Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)
2007-01-10 / 1. szám (471.)
HELIKON 3 azokat a törekvéseit és persze illúzióit amelyekkel a Sarló mozgalmában, a Márciusi Frontban és a Vásárhelyi Találkozón a magáévá tett, sohasem adta fel. Ezt a baloldali — és a régió nemzeteinek összefogására irányuló - eszmeiséget és stratégiát igen korán, 1930-ban lejegyzett Emigránsok és új arcú magyarok című írásában a következőképp jellemezte: „A kisebbségi magyar fiatalok az utódállamokban sorakoznak haladásra... Jövőnk a kisebbségi magyar népé, s a szlávok és románok új értelmiségének történelmi munkájával fog összekapcsolódni. Másfelől azok a hagyományok, amelyek nemzetiségünknél fogva a magyarországiakhoz kötnek, arra predesztinálnak bennünket, hogy híd legyünk a magyarság egyeteme s a szomszéd államokban szlávokkal, románokkal együtt élő kisebbségek között. Kelet-Európában - éppen kisebbségi önvédelmünkön és egészséges kibontakozásunkon át — mireánk vár a szláv, magyar és román munkásság s parasztság, valamint kispolgárság érdekeinek összeegyeztetése.” Az új, a közép-európai nemzetek összefogására épülő „dunavölgyi” gondolat a kisebbségi helyzetbe került fiatal magyar értelmiségben jelölte meg a korszerű magyar nemzeti stratégia kialakítóját és hordozóját. Eredendő bűn című 1938-as eszmefuttatásában (éppen a Márciusi Front fellépését kommentálva) Balogh Edgár a következőket jelentette ki: „A már kisebbségi sorban felserdült csehszlovákiai és romániai magyar ifjúság szerzi meg legelőször az új magyar történelmi eszmélkedéshez szükséges új helyzetismeretet. (...) Közben a történelmi megrázkódtatás szétveti a kisebbségivé vált magyarság régi társadalmi szerkezetét, elválik egymástól állam és nemzet azelőtt szétválaszthatatlannak hitt fogalma, és az új életlehetőségeket kutató fiatal nemzedék a nemzeti fennmaradás egyetlen biztosítékát a magyar munkásság, iparosság és földművesség feltörekvő tömegeiben találja meg. A kisebbségi magyar ifjúság legelső öntudatos megmozdulásaiban bekövetkezik már az örökölt nemzeti történelemszemlélet kettős revíziója: a magyar nép felé és a nemzetiségekből önálló nemzetekké vált szomszéd népek felé. Az erdélyi és a szlovenszkói magyar fiatalságot az élet kemény iskolája váltotta ki negyvennyolc és hatvanhét önrévületéből. Ösztönösen elölről kezdik a magyar polgáriasodást: feléled bennük a népi magyar és egyetemesen emberi első március, Petőfi és Táncsics álomban rekedt magyar valóságérzése.” Az új „dunavölgyi” kiegyezés, Balogh Edgár szerint, a korábbinál hitelesebb valóság- és történelemismeretet követelt. Azt, hogy a fiatal magyar értelmiség megismerje és megértse a szlovák és a román népi életet, nemzeti múltat és nemzeti törekvéseket, vegye tudomásul azt, hogy Hodza és Hurban negyvennyolcas szlovák nemzeti mozgalma nem egyszerűen a császári udvar ármányainak következménye volt, hanem valóságos népi akaratot szólaltatott meg, s hogy Avram lancú román mozgalmában is az erdélyi románság érdekei jelentek meg. Ugyanakkor, miként íratlan dunai történelem című 1938-as írásában beszél erről, azt is elvárja, hogy a szlovák és a román történetírásnak és szociológiai irodalomnak tudomásul kell vennie a Kárpát-medencében szinte mindenütt jelenlévő magyarság létét, történelmi teljesítményeit és kulturális értékeit. „Itt volna már az ideje - fejti ki ebben a kis tanulmányában, mondhatnám: alapvetésében -, hogy felduzzadt nemzeti történelemtudományaink bőséges anyagával kiegészítsük egymást, s egységes iskolát teremtsünk a kelet-európai történelemkutatásnak! Milyen más következtetésekhez jutna el például a román közvélemény a székelykérdésben, ha a népek egyenrangúsága s a parancsoló közös dunai érdek alapján tudomásul venné a magyar