Helikon, 1993 (4. évfolyam, 131-156. szám)

1993 / 1. szám (131.)

"Uram, szerencsénk kereke hol forog!?" HELIKON IRODALMI FOLYÓIRAT KÉTHETENKÉNT &T& 50 lej "Várjon lehet-e jobbra várni?" kérdeznénk kétkedőn a nagy holnapos­­sal ezen az új esztendő-küszöbön. Ám az ember, ha nem álmodozó, a közelmúlt s a jelen gondolatainak meghosszabítása­­ént képzeli, "látja előre" mindazt, ami el vár: az újesztendőt, a holnapot S ha !- így van, “jobbra várni" - már-már bal­lag-körülöttünk megbolydult világkör­­nyezet; a változások gyötrődve vajúd­nak - néhol vérben fetrengő - új endszer-torzszülötteket. Az emberiség egyik fele menekül, a másik rettegve zár­kózik rázúduló népvándorlás-rajok el­öl. Az évtizedeken át lappangott hovatartozás-indulatok elunták a rejtőz­­ődést; a biztonság, ahol maradt még belőle szemernyi, egyre törékenyebb. A század- s egyben ezred­vég utolsó évtize­dnek visszaszámolás-esztendői pedig mind fenyegetőbb fogalmakat honosíta­nak. '92 végére oly gyalázatos szenvte­­l­enséggel íródik le az "etnikai tisztogatás", mint alig egy éve a "környe­zeti ártalom". A sz­ép szó, a művészi alkotás kegye­lemkenyéren tengődik, hangja rekedtes, meg sem kísérelheti túlharsogni a világ­zűrzavar ricsaját, jó, ha néhol még átszü­­emkedhet a hangzavaron. Nyilván az odalom sem bő termést hozott évként írja majd számon a '92-es évet - inkább hét szűk esztendő egyikének... Mert adja újra - vagy inkább továbbra is - a lélés, a fennmaradás. Intézményei­­gtartása. Miközben tudjuk, egy nem­­z­et, egy etnikum kultúrája válságába po­nt csak jelentős művekkel képes túlélni, ilyek egyben irodalmi, művészeti re­­ményei létjogosultságát is igazolhat­ja. Ezért ott, ahol maradt vagy sarjad­­o­at még alkotás, cselekvés felé mozdít­­tató képességünk, ott meg kell­­sérelnünk távol tartani magunktól m­egmaradásunkra rákérdező kételye­it. A Helikon szerkesztősége ilyen kö­­rlmények között maradék anyagi fár­­usait mozgósítva, már-már "utolsó éléből" szánta el magát arra, hogy egújítsa a folyóiratot. A kiad­vány alak­nak megváltoztatásával részint a lape­­d formátumától, viharvert küllemétől óbáltunk szabadulni, másrészt iga­­zolni szeretnénk ezzel a mai olvasói oltásokhoz is. No és­­ miért titkolnánk­ozunk benne, erőfeszítéseinket az el­­­­étkezőkben olvasóink és támogató­­i is méltányolni fogják SZILÁGYI ISTVÁN KIRÁLY LÁSZLÓ ÚJÉVI VERS -1993 Egy szétrobbantó világ közepén Valami zöld vidékre gondolok. Kiadnám vasfogú verseimet én. Ide hozzám, Kiadók, Szponzorok! Fontoskodók helyett én fontolok. Mától fehérrel írok feketén. Papír helyett megvadult rézdobok Háborúznak tengerek fenekén. Munkák helyett rózsaszín leleményt Dédelgetnek szomorú boldogok. Tűnik arcukról a jóllakás-remény. Uram, szerencsénk kereke hol forog!? • Thália a Házsongárdban • Csángó ráolvasó imádságok • Szöveggyűjtemény: Kassák • A város szelleme ÚJÉVI MESE Volt egyszer, hol nem Voltaire... A jövő története is a múlt­ban kezdődik. Nehéz időket éltünk át, mitől lenne könnyebb egyből, kettőből, akár tizenkettőből is az, ami jön? Mégis: miközben annyi minden, hát az írott szép szó is tartja - tartaná bennünk a lelket, ha zavartalanul válhat ezután is nyomtatott szóvá és olvasott szóvá, az eljövő év, a következő tavasz, nyár, ősz, tél csodájává is. Manapság a lapok sorsában egyre több minden hasonlít ahhoz a titokzatos átváltozáshoz, ahogy a betű petéjéből is előbb