Helikon, 2003 (14. évfolyam, 373-396. szám)
2003-06-10 / 11. szám (383.)
nem, a kitervelő nem hajlott a lustaságra, a nevek szinte teljesen behálózták a várost, egyetlen kerület sem maradt érintetlenül, azt az érzetet keltve, hogy a dolog több helyről támad egyszerre, nincs fókusza és kiindulópontja, csak puszta kiterjedése. Este mégis úgy húzta magára a takarót, hogy pontosságot és elszánt következetességet szegez szembe az üggyel, s ha kell, személyesen járja végig a klienseket. Ez már nem bízható másra. Itt már csak a személyes ügyintézés segíthet. Nem is a következetességen bukott el. A feladók ugyanis, hiába fogadták lefegyverző udvariassággal, hiába kínálták kávéval és import cigarettával, ezzel is mutatva, hogy készek együttműködni, közös erővel felgöngyölíteni "ezt a kis semmiséget", a lényegesebb kérdésekre mégsem akartak vagy tudtak felelni, ehelyett nyögtek és vicsorítottak, és úgy rángatózott az arcuk, mintha nevenincs kínokat állnának ki. Nem segített sem rábeszélés, sem empátia. Hiába vett elő különböző térképeket és atlaszokat, hogy hát akkor legalább bökjenek rá a célországra, ha már sem kimondani, sem leírni nem tudják, ám azok tanácstalanul hajoltak föléjük, amíg sírásra nem görbült a szájuk, akár az ajándék nélkül maradt gyermekeknek. — Valami történt — foglalta össze végül nyomozása eredményét a postamester Horányinénak. — Éreztem — mondta az özvegy, de azt már képtelen volt behatárolni, hogy mióta gyötri ez az érzet, s miben is áll a természete. Csüggedten gubbasztott porcelánkollekciója között — kizárólag kutyákat és elefántokat gyűjtött —, amelyek most tompán csillogtak a csillár bágyadt fényénél. — Mintha járvány tört volna ki — magyarázta a férfi, majd kigombolta az ingét. Nyugalom volt. Az éjszaka árnyai lassan befurakodtak a porcelánok és a bútorok mögé. Ebben az órában a testes Horányiné is éppoly törékenynek tűnt már, mint a gyűjteménye. — Bízik maga a szerencsében? — kérdezte hirtelen. — Nem is tudom. Néha — felelte gyanakodva az özvegy, mert sehogysem értette, hogy miért nem fekszik mellé Tundrea, ha már egyszer feljött. — Megkínálhatom valamivel? — Nem, nem — mondta szórakozottan. — Vigyázni kell a készletekre. Az első fagyok aztán Pulmannt is elvitték. A villanyóra alatt találtak rá. Hátát a könyvtár falának vetette, mintha csak szemmel szeretné tartani a behavazott főteret. Éjszakai bolyongásait nem sokkal az ominózus levél megírása után kezdte, mesélték a szomszédok, és az a hang, amely őt az utcákra hívta, oly sürgető és követelőző lehetett, hogy még cipőt sem húzott, sálat sem tekert a nyaka köré. Tundrea maga is megvizsgálta a testet, hátha a halál, az utolsó óra őszintesége fedetlenül hagyott valamit, ám a színehagyott bőr, a besüppedt szemek már semmiről sem tudtak, ami evilági volna. Azt is csupán a mentős fiú mesélte vihogva, hogy az öreg minden bizonnyal bevásárolni indult, holott a markában talált pénz talán ha egy pakli gyufára futotta, de azt is olyan kétségbeesetten szorította a tenyerében, hogy a kórboncnoknak kellett kifeszítenie onnan. — El is tette, mert az ilyesmi hosszú életet hoz — tette hozzá jólértesülten. — Pedig nem tisztességes dolog elvenni egy hullától a kapupénzt. — Mit vettek el? — fordult vissza az ajtóból. — A belépőt! Hiszen érti — kacsintott a mentős —, odaát is megvan a jatt. — Miről beszél? Mit akar? — kérdezte fenyegetően, mert érezte, ha még egy szó kicsúszik a másik száján, hát elviteti, mint főkolompost. Napok óta olyan hangulatban járt be dolgozni, hogy voltaképpen az egész város egy kissé, és ilyen alapon bárkit, de tényleg bárkit, aki épp szembejön vele az utcán, berángathatna a hivatalba és leadhatna a feletteseinél, mert ők sem csalódnának: néhány keresztkérdés után olyan gaztettekre derülne fény, amilyeneket ő most még elképzelni sem tud. Lehetett ebben valami. A város nyögve, bukdácsolva vágott neki a télnek. A szűnni nem akaró köd vattáiból úgy buktak elő a reggelek, mintha odaköpték volna valaki lába elé, a Nap pedig kormosan kapaszkodott a háztetők fölé, és délre is épp csak annyi meleget adott, hogy a hólapátolók kimerészkedjenek az utcára. Tundrea maga sem értette már, hogy miért jár be a munkahelyére, miért fogadja embertelen türelemmel beosztottait, akik mindig ugyanazt panaszolják fel, miközben cselekedeteik titkos rugóiról éppúgy hallgatnak, hiszen a tekintetüket sem emelik rá szívesen, inkább a szobanövények leveleit bámulják, vagy a válla fölötti salétromfoltot.