Helikon, 1992 (3. évfolyam, 105-130. szám)

1992-11-06 / 23. szám (127.)

sAszET géza pO­­OLI UTAZÁS DIÁNÁVAL VAGY EGY NAP MAGÁNY Folytatás a 3. oldalról mennyei élvezetet tudott kicsiholni, míg én rég vécépapírhoz sem jutottam, hiába koptat­tam a szememet latin és görög szövegekkel. A csutkát természetesen nem dobtuk el, ha­nem kitettük száradni, tűzrevalónak. — Végleg te vagy­­szarva! — mondtam mégegyszer a Főmukinak, s az egés­z csalá­dot asztalhoz ültettem. — Végre élni fogunk! Utazni! Annyi az egész, hogy útlevelet állí­tunk ki magunknak. Szétosztottam az írkalapokat. — Ezt most összehajtogatjuk és ráírjuk, hogy: VILÁGÚTLEVÉL. Mindenki aláírja a magáét, és hogy teljesen érvényes legyen, pecséttel látjuk el. Szerencsére még akadt egy kallódó kukori­cacsutka a háznál. Kettétörtem és lepecsétel­tem vele az útleveleket. A nehezén tehát túljutottunk. Az újságban számos utazási iroda hirdette magát: ilyen, meg olyan Tour. Én a HELL’S HOLIDAY’S AT DIANA'S mellett döntöttem, mert balszerencsémre angolul nem tudtam, de egy görög istennőről nem mondhattam le. Végre, igazi luxusutazás az antik Görögor­szágba, Trója felé. Miután a kocsiban összeverődtünk, támadt egy kis bonyodalom, mert s­enkinek nem volt jegye és nem tudta hol a helye. Amíg a dol­gok elrendeződnek, mindenki megpróbált he­lyet keresni magának. Egy csinos, göndörhajú, finoman metszett orrú fiatal lány mellett kaptam helyet, aki közömbösen bámulta a tájat és következete­sen keresztülnézett rajtam, mintha levegő lennék neki. Nem mintha különösképpen bán­totta volna a hiúságomat, mégis feszélyező valaki mellett egy hosszú utazás során Szót­lanul ülni. — Szintén Görögországba utazik? — szó­lítottam meg, hogy normális mederbe terel­jem az útitársi viszonyt. Kitágult szemekkel bámult rám, mintha nem hinne fülének: — Hát nem emlékszel? Mi mindig együtt utaztunk! —­ és bizalmasan vállamra hajtotta fejét. Úgy éreztem, hajából ámbra és cédru­sok gyantájának illata árad. Hogyan lehet, hogy ő emlékszik rám, én pedig Leniniire sem emlékszem vele kapcsolatban? Mégis örültem, hogy bizalmas kapcsolat köt össze bennünket. Közben a kocsi lágyan ringatott az édes fejjel vállamon, amely egyre lejjebb csúszott az ölembe. Zavaró érzésem támadt. Mintha több szem­pár követné minden mozdulatomat. Az ülése­m között, még a csomagtartóból is bámész és fáradt pofák meresztették ránk a szemüket. A lány, akivel mindig együtt utaztam és akit nem ismertem, úgy tett, mintha semmit nem venne észre, vagy nem érdekelné a dó- Egészen az ölembe fúrta magát. Először mertem megérinteni és átölelni, és megesküdtem volna rá, hogy teljesen mez­telen. — Mire vársz, te mafla? — hívott kedve­sen. — A kiohi Diána meddig várjon rád? Kőbálvánnyá váltam. Itt, ennyi ember szeme láttára? Erre én képtelen vagyok. Egy ideig várt, aztán macs­­kaszerűen összecsombolyodott. — Ha nincs kedved, nem erőltetem. Akkor alszom egyet , és máris álomba merült, fittyet hányva az egyre zsúfoltabbá váló ko­csi fáradt és támolygó utasaira, akiknek nem jutott ülőhely, s akik arra vártak, hogy va­lahol megürül egy ülése. Diána fölött egy ma­­jomszerű szőrös alak csimpaszkodott a cso­magtartóba, s mintha minden ereje elhagy­ta volna, egyszerre Diána ölébe huppant. A lány ösztönösen átölelte, anyásán és vé­delmezőn. Iszonyatos dühvel el akartam ráncigálni a pimasz tolakodót, de útitársam ugrásra ké­szen védelmébe vette: — Láthatod, mennyire fáradt szegény. Biz­tosan aludni sem tudott, mióta elindultunk. — Mi közöm hozzá? — mondtam durván. — De hiszen ő az, akiről annyit meséltem