Helikon, 2002 (13. évfolyam, 349-372. szám)

2002-01-10 / 1. szám (349.)

ergo székely népnek általános együttes öröksége, sőt saját alkotása, hanem meg is győzi arról, hogy a rovásírás ignorálása, elhallgatása vagy jelentőségének lekicsinylése nem tájékozatlanságon múlik a történészek részéről, hanem előítéleten: ez a rovásizé ugyanis, ha valóban létezik, akkor jelentős kulturális alkotás és mint ilyen, nem lehet magyar vagy pláne székely, mert—és jönnek a finnugrász sugallatok, voi-voi, vezi-vezi, a tajga, a kőkorszak — hol voltak ők még a bronzkorszaktól!? — vagyis, ha az a rovásírás valóban valami, akkor — nem is lehet magyar, sem "magyar". A könyvet előhívó mozzanat az, hogy a Székelyföld Csíkszeredai folyóirat 2000. áprilisi számába közölt egy tanulmányt (A székelység eredete), melynek a mondanivalója az a százegyszer megdőlt ósdi teória, hogy a székelyek nem magyar eredetűek, hanem törökök. Kristó Gyula az akadémiai katedra-tudományosság legkonzervatívabb, vaskalapos és bükkfa-következetességű képviselője, aki fenntartja állítását még akkor is, ha kénytelen maga is kijelenteni, hogy bizonyíthatatlan: "Vajon nyom-e valamit a latban, hogy a székelység nyelve az »esetleges török eredetnek semmi nyomát nem mutatja« "— mint ahogy ez bebizonyosult — és hozzáteszi: "Semmit sem nyom." Vagyis azzal a ténynyel szemben, hogy a székely nyelvjárás minden további nélkül beilleszthető a magyar nyelvjárások rendszerébe, sokkal többet ér egy régi félreértett szótári adat, mely szerint létezett volna egy szgl. hangzócsoport valamelyik török nyelvjárásban, s az azt jelentette volna, hogy? stb. stb. Varga Géza módszeresen, s mondhatjuk, valóban friss szemmel újraolvasva az idevágó krónikás és nyelvészeti adatokat, új oldalakról is bebizonyítja, hogy Kristó megrögzött előítélete tarthatatlan — sajnos, nem veti fel azt a kérdést, mi szükség van ma a Székelyföldben ennek a téves nézetnek ilyen értelmű erőltetésére? — Amelynek lényege most már a török mozzanattól eltekintve csakis az, hogy a székelység eredetileg nem magyar, hanem— elmagyarosított? Nem veti fel, mert Varga, nagyon helyesen nem akar politikát keverni a kérdésbe. Viszont — Kristó, úgy látszik, akart. E helyen nincs terünk Kristó és Varga érveinek mégoly futólagos bemutatására sem, a lényeg úgyis az, hogy Vargának sikerül írástörténeti és írástudományi módszerekkel bemutatnia, hogy a rovásírás már az államalapítás előtti korokban is kikövetkeztethetően a magyar nyelvhez, illetve magyarul beszélő, vagy "quasi-hungaroid" jellegű népekhez kötődik, s a kikövetkeztetésen túl azonban számtalan régészeti, művészettörténeti, néprajzi (díszítő-művészeti) adattal is mindezt alátámasztja. Az írástudományi, vagy pláne, mondjuk így, hogy "írás-műszaki" oldalához a kérdésnek hozzászólni nem akarok, mert e téren már számos kudarcot "mondhatok magaménak". Az első az volt, amikor feltűnt, hogy a Kolozsvári testvérek Szentgyörgy-szobrának mellvértjén egy sajátságos ábra van — egy romboidban egy négyzet, azon belül egy kör, a romboid csúcsai körül "karikák", azaz gyűrűalakok — s megkérdeztem egy szaktudóst, aki valaha hosszabb tanulmányt is közölt a szoborról, hogy az mi? A tudós rám meredt — ah, hányszor éltem már ezt a rámmeredést át!