Helikon, 2007 (18. évfolyam, 471-494. szám)
2007-10-10 / 19. szám (489.)
milyen kevés tízezer év HELIKON Buday György: Az utolsó vacsora • Pomogáts Béla: Magyar mérleg • Vári Attila: Marionett • Szőcs István jegyzete • Jancsik Pál Áprily Lajosról • Gaal György: Száz éve halt meg Kőváry László... • A NAGY KILOMETRIK Búcsú Létay Lajostól Elment hát ő is, Létay Lajos. A nyolcvannyolcadik évét taposta, rég ideje ő volt Kolozsvár legidősebb magyar költője, a soros „nagy öreg”. E hosszú életidőben micsoda korfordulóknak, hányféle világválságnak lehetett tanúja?... Valamikor az 1920-as évek végén, vagy talán a harmincasok elején került be szülőfalujából, Aranyosrákosról Kolzsvárra. A lexikonok csak a magasabb iskolái színhelyét tartják számon: az Unitárius Kollégiumot, ahol 1939-ben érettségizett, s a Ferenc József Tudományegyetemet, ahol 1944- ben szerzett magyartanári diplomát. A negyvenes évek második felében a Brassai gimnáziumban tanított, életének erről a korszakáról idős koráig szívesen mesélt. Az ötvenes évek elején szerkesztette az Irodalmi Almanachot, volt belső munkatársa a Dolgozó Nőnek, majd dramaturgja a Sétatéri színháznak, hogy végül 1956 májusában „egy életre” az Utunk szerkesztőségébe kerüljön, ahol aztán hetvenesztendős koráig „mívelje” az erdélyi magyar irodalom javát. Az pedig külön rekordnak számíthat, hogy 1958 decemberétől 1989 karácsonyáig, vagyis bő harminc éven át főszerkesztője volt az Utunknak, s ezzel a teljesítményével, úgy hiszem, a közel kétszáz esztendős magyar folyóirat-kultúra történetében egyedül áll. (Ezen évtizedek alatt a hetente megjelenő Utunk több mint 1700 száma került az olvasók elé — ma elképzelhetetlenül magas példányszámban.) Közben micsoda megpróbáltatások... Az ötvenhatos magyar forradalmat követő megtorlások végigsöpörnek Erdélyen is, számos író és művész (főként fiatalok) pályája törik ketté, s ezt igen megsínylik a kultúránk intézményei is. Hanem újabb tucatnyi esztendő múltán (úgy 1967-68 tájékától?) megint olyan „szakasz” kezdődik, amikor maradandó értékek születhetnek. Ekkora ő már mindenki Lajos bácsija, mókás kedvében így hívja őt még Kós Károly is. Az, hogy az általa vezetett folyóirat oldalain ifjú költők, prózaírók s kritikusok több raja is sikeresen indulhatott, számára nem kis elégtételt jelentett. Volt ugyanis benne valami furcsa visszafogott rezignáció amiatt, hogy ő maga eközben egyre kevesebb saját verssel jelentkezhetett. (Összesen hat kötetnyi verset, két kötet vallomásos rövidprózát és hat kötet gyermekverset hagyott reánk.) A hetvenes évek második felétől aztán a „létezett” szocializmus kultúrpolitikájának húzdmeg-ereszdmeg táncrendje szerint újra szűk esztendők köszöntöttek reánk. Akkor immár fedeznie is kellett fiatalabb kollégáit ahhoz, hogy körülötte szerkesztőkként néhányan megmaradhassanak. A helybenmaradás végül nagyobb vakmerőségnek számított, mint az útrakelés... Az örökké elegáns, egyenes léptű, törékeny kicsi ember eközben rezzenetlen arccal tűrt el megannyi bántást, s elhallgatta, mi több, titkolta vállalásait. ...Megmaradni, túlélni. Menteni a maradék kultúrintézményeinket. Hogy mi végre? S hogy mindezért milyen árat fizetünk? - úgy hiszem, sohasem tette föl magának ezeket a kérdéseket. Ugyanakkor abban sem látszott reménykedni, hogy a végül már negyvenakárhány esztendeje tartó túszállapotból valaha is szabadulni fogunk. Ám miután ez megtörtént, a kilencvenes években - mint ki fájó adósságot törleszt - egyszerre csak, akár ifjú korában, elkezdte ontani a verseket. Megpróbált egyszer még fölébe kerekedni valaha vágyott messzeségnek, múló időnek. Búcsúzóul hadd tanúskodjanak erről alábbi sorai: A parkon jeges szél csap át, tépi a gránátalmafát, viszi a sung-fu levelét, milyen kevés tízezer év. SZILÁGYI ISTVÁN - OLVASÓINK A postai lapterjesztő nyilvántartásában a HELIKON katalógusszáma 3012. ✓ Folyóiratunkra a szerkesztőségben is elő lehet fizetni 10 és 14 óra között. FIGYELMÉBE! Kolozsvári előfizetőinknek díjtalanul kézbesítjük a HELIKONT. ■■■■