Helikon, 2003 (14. évfolyam, 373-396. szám)

2003-06-10 / 11. szám (383.)

nem, a kitervelő nem hajlott a lustaságra, a ne­vek szinte teljesen behálózták a várost, egyetlen kerület sem maradt érintetlenül, azt az érzetet keltve, hogy a dolog több helyről támad egy­szerre, nincs fókusza és kiindulópontja, csak puszta kiterjedése. Este mégis úgy húzta magá­ra a takarót, hogy pontosságot és elszánt követ­kezetességet szegez szembe az üggyel, s ha kell, személyesen járja végig a klienseket. Ez már nem bízható másra. Itt már csak a személyes ügyintézés segíthet. Nem is a következetességen bukott el. A feladók ugyanis, hiába fogadták lefegyverző udvariassággal, hiába kínálták kávéval és im­port cigarettával, ezzel is mutatva, hogy készek együttműködni, közös erővel felgöngyölíteni "ezt a kis semmiséget", a lényegesebb kérdések­re mégsem akartak vagy tudtak felelni, ehelyett nyögtek és vicsorítottak, és úgy rángatózott az arcuk, mintha nevenincs kínokat állnának ki. Nem segített sem rábeszélés, sem empátia. Hi­ába vett elő különböző térképeket és atlaszokat, hogy hát akkor legalább bökjenek rá a célor­szágra, ha már sem kimondani, sem leírni nem tudják, ám azok tanácstalanul hajoltak föléjük, amíg sírásra nem görbült a szájuk, akár az aján­dék nélkül maradt gyermekeknek. — Valami történt — foglalta össze végül nyomozása eredményét a postamester Horá­­nyinénak. — Éreztem — mondta az özvegy, de azt már képtelen volt behatárolni, hogy mióta gyötri ez az érzet, s miben is áll a természete. Csüggedten gubbasztott porcelánkollekciója között — kizá­rólag kutyákat és elefántokat gyűjtött —, ame­lyek most tompán csillogtak a csillár bágyadt fényénél. — Mintha járvány tört volna ki — magya­rázta a férfi, majd kigombolta az ingét. Nyugalom volt. Az éjszaka árnyai lassan befurakodtak a porcelánok és a bútorok mögé. Ebben az órában a testes Horányiné is éppoly törékenynek tűnt már, mint a gyűjteménye. —­ Bízik maga a szerencsében? — kérdezte hirtelen. — Nem is tudom. Néha — felelte gyanakod­va az özvegy, mert sehogysem értette, hogy miért nem fekszik mellé Tundrea, ha már egy­szer feljött. — Megkínálhatom valamivel? — Nem, nem — mondta szórakozottan. — Vigyázni kell a készletekre. Az első fagyok aztán Pulmannt is elvitték. A villanyóra alatt találtak rá. Hátát a könyvtár falának vetette, mintha csak szemmel szeretné tartani a behavazott főteret. Éjszakai bolyongá­sait nem sokkal az ominózus levél megírása után kezdte, mesélték a szomszédok, és az a hang, amely őt az utcákra hívta, oly sürgető és követelőző lehetett, hogy még cipőt sem húzott, sálat sem tekert a nyaka köré. Tundrea maga is megvizsgálta a testet, hátha a halál, az utolsó óra őszintesége fedetlenül hagyott valamit, ám a színehagyott bőr, a besüppedt szemek már semmiről sem tudtak, ami evilági volna. Azt is csupán a mentős fiú mesélte vihogva, hogy az öreg minden bizonnyal bevásárolni indult, hol­ott a markában talált pénz talán ha egy pakli gyufára futotta, de azt is olyan kétségbeesetten szorította a tenyerében, hogy a kórboncnoknak kellett kifeszítenie onnan. — El is tette, mert az ilyesmi hosszú életet hoz — tette hozzá jólértesülten. — Pedig nem tisztességes dolog elvenni egy hullától a kapu­pénzt. — Mit vettek el? — fordult vissza az ajtóból. — A belépőt! Hiszen érti — kacsintott a mentős —, odaát is megvan a jatt. — Miről beszél? Mit akar? — kérdezte fe­nyegetően, mert érezte, ha még egy szó kicsú­szik a másik száján, hát elviteti, mint főkolom­post. Napok óta olyan hangulatban járt be dol­gozni, hogy voltaképpen az egész város egy kissé, és ilyen alapon bárkit, de tényleg bárkit, aki épp szembejön vele az utcán, berángathatna a hivatalba és leadhatna a feletteseinél, mert ők sem csalódnának: néhány keresztkérdés után olyan gaztettekre derülne fény, amilyeneket ő most még elképzelni sem tud. Lehetett ebben valami. A város nyögve, bukdácsolva vágott neki a télnek. A szűnni nem akaró köd vattáiból úgy buktak elő a reggelek, mintha odaköpték volna valaki lába elé, a Nap pedig kormosan kapaszkodott a háztetők fölé, és délre is épp csak annyi meleget adott, hogy a hólapátolók kimerészkedjenek az utcára. Tundrea maga sem értette már, hogy miért jár be a munkahelyére, miért fogadja emberte­len türelemmel beosztottait, akik mindig ugyanazt panaszolják fel, miközben cselekede­teik titkos rugóiról éppúgy hallgatnak, hiszen a tekintetüket sem emelik rá szívesen, inkább a szobanövények leveleit bámulják, vagy a válla fölötti salétromfoltot.