Helikon, 2004 (15. évfolyam, 397-418. szám)
2004-09-10 / 17. szám (413.)
HELIKON 17 voltunk „szerelmesek”. Úgy emlékszem, nagymamám fogadta „testőröm”, Burján Laci és talán Kovács Jenő is, aki két-három évvel volt nagyobb nálam, és mintha nem is Somlyóra járt volna iskolába, mert a Szék útja Taplocához tartozó részén lakott. Édesapja - cukrász lévén - nyáron fagylaltot árult (a fiát is küldte nemegyszer a fagylaltos kocsival, amiért a faluban „fagylaltos Jenő”-ként emlegettük). Szerettük egyébként, mert valahányszor ő tolta a fagylaltos szekeret, igen bőven mérte nekünk a nyalogatnivalót. Csak az ostyákkal kellett szigorúan elszámolnia majd édesapjának. Csuporba-pohárba volt igazán érdemes vásárolni tőle a fagylaltot. Nos, tanév vége és a felvételi vizsga után Zöld néni (a Bözsi édesanyja) meghívott legalább tíz-tizenketted magammal „búcsúvacsorára”. Az ünnepi vacsorához a flekkernek való húst Burján bácsi szolgáltatta, hiszen mindkét fia hivatalos volt a vacsorára. Flekken után málnaszörpöt ittunk, jó Somlyói borvízzel, amit Marci bácsi hozott volt, ötliteres fonott korsóban. Ebben az egész „gyermekszerelemben”, amelytől ilyeténképpen búcsúztam, volt valami csodálatosan szép. Se annak idején Pirikére, se utóbb Bözsire nem voltam soha féltékeny. Előfordult, hogy Burján Lacival együtt szedtük a hóvirágot Bözsinek, és egyáltalán nem esett rosszul nekem, ha Bözsi a barátom és védelmezőm arcára is nyomott egy puszit, nem csupán az enyémre a virágért. Már arra sem emlékszem pontosan, velem egykorú volt-e Bözsi, vagy egy évvel idősebb nálam. Akárcsak édesanyja, nagyon szép leányka volt. Egyébként édesanyja és Marci bácsi - a második férj - édesapám szerint „borsém” emberek voltak. Marci bácsi volt Csíksomlyó legismertebb csínytevője. Ő volt a kezdeményezője egyébként az emlékezetes fogadásnak, amikor Csiszár Imre bácsi (aki egy személyben volt gazdálkodó ember és tisztviselő) a csíksomlyói szövetkezetben meglátta az első rúd szebeni szalámit, és hangosan felsóhajtott: Egy egész rúddal megenne belőle! A jelenlévő Marci bácsi máris fogadást ajánlott neki. Ha megeszik egy rúd téli szalámit, ő fizeti. Ha nem, akkor Imre bácsi. Nosza, fogadtak. A szövetkezetes Margit néni a szomszéd szobában megterített egy asztalt, tálcát-tányért tett reá egy rúd szalámival, valamint egy éles, első világháborús bajonétból készült húsvágó kést. És Imre bácsi nekilátott. Kenyér nélkül ette. Egy óra alatt végeznie kellett a rúd szalámival. Kezdetben igencsak jóízűen falt, a „nézősereg” szinte nyálcsorogva szemlélte. Aztán - a fele után - kezdett lassabban menni a dolog. A végén már alig tudta lenyomkodni az utolsó falatokat, de a fogadást megnyerte. Marci bácsi kissé csalódottan, de nevetve fizette ki a szalámi árát. Neki megérte - mondta -, de Imre bácsinak biztosan nem. Hát ebben felerészt igaza lett. Egyrészt Imre bácsi nevéhez hozzáragadt a „szalámi” is. Éjszaka pedig — akkor — megivott két korsó borvizet és egy veder kútvizet, ezen kívül gyomorfekélye is támadt. Nos, Csiszér Imrének biztosan „nem érte meg”. Tulajdonképpen ki is nyert valamit ezen a fogadáson? Marci bácsiék háza Csíksomlyó központjához számított. A Gergely Laci említett portája mellett ugyanis utca nyílt, a régi Somlyó felé vezető út folytatásaként, egyenesen ki a mezőre, a Bolokára. Nos, a Gergely Laci házával szemben ezen az úton, sarokházban laktak Zöld Marci bácsiék (már nem emlékszem, tulajdonképpen kié volt ez az épület). Vele szemben a Szék útja sarokháza a Bocskor kisasszonyoké volt. Az ő mutatós otthonuknak a kapuján jelent meg egy szép vasárnap reggelen egy nem mindennapi tartalmú plakát. De kik is voltak tulajdonképpen ennek a háznak a lakói, a Bocskor kisasszonyok? Ketten laktak a szépnek mondható, három-négyszoba-konyhás, tágas magasföldszintes házban, két testvér. Az idősebbik