És ez az értetlenség, úgy érezte, egyre messzebb sodorja mindenkitől, ismerőseit és barátait is mindössze az obligát félelem tartja még közvetlen közelében. Vagy épp a gyanakvó szeretet. Erről győzte meg az üzemi szilveszter is, ahol hosszú beszédet mondott, a jövőt ecsetelte, mint mindig, fikarcnyit sem tért el a leírt szövegtől, s többen gratuláltak neki, a figyelmét mégsem kerülhette el, hogy hölgyválaszkor már csak Horányiné dörgölőzött mellé, hogy egy merev tangóval szédüljenek át az újévbe. És hajnalban, amikor a pezsgő már kioldotta benne az összes hivatali szigorúságot és fegyelmet, azon kapta magát, hogy ő is levélpaít után kutat a fiókban, de a papiros számonérő fehérségétől már visszarettent, pedig de könnyű lett volna telefirkálni az egészet holmi semmiségekkel, s ezzel a feloldó, beteg mozdulattal befeküdni Pulmann mellé a tepsibe, vagy zúzmarássá fagyni a nyílt utcán. Nem tehette mégse. Nem abból a fából faragták, bizonygatta szinte sírva az özvegynek. A borítékok pedig tovább jöttek, áradtak mindenhonnan. Ezzel párhuzamosan a kávészünetek is elszaporodtak. Gyakoriak lettek az eltévedezések, a spontán félrevonulások, de az indulat is hamarabb lepte meg a kisasszonyokat, miközben harsányabban tegeződtek a kihordókkal, és az sem volt ritka, hogy egy-egy fogasabb kérdést nyaklevesekkel oldottak meg. Horányiné hasztalan beszélt a lelkükre, hiába csitítgatta őket, hogy hát miféle dolog ez, efféle pofonokhoz minimum házasság kell, rendszeres lelki élet, igényes hajadon nem ütlegelhet csak úgy akárkit, mert ez sem hatott, üveges szemekkel meredtek rá, mint a hittérítőre. Aznap, amikor már csak két szabályos levelet találtak a padlóra szórt kupacban, Tundrea szürke tréningben jött dolgozni. Ezután már nem is vett föl mást, legfeljebb az inget váltogatta néhanap, de abban sem volt köszönet. Horányiné nyíltan kínált pálinkát is a sorsjegyek mellé, és a hiteleket sem vezette be többé a kockás füzetbe. Munka után egyből hazasietett, és bezárkózott, mintha katasztrófa közeledne. A járvány, mint ahogy az várható volt, az iskolában is felütötte a fejét. Egyre többen vittek haza hármasokat és négyeseket, mert feleletükben hirtelen megakadtak, kidülledt szemekkel álltak a katedra előtt, kétségbeesetten tátogva, mint akiket a tudatlanság partjára vetett valamilyen ismeretlen erő, s ahonnan nincs és nem is lehet visszaút. S bár a tanárok maguk sem tudták, miért buktatják meg akár legkedvesebb tanítványukat is, mégis megadóan vésték be egymás után a szekundákat, és szégyenükben szemlesütve magyarázkodtak a szülők előtt. De még ez sem volt elég. Megnevezhetetlenül konok vágyakozás bújt a városka lakóiba, mely érzés szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, ha ismeretlen, távoli vidékről tudósítottak a tévében. Képesek voltak betelefonálni, és minden önkontroll nélkül kiönteni szívüket a szerkesztőknek, ezért végül központilag az adásidőt is kénytelenek voltak néhány órára korlátozni. Önvédelemből, magyarázkodtak zavartan, pedig akkor már senkit sem lehetett effélékkel átverni. A kirobbant őszinteséghullám nyomán évtizedes barátságok és házasságok bomlottak fel egyik napról a másikra. Jéghideg fülkékkel közlekedtek a vonatok, és akadozott az élelmiszerellátás. Az újságok érthetetlen nyelven írtak, és a legjobb ételek is elvesztették ízüket, a legmegbízhatóbb szavak súlytalanul lebegtek a város fölött. Végül már nem volt mit tenni: egyetlen, önfeledt megmozdulásba olvadt az engedetlenség. Kuszán és szaggatottan írt transzparenseket lóbáltak a tüntetők, s a vezérszónokok egymás után nyögtek és vicsorítottak a hangszóróba, majd a taps után kimerülten törölgették homlokukat. Végül megegyeztek abban, hogy le kell váltani a kormányt, és azonnal kijárási tilalmat rendelnek el. Aztán lesz, ami lesz. Máig nem tudni, ki vezényelte ki a katonaságot a város csomópontjaira. Akik látták őket, úgy mesélik, fegyelmezetlenül vonultak, mintha csak a közeli lőtérre mennének gyakorlatozni, és a cigarettát is elfogadták. A Republica mozi előtt hevenyészett zárvonalat alkottak, így próbálták elterelni a tiltakozókat a kisállomás felé, ahol rozsdás tehervagonok vesztegeltek. Sokan egész közel merészkedtek a katonákhoz, megérintették a kabátjukat, és az arcukba bámultak, hogy kinevethessék őket. Napszálltakor parázslottak fel az első cigarettacsonkok, de akkor már olyan hírek is jöttek, hogy a Garibaldi-hídtól nem messze a tömegbe lövetett egy túlbuzgó ezredes. A kiskatonák állítólag mind behunyták a szemüket, hogy ne lássák, a golyók miként törnek utat a tömegben. Pedig csak egyetlen embert kellett volna megkérdezni, hogy minden rendbe jöjjön. Az 1-es számú postahivatal takarítónőjét, aki most kissé álmosan és zavart fejjel ült ágyának szélén egy dohos albérletben. HELIKON-------------------- 11