—Hogy hogyhogy? hogy ott mi van? Nos, az egy ékítmény egyszerűen csak az; megkérdeztem egy még szakabb tudóst, aki viszont feddő mosollyal csóválta szép intelligens fejét: Vigyázzon! Az ornamentika-kutatás éppolyan ingoványra vezethet, mint az etimologizálás! Mert a végén arra fog rájönni, hogy minden levezethető mindenből, de arra már nem, hogy akkor semmit sem ér az egész! A következő és még be nem fejeződött — lebukásom, amikor a Képes Krónika címoldalán jobboldalt néhány kazettában egy különös írásra bukkantam, azaz "véltem ráismerni", amit elneveztem labirintus — azaz tömkeleg-írásnak, s próbáltam kapcsolatba hozni részint a kelta ogamikus írással, részint bizonyos horezmi írástöredékekkel, majd újabb cikkekben más régészeti s néprajzi leletek analógiáit is felkínáltam, de harminc év során egyetlen hozzászólást senkiből kicsikarni nem tudtam.. Avagy, amikor a marosszentannai templom szentélyében rengeteg "epigráfiát" felfedeztem, köztük Mátyás király szignóját is, s erre fel a bukareti A Hét főszerkesztője azt javasolta, hogy meg kell vonni közlési jogomat (amiért is később megkapta a magyar köztársaság tiszti aranykeresztjét!) stb. S volt még kínosabb esetem is, például, a parajdi "múzeum” (tulajdonképpen szegény, de jóakaratú gyűjtemény) tróger-elvtárs igazgatója egy rovásos botot mutatott fel nekem, megesküdve, hogy eredeti lelet; erre én felhívtam rá Kabay Béla figyelmét, aki is nagy cikket írt róla, erre hatalmas papi segédlettel kitámadták — un sobor de preot — hogy "biztos ő hamisította", s amikor szerényen közbeszóltam, hogy hát én ajánlottam neki, hogy foglalkozzék vele, addig nem tudott róla, tehát nem hamisíthatta, akkor meg rámtört a vészfergeteg vad haragja... Szóval okom van, hogy ezentúl írások dolgában ne nyilatkozzam és ne szóljak hozzájuk, ki tudja, milyen bajt vonnék még Varga Géza szegény fejére is. Ellenben nem hallgathatom el, hogy bizonyos filológiai kifogásaim volnának Varga Géza más fejtegetései ellen, így például a bulac-blaccus-blass stb. kérdésben feltétlenül több teret kellett volna adnia Rásonyi László 3. fejtegetéseinek, aki először foglalta össze ezt a kérdést, és bebizonyította, hogy Anonymus és Kézai blaccusai, bolgár-törökök, és hogy e név nem azonos a valachus, vlasi népnévvel. Ez az erdélyi történelem egyik kulcskérdése; nem csoda, hogy a vaskalaposok ignorálják. Vagy bővebb kifejtést érdemelne az a kérdés is, hogy a magyar nyelvterületet körülkerítő Megyes, Meggyes, Medgyes földrajzi nevek nem gyümölcsös kertekre vonatkoznak, hanem — szerintem — e szó a megyei népnév egyik változata lehet, és korántsem kizárt, hogy nemcsak a székelyeknek lehetett ilyen törzse, ága, vagy neme, hanem más "magyaroid" csoportoknak is, mint ahogy fenő törzs vagy főnemzetség, vagy akármi volt nemcsak a székelyek, de az Árpádmagyarok között is. Úgyszintén részletesebben lenne megvitatandó a délerdélyi és a szabolcs-szatmári földrajzi nevek — pl. a három pár Homoród, a Hortobágy, a Brassó stb. csudálatos párhuzamai. Minderről többször is írtam, de ha van iránta érdeklődés, akárhányszor visszatérhetünk rájuk. Mindettől függetlenül, nagy teljesítménynek tartom Varga Géza írástörténeti munkáit s a székelyek származására vonatkozó Antikristófát. Szerintem a jövőben már nem fog lehetni úgy nyiatkoznia az érintett kérdésekről, hogy őt megkerüljük. (Külön méltánylandó, hogy Nagy Jánosnak eléggé elfeledett munkáját a székelyek eredetéről eredményesen bevonta a kérdés tárgyalásába.) bronzkori magyar írásbeliség, írástörténeti tanulmányok. Szerkesztette Varga Géza, Bpest, 1993. Varga Géza: A székelység eredete, Budapest 2001. Jelen cikk címe e könyv egyik alfejezetéről van leemelve. 3 Rásonyi László: Hidak a Dunán. A régi török népek a Dunánál, Budapest, Magvető, 1981. 4 Nagy János: A székelyek scytha-hún eredetűsége, s az ellenvélemények, Kolozsvár, 1879. HELIKON----------------------