neked. Szőrös Muki, az osztálytársam volt. Rém muris alak. Mindig egy padban ültünk. Muki hálásan pislogott rá apró szemei­vel, és mintha be akarná bizonyítani, milyen muris alak, kiöltötte rám a nyelvét. Végül is nem kezdhettem el randalírozni ennyi ember előtt. Előbb-utóbb megérkezünk valahová és véget ér ez a kínos helyzet. Esetleg a Ka­lauz... Titokban mindenki erre gondolt. Arra riadtam, hogy a lábam szárán, a pad alól puh­a kicsi pondrók kúsznak elő, s amint egyre feljebb kúsznak, folyton alakot változ­tatnak. A térdem közelében embrióformát öl­töttek, majd végtagjaik nőttek ki és szőr lep­te el őket. Undorral le akartam seperni őket, amikor Diána erélyesen rámrivallt: — Hiszen ezek a mi gyerekeink! Hogy le­hetsz ilyen f­zívtelen! Mintha előbbi töprengésemre válaszolna, hozzátette: — Ha egyéb hasznodat nem lehet venni, légy szíves, kérdezd meg a sofőrt, mikor ér­kezünk meg? A vezetőfülkében, a sofőr helyén Meny­hártot, igazgatómat találtam. Elegáns szürke öltönyének zsebéből rózsaszín zsebkendő csücske kandikált ki. Egyébként is mindig vá­lasztékos, kitüntetően figyelmes és segítőkész volt. „Hé! — akartam megszólítani, amikor felismertem. Éppen a körmét lakkozta. Abban gyönyörködött. Az egész iskola tudta róla, hogy enyhén szólva kerüli a nőket. Egyéb­ként makulátlan káderlapja volt. — Tudni szeretné, barátom —mondta, anél­kül, hogy tekintetét körmeiről levenné —, hogy hol járunk és mikor érkezünk meg. Ne vegye ro­ fstznéven, ha ógörög nyelven be­szélek, sőt úgy is élek! — tette hozzá szinte kérkedve. — Sehol és soha. Ez a jármű külö­nös tákolmány. Daidalosznak is dicsőségére válna. Nem tudom, észrevette-e, hogy sem aj­taja, sem ablaka nincsen? A napot, az eget, a tájat egyszerűen ráfestették. Elég mesteri munka. Aki élvezi a művészeteket, nagysze­rűen utazhat — tette hozzá enyhe iróniával. — Én szeretek félrevonultan élni, s az ógö­rög nyelv egyelőre megóv a tolakodóktól. Ha kedve tartja, velem maradhat, helyet is szoríthatok, úgy tudom, tűrhetően beszéli az ógörögöt, viszont eléggé ismerem az előítéle­teit, úgyhogy nem is marasztalom. Bizonyára várják is, de vigyázzon — fejezte be búcsú­képpen —, a nem műértők között ez az uta­zással kapcsolatos felismerés pánikot kelthet. Már úgy is túlságosan elszaporodtak. Valósággal utat kellett törnöm ülésem felé, hogy Diánát megnyugtassam: a utazásnak rövidesen vége lesz, amikor tudomásul kellett vennem, hogy ülőhelyemen Szőrös Muki ter­peszkedik, miközben élettár­sam, akivel min­d­ együtt utaztam, egy fényes rézgombot varr Muki sapkájára. — Ő lesz az autóbusz parancsnoka. Hát nem nagyszerű? — és csodálattal bámult fel a mel­lette pöffeszkedő Mukira. — Egyébként te is állhatsz egy kicsit, végtére ő a koc­rs parancs­noka, mert fényes gomb van a sapkáján és oda ülhet, ahová akar. Majd, ha akarja, te is leülhetsz. Ha utólag (vagy előlegben?) meggondolom, álomban minden lehetséges. Még az utazás is, bár idő, úgy látszik, nincsen. De hol ér véget az álom? Feleségem, Diána, aki álmos volt és le akart feküdni, becsapta maga után a hálószoba aj­taját. — Csak nem miattam? — riadt fel Gás­pár is. — Mindig ilyen — nyugtattam meg —, mióta szőrös gyermekeket szül. Csakis a részegség tehetett ilyen bizalmas­ló ezekben az intim ügyekben. — A legszívesebben kiugranék az ablakon és szállnék, mint egy szabad madár. Kiugra­­nék az ablakon és huss! — mondtam. Mindenkiben lakik egy madár, aki csak re­pül, repül és nem tudja, hova repül — bólo­gatott Gáspár, és meg sem hallotta, hogy a főtér felől morajlás támad és izgatott kiabá­lás, mint egy