Helikon, 1995 (6. évfolyam, 183-206. szám)

1995-12-05 / 23. szám (205.)

szöveggyűj­temény PIRANDELLO Pirandello, Luigi (Girgenti, ma Agrigento, Szicí­ lia, 1867.6.28. — Róma, 1936.12.10.) olasz dráma­író, elbeszélő és költő, Nobel-díjas. Szülei kisvállalkozók. Egyetemi tanulmányait Palermó­­ban kezdi, Rómában folytatja és Bonnban fejezi be. Doktori értekezését szülőföldjének nyelvjárásáról írja. Az oklevél megszerzése után egy évig Bonn­ban lektoroskodik. Hazatérését követően Rómá­ban lakik. 1894-ben megnősül, de választása nem szerencsés: több mint húsz évet kénytelen majd leélni egy olyan asszony oldalán, akin egyre inkább elhatalmasodik az elmebaj. 1897 és 1925 között egy római tanítóképző intézet tanára. 1924-ben belép a fasiszta pártba, s cserében megkap minden hivata­los elismerést, de nem tartozik az ügybuzgó párt­tagok közé, nemsokára pedig művészként is, állampolgárként is elhatárolja magát a fasizmustól (külföldön tartózkodva például nem vállalja Mus­solini Olaszországának szellemi képviseletét). Öregkorára teljesen elszigetelődik. Költőként in­dult a pályán, első verseskötetét némi öngúnnyal fűszerezett századfordulós viágfájdalom lengi be: Mosolygó bánat (1889). Korai prózáját mélyebb er­­kölcsisége, szélesebb kitekintése emeli a szicíliai verizmus átlaga fölé: Szerelem nélküli szerelmek (no­vellák, 1894); A kitaszított (regény, 1901-1903). Első jelentékeny regénye a Mattia Pascal két nete (1904). Az öngyilkosságot színlelő, majd idegen környe­zetben új életet kezdő könyvtáros története már megpendíti a jellegzetesen pirandellói témákat: Mi az összefüggés társadalmi szerep és emberi szemé­lyiség között? Hogyan közvetíthető az emberi lé­nyeg? A szicíliai parasztfelkelésről szóló öregek és fiatalok (1913) kivételével a fenti kérdéseket vetik föl mind élesebben Pirandello következő regényei — Foglalkozása férj (1911); Foregalm (1915); Az ezerar­cú ember (1926) —, sőt társadalomkritikai célzatú novellái is. Színpadi szerzőként a tízes évek elején mutatkozik be, többnyire novelláiból átdolgozott, szicíliai tájszólásban írt, pogányosan harsány dara­bokkal — Szicília gyümölcse, A korsó, Fiola —, aztán a Bracco-féle "teatro grotesco" fekete humorából merít: A csörgősipka (1917), Az ember, az állat és az erény (1919). 1921-ben, illetve 1922-ben kerül színre az a két drámája, amellyel forradalmasította a szín­házművészetet: Hat szereplő szerzőt keres (Karinthy Frigyes korábbi és ismertebb fordításában Hat sze­rep keres egy szerzőt); IV. Henrik. Zseniális ötlete az, hogy szaván fogja a konvenciót. Gondolatmenete egyszerű: ha a közmegegyezés szerint a színpadon a valóság tárul elénk, akkor szedjük szét a "doboz­színházat", mutassuk meg, mi van a kulisszák mö­gött, juttassuk szóhoz magánemberként is a színészt, és engedjük önálló életet élni a dráma szereplőit, akár a szerző eredeti szándéka ellené­ben is. Pirandello avatta dramaturgiai alapelvvé azt a felismerés­t, hogy jelenség és lényeg nem választható szét olyan könnyen, amint azt a gyer­metegen derűlátó ismeretelméletek hirdetik. A IV. Henrik címszereplője eleinte valóban szerepet ját­szik, mímeli a személyiségtévesztést, hogy bosszút állhasson hozzátartozóin, állítólagos jóakaróin és kivonulhasson a társadalomból, ám a maszk rá­fagy az arcára, nem dobhatja el többé, amikor ked­ve tartja. A lényeg is látszat, a látszat is lényeg. Ez azonban nem egyéb, mint újabb konvenció. Piran­dello tehát tovább kísérletezik a színpadon, most már rendezőként is: A férfi, aki virágot hord a szájában (1923); Ma este rögtönözve játszunk (1930); Álom, de talán mégsem (1936). Pirandello a kiindulópontja majdnem mindenik modern színpadi törekvésnek, kezdeménye nélkül az epikus színház éppoly el­képzelhetetlen volna, mint az abszurd. Kortársai jó érzékkel figyeltek föl újszerűségére, csak éppen elutasították. Honfi Rezső így írt 1934-ben: "... fele­lőtlen trükkel belevonja a nézőteret, a színházi bü­fét, saját személyét és az egész hétköznapi valóságot a dráma keretébe, és ezzel brutálisan szétrombolja a fikció finom sejtszövetét. [...] Hogy valaha hozzá lehet-e majd szoktatni a közönséget annak a befogadására, hogy a színészekkel karölt­ve töltse ki színházi estjét és még hozzá művészi élményt is elraktározhasson belőle, azt most még nem lehet tudni." Most már igen. szerkeszti: K. JAKAB ANTAL LUIGI PIRANDELLO, IV. HENRIK­ ­ (ismertetés) SZEMÉLYEK IV. HENRIK MATILDE SPINA őrgrófnő FRIDA, a lánya CARLO DI NOLLI, a fiatal őrgróf BELCREDI báró DIONISIO GENONI, az orvos A NÉGY TITKOS TANÁCSOS 1 LANDOLF (Lolo) 2 HARALD (Franco) 3 ORDULF (Momo) 4 BERTOLD (Fino) GIOVANNI, inas ELSŐ APRÓD MÁSODIK APRÓD Történik napjainkban Um­bri­­ában, egy magányos villában ELSŐ FELVONÁS A színt, az alabárdos apródok őrizte szalont Di Nolli őrgróf ren­­deztette be IV. Henrik német-római császár elképzelt goslari trónter­méül, anyai nagybátyja számára, akiről mindenki azt hiszi, hogy té­­bolyodottságában IV. Henriknek tudja magát. A régi bútorok közül kirí két modern festmény, közmeg­egyezés szerint IV. Henriket és Toszkánai Matilde őrgrófnőt ábrá­zolják fiatalon, ám később kiderül, hogy a főszereplőről, illetőleg Ma­tilde Spina őrgrófnőről készültek. Ugyancsak a fiatal őrgróf fogadta volt fel Lolót, Francót, Momót és Finót, hogy eljátsszák az udvari tit­kos tanácsosok szerepét. A cselek­mény kezdetén a tapasztalt "taná­csosok" — Landolf, Harald és Ordulf — jól mulatnak az újonc Bertoldon, aki félreértés folytán a francia IV. Henrikből "készült", és kioktatják: a forgatókönyv azt írja elő, hogy javában dúl a háború az állam és az egyház, a császár és VII. Gergely pápa között; az időpont 1071. január 25-e, és éppen a Canos­­sa-járás következik; a toszkánai Matilde a császár egyik legádázabb ellensége, hiszen canossai várában ő látja vendégül a pápát. Di Nolli — a tanácsosok riadalmára — vendé­gekkel érkezik: Genoni doktor "üde, szemérmetlen, pirospozsgás arccal néz a világba”, módfelett büszke tudományára; Donna Ma­tilde Spina negyvenöt körüli öz­vegyasszony, még mindig szép, s az idő pusztításait hozzáértően kendőzi; a 19 esztendős Frida, a fiatal őrgróf menyasszonya, a meg­szólalásig hasonlít anyja ifjúkori képmására; a két nőtől látszólag semmibe vett, gyakorta lehülyézett Belcredi báró, a rettegett párbajhős, Donna Matilde szeretője (s ezt "Henrik" előtt azonnal világossá te­szi viselkedésük). A betolakodók beszélgetéséből kiviláglik: húsz év­vel korábban az előkelő társaság farsangi mulatságul lovas felvonu­lást rendezett; minden résztvevő megfestette magát történelmi jel­mezben (ekkor keletkeztek a trón­termi képek is). Matilde Spina a névazonosság miatt öltözött be Toszkánai Marildénak, a címsze­replő választása pedig azért esett a német-római császárra, mert az őrgrófnő—bár nem volt ellenszen­ves neki a "kimért" és "fülledten tömény" férfi — minduntalan kaca­gásra fakadt és kissé szorongott szerelmes hódolatától, "veszedel­mes" komolyságától; a jelmezes já­ték közben "IV. Henrik" lebukott megbokrosodott lováról, megütöt­te a tarkóját, és ájulása után tovább játszotta — s játssza azóta is — megszállott alapossággal betanult, majd belérögződött szerepét; a vendégek azért jöttek most, hogy — Di Nolli nemrég elhalt anyjának végakaratát teljesítve — megpró­báljanak segíteni az "őrültön". Hogy beilleszkedhessenek a rög­­eszmerendszerbe, Matilde Spina — köpenybe burkolózva, fején her­cegi koronával — Adelaide főher­cegnőt és anyakirálynőt, a történeti IV. Henrik anyósát alakítja, az or­vos Cluny apátját, mert ezek köz­benjárására fogadta végül is a pápa Canossában a bűnbánó császárt. Belcredi bencés szerzetes lesz a fő­tisztelendő úr kíséretéből. "IV. Henrik" itt-ott szőkére festett ősz hajjal, pirosra mázolt képpel (e lá­togatás idején 26 évesnek kell len­nie), királyi öltözékére a vezeklők zsákruháját öltve jelenik meg. Belc­­redit, a "szerzetest", Damjáni Péter­nek mondja: ő volt az, aki megaka­dályozta a császár elválását unt fe­leségétől, Bertától. Színleg hálálko­dik, szívből kellemetlenkedik hát neki az álőrült, előad egy dühkitö­rést (csak azért is letaszítja trónjáról a pápát!), félreérthetetlen pillantás­sal tudtára adja Matilde őrgrófnő­nek: fölismerte, majd ruházik, töredelmeskedik, közli "Adelaidé­­val", hogy jóra fordultak érzelmei leánya iránt, aki elkísérte az iszo­nyat helyére. Alázatosan esedezik a két közbenjárónak, ne csak a ki­közösítés visszavonását kérjék a pápától: "még valamit könyörögje­nek ki nekem, mert a pápa ezt is megteheti: szakítson ki engem on­nan (ismét a képre mutat), s támasz­­szon életre, hadd éljem már ezt az én szegény, koldus életemet, a­­melyből ki vagyok zárva... Nem le­het az ember örökké huszonhat éves, asszonyom!" Azután a koro­nát kámzsája alá rejtve — mintegy Belcredi elől —, "szemében és ajkán ravasz mosollyal”, eltűnik. Az őrg­rófnő félájultan roskad a székre. MÁSODIK FELVONÁS Késő délután, ugyanazon a na­pon, a trónteremmel szomszédos szobában a doktor, Belcredi és Donna Matilde leszűri az első kí­sérlet tanulságait. Az orvos tudá­­sos kiselőadást tart — nem először — gyámolítottjuk magatartásáról, "éles szemű és nagyon is tisztán látó" hibbantságáról: "Minden őrült állandó és éber bizalmatlan­sággal vértezi magát. És itt van a folytatás a 12. oldalon 11

Next