enni a felséges to­­kányt a tálból, felállt és bement a ház­ba s csak azután jött vissza, miután mi befejeztük az ebédet, sőt egy pohár bort is megittunk a kapsunikának nevezett lőréből. A többit Adrián üvegbe töltötte, fizetett, arcon csókolta a hallgatag fo­­gadósnét s máris visszaültünk az autóba és robogtunk tovább. Megkérdeztem, nem fáradt-e? Nem akarja-e, hogy esetleg én vezessek, de ő csak legyintett. Ugyan mitől fáradtam volna el, uram? nézett rám, s összeszorított szájjal ha­jolt a kormány fölé és újra gyorsított. Még két óra, szólt hátra, az is lehet, még annyi sem, és elérjük a tengert. A mezőt dombok váltották fel, itt-ott vadkörtefát, vadalmafát is lehetett lát­ni, május eleje volt, mutatta az is, hogy ezek a magányos fák is fehérbe borultak, a por kavargóit, a levegőben megült min­dent; elképzeltem, hogy egy ilyen föld­­besüppedt kulipintyóban élünk majd Fruzsinával, néhány év alatt belerok­kanva és felefásulva életünkbe s még a lelkünket is megüli ama por, ami itt kó­vályog feltartóztathatatlanul a levegő­ben és egyforma szürkévé tesz mindent, én esténként ebek harmincadjára kíván­ván lelkem mélyén a hivatalt, mégis be­adványokat írogatok, amelyekre soha nem jön válasz, ő pedig csak stoppol egész áldott nap, nem is nagyon szólunk egymáshoz, múló földi alakunkban is egyre inkább a bogáncsot formázva, a vidék uralgó növényét, amelyet egyre csak ide-oda görget a fáradhatatlan szél, de nem nagyon tud mit kezdeni vele. Ott akkor a bogáncsok hihetetlen va­riációit figyelve újra megpróbáltam tel­jességében átgondolni szökésem következ­­ményeit, hiszen délután volt, a második nap délutánja, s azt már sejtettem, hogy a filmem és a regény (amelyik a film­forgatókönyvből készülhetett volna) alig­ha nyerhet itt, most megoldást, de lega­lább az életem egyik lehetséges változa­tát teljesíthetném ki. Magamhoz húz­tam Fruzsinát, újra elaludt s hittem eb­ben az elgondolásomban. Valahogy rímelt erre a monoton tájra is, az egyhangúan ide-oda görgő ördögszekerekre és a domb­oldalakon fehér menyasszonyi ruhába öl­töző vadkörte- és vadalmafákra. Hogy az életem valamiféle megoldása megnyugtató módon segí­t-e (segíthet-e) majd hozzá a filmforgatókönyv (a re-i­gény) befejezéséhez, egyelőre nem is sej­tettem. Mintha nem is lettek volna szí­nek azon a vidéken, a szürkén kóválygó por a maga hasonlatosságára formált mindent, az eső is újra utolért (vagy mi értük utol őt?), az ég is ugyanolyan szür­kévé változott, mint köröskörül a táj, s Fruzsina aggódva kérdezte meg, min töp­rengek, amikor ilyen fájdalmasan eltor­zul az arcom? Láttam Adrián gúnyos te­kintetét, mint egy késpengét megvillan­ni a visszapillantó tükörben, de most ez sem érdekelt. Simogatni kezdtem a Fruzsina haját , noha színével nehezen békültem, és azt válaszoltam, az időre gondolok, amelynek így vagy úgy, min­denképpen foglyai vagyunk, mi, embe­rek, még akkor is, ha néha azzal áltat­juk magunkat, hogy bármilyen szökés is sikerrel járhat. S hogy az időt én min­dig úgy képzeltem el, mint az alkimista anya­ jelképet, a saját farkát harapdáló kígyót. Egy verset is elmondtam akkor lassan, vontatottan, önmagammal küszködve ne­kik, azt is elárultam, hogy csak évtize­dek múlva fogják majd egymással pár­huzamosan többen is lefordítani (Adrián megütődve bámult rám, de nem szólt), az egyik fordításban az engem foglalkoz­tató sorok így hangzanak: „Mind zuhanunk. Egy kéz hull oda, lásd, amoda más: hull minden, minden itten. Mégis van Valaki, aki szelíden tartja kezében e vad zuhanást.“* Igen, jó lenne hinni ebben, legalább ab­ban, hogy van »­valaki­«, sóhajtottam, egyébként a másik fordításban, amelyet csak a század nyolcvanas éveiben az én regényem, majd filmem megalkotásának felgyorsuló éveiben fog papírra vetni egy költő, így hangzik ez a felkavaró fragmentum: „Mi mind lehullunk. Nézd em itt a kart S amott a másik: hullva hull le minden De egyvalaki végtelen szelíden minden lehullást a kezében tart.