futballmeccsen. Kissé kicsavart fejjel megpróbáltam a New York hóna alatt rálátni a főtérre. Gáspár, anélkül, hogy fel­emelte volna fejét, színjózanon mondta: — A Szőrös Muki képe miatt van az egész cécó. Mindenki le akarja köpni, de senkinek nincs mersze hozzá. Naponta a kép előtt tün­tetnek, csak azt nem tudják, mikor van most. — Most — feleltem isápadtan, mert Mátyás király lovasszobra nem volt a helyén. Egy ha­talmas vasszörnyeteg, mint egy tengeralatt­járó emelkedett ki a földből, és mintha cél­pontot keresne, ágyúcsöveit komótosan for­gatta körbe. A tömeg elnémult, és úgy tű­nik, szétszéledt. A nyitott ablakon át odakoz­­mált tej szaga töltötte be a szobát és tudtam, hogy a lefüggönyözött ablakok mögött ezer szempár hallgattatja el az értelmet. — Minden emberben egy madár lakik —­­folytatta Gáspár, mint aki megtalálta egy rej­tély kulcsát. Egy madár, aki csak száll sza­badon, anélkül, hogy valahová akarna men­ni. Csupán szabad akar lenni. Én is szabad akarok lenni. Csak inni akarok és repülni. Meg akarta fejni a kiürült üveget, é­ ki miu­tán megrázta, letette: — Akkor repülni fogok és elsőnek fogom leszarni a Főmuki képét. Az ablakpárkányra ugrott. — Bocsáss meg — mondta végtelen szelíd­séggel és bűntudattal. — Muszáj volt lehas­salak, mert rád állítottak. Ez a helyzet. Miat­tad még latinul és görögül is megtanultam. A hülyék! Homérosz ellen egy tengeralatt­járóval! Kitárt karral éppen repülni készült, ami­kor megszólalt egy fegyver, s az első golyó Gáspár mellébe fúródott, aki szárnyszegetten és véres mellel bukdácsolt alá a mélység­be, míg el nem térült az aszfalton. A lövés zajára a verebek és galambok mind felröppentek a házak ereiszpárkányairól és körözni kezdtek a vasszörnyeteg felett, majd csapatokba verődve cikáztak és boldog bukó­repülésben potyogtattak a tengeralattjáróra és a Főmuki képére. Ebben a pillanatban, mintha madárul tanultam volna egész éle­temben, érteni kezdtem beszédüket, felszaba­dult és boldog éneküket s az üdvrivalgást, amikor valamelyiknek sikerült a célpontot el­találnia. Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Ágyúk, géppuskák és sorozattüzek eszeveszetten köp­ködtek vissza a madarakra, golyót ontva az ég felé, mintha a templom fölött angyalokra vadásznának. — Az ágyú torkába pottyantok — szólt egy szemüveges, kacska veréb, fittyet hányva a veszélynek. A galambok és verebek szárnyuk­kal tapsikoltak neki, de eltévesztette a célt. — Boldizsár rövidlátó és nem kellene hősös­­ködnie — szólt egy borzas varjú, akiben Szo­morú Máriára ismertem. Ez volt a fizikata­nárnő beceneve, mert mióta ismertük, ugyan­abban a kopott fekete tanári uniformisban, vénlányságába beletörődve élt közöttünk, és azt találgattuk, vajon kibe volt halálosan sze­relmes? Az iskolán kívül nem volt családja, és bizonyára gyermekeit féltette. — Boldizsár, megparancsolom! — Most vagy soha! — mondta önfeledten Boldizsár, és újabb bukórepüléssel akarta be­venni az ágyúcsövet. Ez az aprócska, szeplős, szemüveges, vézna gyerek a tanítványom volt nekem is. Lelke­sedett a klasszikus irodalomért és talán az egyetlen volt, aki el is olvasta a De rerum naturát és az Iliászt. Kiapadhatatlan érdeklő­dését, amivel szinte zaklatott, enyhe gyanak­vással fogadtam, mert kérdései, korához és termetéhez képest túlságosan „érettnek" tűn­tek. — A Médeiá­t apagógikusan kell-e értel­mezni, mert a maga szemiotikus rendszeré­ben amorális. — És: — Az Odüsszeusz, va­lamint Akhilleusz ellentéte nem tekinthető-e minden népmese két alaptípusa forrásának, mert minden népmese hőse, vagy a