nyugalmazott tanítónő volt, a fiatalabbik pedig valamicske vagyonkájából élt - tulajdonképpen Csíkszentmártonból származtak. Szegről-végről rokonságban voltak az erdőszentgyörgyi Rhédey családdal, így tehát Victoria angol királynő édesanyjával (nagynénjével?), Rhédey Claudia grófnővel is. Mindezt tudva, a Bocskor kisasszonyok úgy gondolták - 1934-35 táján —, hogy nem ártana aktivizálni a rokoni kapcsolatokat. Miért is ne hívhatnák meg például a walesi herceget a csíksomlyói rokonság körébe?! Írtak-írattak hát egy levelet annak rendje-módja szerint a rokonság címére a Buckinghampalotába, és meghívták (természetesen kíséretével) a leendő angol királyt (aki utóbb Lady Simpsonért — szégyent hozva a csíksomlyói rokonságra - lemondott a trónról). Körültekintően jártak el. Tudva, hogy a házuk mutatós ugyan, de talán nem eléggé tágas a herceg és kísérete elszállásolására, megállapodtak Csík megye Magyar párti szenátorával, Ábrahám ügyvéd úrral, hogy a látogatás idejére (maximum két hét) adja át a közelben, néhány lépésnyire lévő házát - Csíksomlyó legszebb, legkorszerűbben berendezett és legtágasabb épületét —, amíg ő esetleg a Hargita-fürdőre költözik a családjával. A herceg és kísérete reggeli ebéd-vacsorára természetesen átsétált volna a Bocskor kisasszonyokhoz, akik nagyszerűen főztek (magam is tanúsíthatom). Természetesen, Csík szenátora, Ábrahám ügyvéd úr megtiszteltetésnek tekintette, hogy házában szállásolhatja el az angol trónörököst és kíséretét. Csakhogy a Buckingham-palota nem reagált a szívélyes invitálásra, és egy idő után, az ominózus vasárnap reggelen megjelent az említett plakát a Bocskor kisasszonyok kapuján. Csupán első mondatára emlékszem. „Mi nem állunk szóba akárkivel, mert mi vagyunk a velsziek... (így).” Még ki tudja, mi minden állt azon a plakáton, aminek az olvasására a mit sem sejtő Bocskor kisasszonyok meglepetésére hatalmas tömeg gyűlt össze kapujuk előtt. Édesapám úgy tudta, hogy a plakát „szerkesztője” és talán készítője, de kifundálója mindenképpen Ábrahám Jóska volt, az ügyvéd-szenátor (akkor már) nagydiák vagy jogász fia. Ezt így is írtam meg Tíz üveg borvíz című könyvemben, ám nem sokkal megjelenése után levelet kaptam a Hunyad megyei Kalánból. Zöld Gabi küldte a Sztrígy mentéről, a Bözsi öccse. Kedvesen írt, olvasta a könyvemet, emlékszik rám, édesapámra is. Édesanyja (akkor még élt, de már 80 fölött lehetett) könnyesre nevette magát, amikor a Bocskor kisasszonyokról olvasott, csakhogy tájékoztatásomba egy kis hiba csúszott, mert azt a bizonyos plakátot nem Ábrahám Jóska ötölte ki és készítette, hanem ők ketten: édesapja, Marci bácsi, és édesanyja. Szegény Bocskor kisasszonyokat igencsak megviselte a gúny. A „plakát” után hosszú ideig - tán évekig - alig mozdultak ki a házukból. Fogságból való hazatértem után - 1945 nyarán - meghívtak volt ebédre. A menüre sajnos már nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon finom volt az ebéd, és bőséges. Sokat veszített a walesi herceg! Úgy emlékszem, egyetemista koromban haltak meg, nem túlságosan nagy időközben. Nos, ezek voltak az én második gyermekszerelmem, Zöld Bözsi szülei — ez volt a családja, és ez a szomszédsága. A flekkenes-málnaszörpös búcsúvacsora után nem sokkal Zöldék valahogy eltűntek látókörömből, azt hiszem, elköltöztek a faluból. Több emlékem velük kapcsolatosan nincs, Bözsiről se hallottam. A családból csak körülbelül negyven-negyvenöt év után láttam viszont Sanyit, Bukarestben, akivel véletlenül sikerült összehoznia engem egy fiatal román költőnek, Sanyi unokaöccsének. Kedvesen elbeszélgettünk, de ő időközben teljesen elfelejtett magyarul. Repülőtiszt volt a háború vége felé, a nyugati fronton (1944. augusztus 23. után) is. Szerencsére a sors megkímélt bennünket attól, hogy egymást próbáljuk „ártalmatlanná tenni”. (folytatjuk)