Helikon, 1997 (8. évfolyam, 231-254. szám)
1997-10-10 / 19. szám (249.)
IRODALMI FOLYÓIRAT VIl. ÉVFOLYAM 1997.19. (249.) SZÁM - :s „epévé változott a víz mondjátok meg dsidának" • Sigmond István: Elnémult lovak... • Kántor Lajos: Illyés, Erdély... • Király László: Írógép az ódához • Szűcs István: Ősújdonságokról • Karátson Endre: Általános Alika • Bogdán László: A hosszú levél • SERÉNY MÚMIA Szabó Tamás felvétele OLVASÓINK FIGYELMÉBE! A postai lapterjesztő nyilvántartásában a HELIKON katalógusszáma 3012 Folyóiratunkra a szerkesztőségben is elő lehet fizetni 10 és 14 óra között Kolozsvári előfizetőinknek díjtalanul kézbesítjük a HELIKON-t LÁSZLÓFFY ALADÁR Miért az a tizenhárom? Október hatodikén dobpergés ébresztette volna az őszi napot, ha katonás pontossággal nem állt volna már glédában. A természetben csak a fáról kellett lekecmeregni. Másként gondolkodás okából kínosan-lassan az akasztófáról is le kell másznia az emberiségnek. Az irodalom ötszáz velszi bárdot mutat fel, az önkény örökreszóló megbélyegzésére. Az egyház negyvenezer mártírt is számontart, kik szimultán mentek egy isteni ügyért a halálba. Az élet első fájdalmában piétát játszik, ölébe veszi, elbabusgatja a halált, ki egyszerre múltja és jövője. Hellász még mindig gyászolná Leonidászt, Bolívia Bolivárt, Dánia Hamletet, az élet a halált. A halál az életet. Lehet, maga a nemzet, sok nemzet zsigorosodott volna el, ha emberi szerkezetünk nem tenné lehetővé a tompulást, majd a szökést a gyászból, a fájdalomból. Damjanichné Csernovics Emilia, a virágzó, szerelmes fiatalasszonyból matrónává töpörödött, elsikkasztott életű áldozat 1849 után még 1909-ig eléldegélt így. A tragédia veszteség. Ezt a veszteséget nyereséggé kell tenni. És makacsul követeljük, beseperjük, mint özvegy anyókák, amit még meghagytak, ki-kiutalnak nekik, végső soron érzelmi haszonélvezetét a veszteségnek. Az utolsó érzelmi nyomokat is legfennebb értelmi ártalommá degradáló, átszámító időbank árfolyamán. Miért azt a tizenhármat? Mert ha népenként, koronként, tragédiánként tizenhármat-tizenhármat emelnénk be az egész emberiség gyászkaszárnyájába, panteonjába szimbólumképpen elriasztó hadseregek masíroznának, a tegnapi nappal bezárólag, az Egyetemes Hadak útján a semmi felé. Persze hogy a tizenhárom nem kerek szám, egyenesen felemás, a babonásoknak szerencsétlen. De nem is tizenhárman voltak. Ahogy a termopülés szorosban Leonidászék sem háromszázan. Az túlságosan kerek, ez túlságosan főleges. A világ Verdunjei és Sztálingrádjai a megszámlálhatatlanság nevében telepednek be az emlékezetbe A sikerültebb Golgotákon az Emberfia egyedül van, mint az Ismeretlen Katonával szinte szabályos ritmusban őrségváltást végző Ismeretlen Szeretet. Az emberi nem tiszteleg s hódol mindkettőnél: hol szereti, hol gyűlöli önmagát, és rettentő harakirijéhez saját kezűleg adja ki önmaával szemben felsorakozó tüérképeiből állított kivégzőosztagoknak a tűzparancsot. És még akad valaki, aki diadalmasan, mintha a többezer éves előzményt átaludta volna, diadalmasan felkiált, hogy jé, felfedeztük a klónozást? Leiningen-arcok és Miklós cár-pofák sétálnak a Riviérán, a Krímben és Las Vegasban, szembejönnek az aradi utcán és világításkor a házsongárdi sokadalomban. Teljes lenne a zűrzavar, ha az egymás ellen törő testvérek utódai kitartanának annak az ostoba önmérgezésnek a folytonosságában, hogy mindenki a másikat tartja Káinnak s magát Ábelnek; így méltán Ábel áldozatairól is ugyanannyit beszélnének, mint Káinéról, és a gyűlölet, a bosszú szikrájával a logika és az igazság fénye is kialudhatna: tizenhárom Káin-Haynauval szemben tizenhárom Ábel-Haynau. Kvittek vagyunk tehát!... Hogy ne legyünk kvittek, ezért választunk, fogadunk el, fogadunk fel, szerződtetünk tizenhárom kísértetet, tizenhárom megtizenháromszorozott rangú mennyei tábornokot, akiknek arkangyalsága már FÖLDREKIALT, túlharsogja kinek-kinek évente, eletente, egy napra, egy órára, egy pillanatra a lelkében, lelkiismeretében felhangzó dobpergést, az állatból emberré válás csatazaját. És mi olyankor megjuhászodva, lecsillapodva kigomboljuk magunkon a kényszer zubbonyát, az atavizmusok burkát, és felfigyelünk, fülelünk a csendre. És mindig azt hisszük, örökre hallgatni fogunk rá.