báb, aztán pillangó bontakozik ki. Jó volna ott pillangani Helikonként is sorsunk széles vagy nap­­sugaras szellemi légterében, légkörében, ahol nem egy, de sok lap se csinál tavaszt, mégsem mondhatunk le a magunkéból egyetlen lepkeszárnyról sem. "Nagyon nehezemre esik most az írás, kedvetlen vagyok és már be is sötétedett..." Ezt már nem is én mondom, egy kétszázvalahány esztendős Voltaire­­levél szövege beszél belőlem, mint másból a szilveszteri bor... "Valahogy úgy esett, hogy gyertyáim is kifogytak és át kellene szalajtani valakit a szomszédos községig, ahol aligha vállalko­zik valaki rá nyakig gázolni a hóban, sárban, lucsokban, réte­ken és erdőségeken át. Azt már nem is említem, hogy farkasok tanyáznak a közeli hegyoldalakon, rettegésben tartva embert és állatot..." Sajnos, minden visszhangzik, beszél itt, minden egyszerű, azt hinnéd, színehagyott, még francia forradalom előtti mondat értelmet hord és célzást visel az új századvégen is, vagy a jelenben még inkább, újra! Minden újra meg újra... "De maradjunk csak a keserű külszínnél, amit úgy is nevezhet­nénk, hogy az emberi értékek pusztulása, ellentétben a termé­szet értékeinek pusztíthatatlanságával.“ ...Hát mára már azt is szépen kikezdte, nem is az idő vasfoga, hanem az emberi világ izgágasága és haszonvágya, telhetetlensége és tehetetlensége. Egy igazán soha be nem fejeződő középkor s egy már Nean­­derthalban hiába elkezdődött felvilágosodás örök birkózása. Marad a Voltaire-levélből kibontakozó szép régi mese metafo­rája, a halálát közeledni érző apáról s a két fiáról, akiknek egy-egy krajcárt adott, hogy próbára tegye őket. De próbaté­tele - a közben beérő idők tanulságával terhesen - ma akár jóslatnak is beillik .Amelyiketek nagyobb értéket hoz haza, mellyel ez a ház, hol születtetek, megtelik, azé lesz minden..." Az egyik fiú hosszú heteket töltött vele, hogy boltokban, rak­tárakban és vásárokban keresse. "Végre úgy határozott, hogy szalmát vásárol a krajcárjáért, mert a sok drága holmi közt ez volt a legolcsóbb s ebből kapott a legtöbbet. Ment is vele haza, de a háznak csak egy kis sarka telt meg a szalmával, ahogy leszórta... A másik is látta a sok portékát, melyek megfizethe­tetlenek voltak számára, miközben egyre több szenvedés kö­zepette vándorolt. Egy félév is beletelt, mire hazaérkezett Egy szál gyertyát hozott végül magával. Restelkedve lépett a ház­ba, épp este volt, megggyújtotta hát a gyertyácskát - és akkor az egész ház megtelt fénnyel, világossággal, biztonsággal és bizalommal... az egész ház, és mindenki előjött és a kis gyertya világánál jól látták egymást valamennyien..." Történelmünk legszorosabb hágójának megmászásához is össze lehetett trombitálni hét törzset. Móriczék a szegénység legmélyén még össze tudták kotorni a hét krajcárt s az idők egész nyomo­rúságának is tellett hét napra: hétfőre, keddre ...vasárnapra. Mi most már csak egyetlen mesebeli krajcárból, a megjelenés napjából gazdálkodhatunk, hogy teljék kéthetente legalább arra a gyertyalángra. Ahogy egykori címzettjétől Voltaire, ugyanazokkal a szavakkal, az ő veretes mondatával búcsúzom a mai olvasótól: "Gondoljon fáradt és mégis reménykedő ba­rátjára, akinek csodálatosképpen mégis megadatott a derűlá­tás, hogy tisztelje ezt a ritka fényt!" LÁSZLÓFFY ALADÁR m­ij tYtcy/c-t kíván olvasóinak, munkatársainak DULUUK U J h V h 1 ÉS TÁMOGATÓINAK A HELIKON

Next