És ez az értetlenség, úgy érezte, egyre messzebb sodorja mindenkitől, is­merőseit és barátait is mindössze az obligát fé­lelem tartja még közvetlen közelében. Vagy épp a gyanakvó szeretet. Erről győzte meg az üzemi szilveszter is, ahol hosszú beszédet mondott, a jövőt ecsetelte, mint mindig, fikarcnyit sem tért el a leírt szövegtől, s többen gratuláltak neki, a figyelmét mégsem kerülhette el, hogy hölgyvá­laszkor már csak Horányiné dörgölőzött mellé, hogy egy merev tangóval szédüljenek át az új­évbe. És hajnalban, amikor a pezsgő már kiol­dotta benne az összes hivatali szigorúságot és fegyelmet, azon kapta magát, hogy ő is levélpa­­ít után kutat a fiókban, de a papiros számon­­érő fehérségétől már visszarettent, pedig de könnyű lett volna telefirkálni az egészet holmi semmiségekkel, s ezzel a feloldó, beteg mozdu­lattal befeküdni Pulmann mellé a tepsibe, vagy zúzmarássá fagyni a nyílt utcán. Nem tehette mégse. Nem abból a fából faragták, bizonygatta szinte sírva az özvegynek. A borítékok pedig tovább jöttek, áradtak mindenhonnan. Ezzel párhuzamosan a kávé­szünetek is elszaporodtak. Gyakoriak lettek az eltévedezések, a spontán félrevonulások, de az indulat is hamarabb lepte meg a kisasszonyo­kat, miközben harsányabban tegeződtek a ki­hordókkal, és az sem volt ritka, hogy egy-egy fogasabb kérdést nyaklevesekkel oldottak meg. Horányiné hasztalan beszélt a lelkükre, hiába csitítgatta őket, hogy hát miféle dolog ez, efféle pofonokhoz minimum házasság kell, rendsze­res lelki élet, igényes hajadon nem ütlegelhet csak úgy akárkit, mert ez sem hatott, üveges szemekkel meredtek rá, mint a hittérítőre. Az­nap, amikor már csak két szabályos levelet ta­láltak a padlóra szórt kupacban, Tundrea szürke tréningben jött dolgozni. Ezután már nem is vett föl mást, legfeljebb az inget válto­gatta néhanap, de abban sem volt köszönet. Horányiné nyíltan kínált pálinkát is a sorsje­gyek mellé, és a hiteleket sem vezette be többé a kockás füzetbe. Munka után egyből hazasie­tett, és bezárkózott, mintha katasztrófa köze­ledne. A járvány, mint ahogy az várható volt, az iskolában is felütötte a fejét. Egyre többen vittek haza hármasokat és négyeseket, mert feleletük­ben hirtelen megakadtak, kidülledt szemekkel álltak a katedra előtt, kétségbeesetten tátogva, mint akiket a tudatlanság partjára vetett vala­milyen ismeretlen erő, s ahonnan nincs és nem is lehet visszaút. S bár a tanárok maguk sem tudták, miért buktatják meg akár legkedvesebb tanítványukat is, mégis megadóan vésték be egymás után a szekundákat, és szégyenükben szemlesütve magyarázkodtak a szülők előtt. De még ez sem volt elég. Megnevezhetetlenül ko­nok vágyakozás bújt a városka lakóiba, mely érzés szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, ha ismeretlen, távoli vidékről tudósítottak a té­vében. Képesek voltak betelefonálni, és minden önkontroll nélkül kiönteni szívüket a szerkesz­tőknek, ezért végül központilag az adásidőt is kénytelenek voltak néhány órára korlátozni. Önvédelemből, magyarázkodtak zavartan, pe­dig akkor már senkit sem lehetett effélékkel átverni. A kirobbant őszinteséghullám nyomán évtizedes barátságok és házasságok bomlottak fel egyik napról a másikra. Jéghideg fülkékkel közlekedtek a vonatok, és akadozott az élelmi­szerellátás. Az újságok érthetetlen nyelven ír­tak, és a legjobb ételek is elvesztették ízüket, a legmegbízhatóbb szavak súlytalanul lebegtek a város fölött. Végül már nem volt mit tenni: egyetlen, önfeledt megmozdulásba olvadt az engedetlenség. Kuszán és szaggatottan írt transzparenseket lóbáltak a tüntetők, s a vezér­szónokok egymás után nyögtek és vicsorítottak a hangszóróba, majd a taps után kimerülten törölgették homlokukat. Végül megegyeztek abban, hogy le kell váltani a kormányt, és azon­nal kijárási tilalmat rendelnek el. Aztán lesz, ami lesz. Máig nem tudni, ki vezényelte ki a katona­ságot a város csomópontjaira. Akik látták őket, úgy mesélik, fegyelmezetlenül vonultak, mint­ha csak a közeli lőtérre mennének gyakorlatoz­ni, és a cigarettát is elfogadták. A Republica mozi előtt hevenyészett zárvonalat alkottak, így próbálták elterelni a tiltakozókat a kisállo­­más felé, ahol rozsdás tehervagonok vesztegel­tek. Sokan egész közel merészkedtek a kato­nákhoz, megérintették a kabátjukat, és az ar­cukba bámultak, hogy kinevethessék őket. Napszálltakor parázslottak fel az első cigaretta­­csonkok, de akkor már olyan hírek is jöttek, hogy a Garibaldi-hídtól nem messze a tömegbe lövetett egy túlbuzgó ezredes. A kiskatonák ál­lítólag mind behunyták a szemüket, hogy ne lássák, a golyók miként törnek utat a tömegben. Pedig csak egyetlen embert kellett volna megkérdezni, hogy minden rendbe jöjjön. Az 1-es számú postahivatal takarítónőjét, aki most kissé álmosan és zavart fejjel ült ágyának szélén egy dohos albérletben.­ ­ HELIKON-------------------- 11

Next