szellemi fölény, vagy az erkölcsi bátor­ság megteste­sítője? Ezek a kérdések bármelyik tudományos akadémia szimpozionján helyet kérhetnének. Egy gyerek szájából volt bennük valami anakronisztikus. Tudtam, hogy Boldizsár szülei magas körök­ben forognak, s véglegesen gyanússá vált sze­memben, amikor azt állította, hogy Platón Állama a megtestesült szocialista realizmus, a megvalósult rendszerrel együtt. Sárga szem­­pilláit rezegtetve tőlem várta a legfőbb kinyi­latkoztatást. Valójában nyomasztott Boldizsár szellemi fölénye, aki a legjobb tanuló lehe­tett volna, ha éppoly érdeklődést tanúsít a reáltárgyak iránt is, és ha a tornatanár ala­posan le nem rontja jegyeit. Énekből is csak a kórusban lehetett elviselni, mert mutáló hangja hol cincogott, hol repedten próbált négy zenei frázist hat hangnemben elénekel­ni. Az mentette meg, hogy zenetörténetből a zenetanárt is zavarba hozta, aki emiatt ép­pen csak átmenő jegyet adott neki. —■ Vigyázz, Boldizsár! — kiáltottam, úgy, mint aki madárul beszél, mert észrevettem, hogy egy ágyúcső alattomosan célbaveszi. Lelkemben madárdal ébredt, extázisban ég­tem én is és nem tudom, mikor surrantam ki az ablakon és ott találtam magamat egy madárcsapatban. — Mindig azt hittem, te is szarházi vagy — kacsintott rám boldogan Szomorú Mária. Minden madárban ismerősre bukkantam, barátokra és ellenségekre, akikről nem ,is sej­tettem, hogy titokban szárnyakat növeszte­nek. A gyanakvás annyira megmérgezte éle­tünket, hogy midenkiben potenciális ellensé­get gyanítottunk, s lám, a barátok és vélt el­lenségek felszabadult csapongásában szinte énekelni kezdett a szívem. Félteni kezdtem Boldizsárt, ezt a haslelkű bátor gyereket, aki nem akarta feladni a har­cot és mindenáron az ágyú torkába akart köpni. Túlságosan mélyen alárepült, szinte az ágyú torkába. Az ágyúgolyó ezúttal gyorsabb volt nála, és Boldizsár véresen alábukfencezett, estében el­vesztette szárnyait és törött szemüveggel te­rült el a macskakövekkel kirakott téren. A madarakról, akik véresen feküdtek a föl­dön, kiderült, hogy mind emberek, akikben abban a pillanatban, most a madár kibontot­ta szárnyait. Szerettem volna, ha fiamat meg­­pillantom a boldog és szabad madárseregben, ám valami bizonyosság azt diktálta, hogy ő annyira el van telve önmagával és szőr­zetével, hogy örök időkre el lesz zárva min­denkitől, aki­­szárnyakat tud növeszteni. A pokoli zenebonának megmagyarázhatat­lan módon vége szakadt. A Király utcából egy szöszi leányka, akár iskolás is lehetett, mit sem tudva, vagy mit sem törődve a ve­széllyel, kékpettyes fehér labdával megszo­kott játszóhelye felé tartott, és a labda el­gurult, pontosan abba az irányba, ahol a tengeralattjáró vadászott a madarakra. A behúzott függönyök mögött remegő lábú emberek figyelték a fejleményeket, de s­enki sem akadt, aki elébe állt, vagy visszavezette volna. A szöszi önfeledten futott elgurult lab­dája után, és mintha a tengeralattjáró csupán ködkép lett volna, úgy ment át rajta, mint­ha levegőből lett volna. A tengeralattjáró alámerült az ismeretlenbe. Mátyás király rendíthetetlenül ült indulás­ra feszülő lován. Az emberek óvatosan előmerészkedtek, s miközben egymá­st ölelgették, százszor és ezer­szer elmondták egymásnak a hihetetlen ese­tet, mintha nem szűnnének meg örülni az él­ménynek, amelynek részesei sem voltak, mint amikor a drukkerek unos-untalan elmesélik, és nem telnek be vele, hogyan rúgta be Flóri a döntő gólt. Csupasz zászlórudakkal hado­násztak, a halottak számát saccolták egymást túllicitálva, és egytől-egyig leköpték Szőrös Muki