tudományosság eredményeit is.” Balogh Edgár nemcsak a „dunavölgyi” népek egymásrautaltságát és kiegyezésének, majd összefogásának parancsoló szükségességét hangsúlyozta, hanem a követésre méltó nagy történelmi példák felmutatását is javaslatba hozta, így mindenekelőtt az erdélyi példát, amelynek nemzeti megbékélésre és együttműködésre mutató tanulságait korábban (még a húszas években) az „erdélyi gondolat” hívei: Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor és mások fogalmazták meg. A transzszilvanizmus hívei az erdélyi magyar közösség kisebbségi sorsának megpróbáltatásain kívántak enyhíteni az erdélyi együttélés eszmei örökségének felidézésével. Balogh Edgár egy más történelmi helyzetben, Észak-Erdély és a Székelyföld visszatérése után, egy távlatosabb magyar nemzetstratégiai gondolkodás jegyében javasolta a magyar-román kiegyezést. Erdélyi történetírás című, 1940 augusztusában jegyzett tanulmányában a következőket jelentette ki: „Másutt a nagy nemzeti egységeket meghaladó szélesebb szemlélődésből fakadnak az összehasonlítások, Erdély azonban éppen zárt kicsinységében ajánlkozik egy nemzeti kizárólagosságokat feloldó egyetemesebb történelmi felfogás kifejezésére, így kap Erdély új jelentőséget ma, amikor az ellentétes nemzeti iskolák huzavonája egységes képletét is felőrléssel fenyegeti. Hagyományos mivoltának tudatos védelmében Erdély a népek egymásrautaltságának eszmei bástyája lehet.” Az észak-erdélyi és különösen a kolozsvári magyar irodalmi és tudományos intézményektől Balogh Edgár azt várta, hogy ennek a kiegyezéses stratégiának a műhelyei legyenek. Kolozsvárra új szerep vár című 1940 októberében lejegyzett program-tanulmányában a következők olvashatók: „itt Kolozsvárt most nyílik alkalom ama kisebbségi humánum teljes érvényesítésére. Ha az erdélyi magyar értelmiség hű marad önmagához, most valósítja meg a régóta hangoztatott román-magyar kultúrérintkezést, s megfelelő intézményt is állít e cél szolgálatába. Új tudományos szervre gondolunk, amely magyar-román összehasonlító munkára vállalkozik, természetesen nem alá- és fölérendelések, hanem a népi egyenrangúságon alapuló tárgyilagosság szellemében. Nemzeti egyoldalúságok helyett végre a kölcsönös megismerésnek s a közös érdek belátásának kell itt uralkodnia.” Mindazokból az írásokból, amelyeket az imént felidéztünk, és az idézést sokáig lehetne folytatni, természetesen a negyvenes évek második felének és a nyolcvanas éveknek a tanulmányaival is, kitetszik, hogy a kolozsvári tudós és közíró milyen következetesen képviselte a „dunatáji” nemzetek kiegyezésének és összefogásának eszményeit. Ezek az eszmények akkor (és részben azóta is) nemes, de végül is megvalósulatlan, következésképp súlytalan illúzióknak bizonyultak. Valójában lekerültek a történelem napirendjéről, helyettük a tágasabb európai egység gondolata kapott stratégiai szerepet és erőt. Tapasztalataink szerint ez az uniós stratégia itt, a Duna-tájon azóta is csak részleges eredményekkel járt, és szüntelenül korszerűtlenül államnacionalista kihívásokkal kell szembesülnie. Talán illúzió, talán nosztalgikus érzés, amikor végezetül annak adok hangot, hogy talán hasznosabb lett volna az uniós elhelyezkedés előtt létrehozni, kölcsönös kompromisszumok árán (ilyen kompromisszum lehetett volna román részről a székelyföldi területi autonómia felállítása) a közép-európai megegyezést. Ez kétségtelenül elmaradt, és most egymással szemben bizalmatlan és egymással versengő országok kerültek az unióba. Ugyanakkor talán az uniós elhelyezkedés előbbre fogja vinni a regionális együttműködés ügyét, és akkor jó szívvel remélhetjük, hogy Balogh Edgár egyszer felállítandó kolozsvári emlékművénél elhelyezhetjük a dunai népek nemzeti színeiből fonott koszorút.