“** Ugyanaz és mégsem, vigyorogtam, a má­sodik mégiscsak megejtőbb és lágyabb, jobban hat az érzelmeinkre. De végered­ményben ezek szavak, a lényeg az, hogy: foglyok vagyunk! És újra homályos esz­mefuttatásba kezdtem az időről, mire Adrián sötéten szólt hátra, igazán abba­hagyhatnám már a jövőben lefordított vers idézgetését, az istennel való gyerek, kés és buta példálózásokat is befejezhet­ném, mert ő igen-igen unja. Miért? Ő nem hisz istenben? — kér­deztem tőle, mire meglepő dühvel vála­szolt, ugyan, istenhit, s elgondolkodva tette hozzá, úgy, ahogy én gondolom, úgy nem, semmiféleképpen, az istenről való homályos és lírai képzelgéseket ő meghagyja a maga részéről a vénasszo­nyoknak és nyilván a költőknek. Ő egé­szen másban hisz, villant meg a szeme. Ugyan miben? kérdeztem. A győzelemben, kiáltotta, abban, hogy ők: a légió, Mihály arkangyal fekete in­­ges serege, a szent és halhatatlan kapi­tány vezetésével győzni fog, s ezért a győzelemért mindent kockára tesznek majd, mindent, értik, mindent! Adrián már üvöltött, mindég merev, fegyelmezett arca eltorzult. Ha azt követeli a siker, fejtegette, ter­mészetesen még az életüket is kockára teszik, még az életük sem túlságosan nagy ár a győzelemért, hiszen ahogy a kapitány nemegyszer megfogalmazta, ha­nem győzhetünk ellenségeinken , me­lyek sokan vannak: a kommunisták, a finánctőke, a liberális talpnyaló és tin­tafaló értelmiség, a zsidók — akkor éle­tünknek úgy sincsen értelme, ha nem nyerhetjük meg harcunkat élve, hát ak­kor győzni fogunk halálunk után. Igen, meredt ránk, s lassított. Mit cso­dálkoznak? A halálban fognak ők majd győzni! Mi ebben a furcsa? Nem, ne ne­vessen, villant rám a szeme. Ez egyál­talán nem valami homályos, összekuszált és ostoba halálkultusz, nem, neki a ma­ga részéről tényleg már számtalanszor tűnt úgy, hogy ő és társai egy letűnt vi­lágból itt maradt kísértetek, sírokból ki­kelő és új életet kezdő árnyak, akik eb­ben az elrontott és az idegenek által meggyalázott világban a rémület szelle­mét hordozzák, hogy puszta jelenlétük­kel, riasztó kísértet-mivoltukkal is fi­gyelmeztessék a liberális demagógia és a zsidó plutokrácia, a bolsevizmus, a szo­cialista prédikátorok frazeológiájának ha­talmába kerülő, vergődő lelkeket, igenis reszkessenek, mert közeleg a VÉGSŐ SZÁMVETÉS — itt megint üvöltött — eljő a győzelem órája! Az utolsó óra!!! És akkor . .. Nem fejezte be, lihegni kezdett, szá­ját fehér hab lepte el, a kormány fölé bu­kott, de szerencsére utolsó erejével fé­kezett­e a kocsi megállóit. Egy dombol­dalon fehér fák hívogattak, Fruzsina iszonyodva nézte az őrnagyot, én kinyi­tottam az ajtót, kiszálltam, előreléptem és kivonszoltam a súlyos testet az út mel­lé a portól szürke gyepre. Fruzsina vizet töltött egy kendőre és dörzsölni kezdtük az arcát. Későre tért magához, szeme ki­nyílt és zavarodottan bámult ide-oda, vonásai hirtelen keményednek meg, fel­ült, bocsássanak meg, kezdte ... Gyakran szokott ez előfordulni? — kér­deztem. Ettől ő döbbent meg. Mi? — kérdezett vissza értetlenkedve s megkért, hogy a kocsiból hozzam ide ama bizonyos la­pos üveget. Meghúzta, arcába visszatért az erő, kissé ki is pirosodott, összenéztünk Fruzsinával, láttam a ré­mületet kerekre táguló, sárgás-zöldes, hunyorgó szemében, kíváncsi lettem vol­na, hogyan nevezi meg az őrnagy a célt, amelynek eléréséhez csak és egyedül a halál a megfelelő eszköz, s ezért ő és társai, fejtegette visszaülve a volán mel­lé, valósággal istenítik a halálkultuszt. Indított. Oldalt pillantva elbúcsúztam a domb­oldal hívogató fehér fáitól, ő később va­lami igen homályos és zavaros fejtege­tésbe bocsátkozott a bolsevizmus, a ju­­deoplutokratizmus és a liberalizmus el­len viselendő szent háború szépségéről; Kadfikált arról is, hogy a háború és csakis a háború, a kíméletlen él­ethalál­­harc tárhatja fel a népek lelke mélyén szunnyadó potenciális energiákat, ahogy azt a kapitány nem egy kiáltványában megjövendölte. Egy idő után már nem tudtam követtni, reflex-szerűen simogat­tam a Fruzsina fekete haját, s azt kép­zeltem szehunyt szemmel, hogy hosszabb, és vörös. Adrián pedig, látva, hogy még ellenvetést sem teszünk, elhallgatott, mégegyszer magunkon éreztem megvető pillantását, aztán összeszorított szájjal vezetett tovább, s késő délután, szemer­kélő esőben váratlanul megláttuk a ten­gert. Részlet -4 szökés című regényből. * Rainer Maria Rilke Ősz (Képes Géza fordítása) ** Kányádi Sándor fordítása BOGDÁN LÁSZLÓ Dobrudzsai utazás

Next