földre döntött és összetaposott képét, és énekelve elvonultak. Egyikünk nem tudott többé felröppenni és visszaszállni. Gyalogosan indultam hazafelé és búcsút intettem a közönséges verebeknek. Egyik sem intett vissza. A lépcsőház második fordulójánál jártam, amikor feleségem egy kisfiúval tartott fe­lém. — Hol kóricálsz, amikor az unokánkat vár­juk? Amíg összeütöm az ebédet, ás, főzök egy kis kenyeret, járjatok egyet. Ismerkedjetek meg, s kezembe nyomta egy szőrös kisfiú kezét. Soha nem tudtam, hogy nagyapa vagyok. A fiúcska a szobor felé futott. — Ásta cine-i? Keserű nyál gyűlt a torkomba. — Tengeralattjáró — mondtam mogorván. A gyerek tágra nyitotta szemét. Nem ér­tette, amit mondok. Ismét is szólásra nyitotta száját, ám amint komor arcomra nézett, megszeppenve lenyel­te az újabb kérdést, és mivel egyetlen szóval sem biztattam, lekuporodott és dühösen pas­­kolni kezdte a földet: — Esi ráu, esti ráu ... esti ráu! — s hang­ja most már zokogásba csuklótt. Gáspárnak igaza volt. Egy lélek van. Egy e­si oszthatatlan. És egy beszéd van, amit mindenki megért: a sírás. Mit mondhatnék ennek a gyermeknek szavakkal, aki nem érti a nyelvemet? Talán azt, hogy sírjunk együtt. 4 VISKY ANDRÁS ÁHÍTATOK a másik oldalon: rekeszek, hallom, nézni onnan csak a felhők iránt, nézni onnan csak befelé, így az onnaniak, „a fázékony és szomjúhozó csillagoktól“ alá szűzanya palástja, a szél a maga kárpitjával és a vergődő madarak, legbelül meg a múlt egymásra rohadó kupacai, és rácsozott fény a zsalugáteren át, mikéntha összefüggései kívül rekedtek volna, a mélységeket — mindazonáltal! — a pincék jelentik, a metafizika ellenében, és az időnként fölkerülő „pincérek”, a paradiso rekeszei, állítják szavakra utáltán, vaksin, az éghez nincs közelebb az éghez nincs közelebb, aki fenn, a jövevények, mégis, rendre megvakulnak, előbb még örülnek a párkányon pihenő madár mohó fejének, mely mintha harmatos volna, előverte legalábbis, aztán egyre világosabb beszéd a kívülvaló mankói nélkül, a szem fénye visszazuhan, csaknem csontszilárdan, a kármin mélybe, föl, alá, föl alá, heréit hermészek a héják , a héják, üvegen túl, hangjuk hagyottan, és egyéb természetű zavarok nélkül, odalenn, mondjuk, napokig kötélen, kövön azután — legelőbb az izmoknak kell eloldoztatniuk a csontok árbocától és megpihenniük a kövön, külön-külön, egymás mellett, mintha fegyverek, bentről szól, háborítatlanul, magamagának, többen vannak így, magukra, történeteikkel, száraz villámok szabdalják a szemgolyó hideg légkörét, nem él, vélik a mindegyre körbejárok, , nem él, aki onnan visszatér aki onnan visszatér mintha úszni tanulna ismét a vaságyak között, éjjele se, nappala se, magányos kézfejek, az arc előtt összeütköznek néha, viaskodó vadidegen sirályok. Isten is kedvét leli benne, és amikor a földtől elemelkedik kissé, tudható, hova zuhan, harmadik változat nincs, akkor rendszerint megkér valakit, fektében még, hogy nézzen, „vegyen szemügyre“ helyette és ne szóljon semmit, odakünn, odakünn nem elegendő ez sem nem elegendő, odakünn, önmagának sem, s megijed rajta, egyebütt nem tesz ennyire, a viszony sehol sem ilyen szövődményes, amit a manu propria valamelyest kifejez és a szabadság szomszédságában van valahol, a szoros közelség egy mellkassal, combbal, a sötétség véredényei, és mindez együvé tartozik a maga külön életével mennyi élet­ és mi lehetetlenebb? mennyi öldöklő erejű találkozás f­ellobogni termékenyen, térülni, fordulni temérdek lehetőség ketrecében, végére ki érhet? ki tigris? nem nézi senki, és mintha nézné valaki

Next