Helikon, 2010 (21. évfolyam, 543-566. szám)

2010-09-25 / 18. szám (560.)

HELIKON -------------------------------------15 SZŐCS ISTVÁN ŐS MI? Vannak szavak, amelyek - főleg szó­­magyarázás, eredetmegfejtés során - ré­­vületes, sejtelmes hangulatot keltenek az emberben; ilyen például mindenek­előtt az ŐS szó. Most nem is azokra a jámbor műkedvelőkre gondolok, akik minden latin és görög szó -us.­­ősz vég­ződését az ős szóval akarják fordítani: komolyabb nyelvészek is Is­ten-nel fej­tik meg az Isten szót, sőt még a legkomo­lyabbak, illetve legkomorabbak közt is került olyan, aki őstehén-nek értelmez­te. A legrégebbi, tehát legelső szavak mindig konkrét jelentésűek voltak. Valamilyen észlelhető jelenséget, tár­gyat, ezek tulajdonoságait, vagy a ve­lük járó érzelmi állapotot közöltek. Ha az őszhöz legközelebb állónak tűnő szót nézzük, az ősz azt jelenti, hogy „fehér”, pontosabban, hogy „kifehéredett”, vagy „színét vesztett”, tehát mindenképpen tartalmazza a régiség, megöregedett­­ség képzetét. (Vesd össze: aszott, aszot­­tas). Ha az ós-nek próbálunk mély hang­rendű megfelelőt keresni, kínálkozik az ÓS....ÓS, avas, eves, ugyancsak régi, és ki­fehéredett dolgokat írnak le, melyek­nek semmiféle szakrális, áhítatos szí­nezetük nincsen. Az egytagú szavakat mindig ajánlatos megfordítani: akkor a só szót kapjuk, ami ugyancsak fehér, és bár hajdan a legfontosabb életkellé­kek közé tartozott, azért valahogy még­is prózai dolog, hiszen még a vén kecske is megnyalja. A rokonsági fogalmak kö­zött az ős „idősebb felmenőt” jelent, mint a nagy-, a déd-, az ük-. Lám, itt már fel­merülhet, elősejlik a halottkultusz címén némi misztikus lehetőség, bár a Jóisten a „mi isemukut” még fiatalnak teremté. Több ezer éves félreértés-sorozat nyomán alakult ki a „totem és tabu” tévképzete. Az emberek megfigyel­ték, hogy a meghaltak lelkei, szellemei mintha bizonyos állatokba költözné­nek, a halál és megdicsőülés (transzfi­­guráció!) megfordításából képződött az állatos fogalma. Az Isten szóban az „is” egyszerű­en azonos is, és szavunkkal­ azt jelenti, hogy „van”, egész pontosan: „még van”, „pluszban ott van”, ilyesmit. A Bibliát jól ismerők bizonyára máris kapcsoltak a Mózesnél található Isten-önazonosí­­tásra: „Az vagyok, aki vagyok”, illetve: „Vagyok, aki van.” (Az egyiptomi pant­heon egyik alakjánál szintén kimonda­­tik ez.) A Ten szótagról magyarul tudó em­bernek a tenni ige jut eszébe, a „Tevő”, teremtő, az életet elindító cselekvés, to­vábbá, hogy a teny­észik, sőt, még a ten­gő dik töve is az élettel, az „élés”, a léte­zés fogalmával fakad egy tőről. E szó, amelynek tan változata is létezik (nagy, hatalmas, temérdek értelemben), jelen­tésbővüléssel, sőt „transzfigurációval” nagyon sok nyelvben a magasabb intel­lektuális, szellemi, sőt transzcendens fo­galmakkal van kapcsolatban. Ha jól em­lékszem, Kállay Ferenc, százötven éve, több mint negyven nyelv szavaiból állí­tott össze egy sorozatot, amelynek mond­juk, ha a közepén a magyar TAN (tanul, tanú, tanít) foglal helyet, akkor a nyuga­ti szélen a német DEN-ben (gondol, esz­­mélkedik), a keletin pedig a ZEN... A böl­csesség egy neme. Az „Isten” szóban foglalt képzetek alapján a szó értelme: „Van Isten; Van, ami az Élet, a Lét értelmét tartalmaz­za.” Ellenkezője a SETEN, azaz SÁTÁN, ami mindennek a tagadása... (A „sátán” szóhoz kapcsolható nemcsak az egyipto­mi Lét, hanem pl. a magyar setét és a né­met Schatten (árnyék) is. A Ten szó van nyilván az ótörök tengri - ég, égbolt­ban. A magyar tenger viszont csak „hatalmas sós víz”-et jelent; erről már többször ír­tam a Helikonban is. Etruszkul az Isten Tinta, és lám csak, mi incselkedik még itt? - ejnye-bejnye - szumirul az élet TIN. Annál jobban meglepett, hogy egy mostanában megjelent igen érdekes könyvben­ megint csak Os-Ten-ről ol­vasni (holott a magyar szó eme változa­ta végleg nem adatolható), és egy ehhez kapcsolódó gondolatmenet során a szerző a SAROK szavunkat a bibliai Og király­ból eredezteti: Szár Ok, az UR szót pedig a SZÁR-ból. Mindezt egy kozmikus szer­kezet felállíthatása végett. A magyarban így: szó nem keletkez­hetett. Pl. a feudális rangot jelentő sza­vakat csak akkor helyezhetjük az elő­­név vagy családnév elé, ha feltűnően idegen eredetűek, pl. herceg Nádasdy, gróf Bethlen, báró Apor, ez használa­tos, de „cár Miklós”, „fejedelem Bethlen”, „főúr Illésházy” soha; előbbi esetben is csak férfiaknál, pl. „gróf Bethlen” el­megy, de grófnő Haller már nevetséges. Még a körték legfinomabbikát is Vilmos császár körtének hívjuk, nem császár Vilmosnak. Különben is: szár, mint ural­kodói cím, tudtunkkal elérni, s talán óindogermán népeknél létezett, magyar, vagy quasi-magyarnál soha. Az Úr szó­nak nyelvünkben nem a szár, még bár nem is a szár szóhoz van köze­­, nyel­vünkben ritkán, ó, nagyon-nagyon rit­kán tűnik el az első szótag elejéről egy hangzó — hanem az or, or szóhoz. Lásd orom... az or­szág (uruszág) szó egy­ben hegységet és „uralmi területet” je­lent! Semmiképpen sem azonosítható a Sárszeg­gel, ha néha úgy is néz ki! (Láss még „hegyes” dolgokat: or­u­szúró esz­köz, és maga az orr!). Úr az, aki maga­san áll, vagy akár ül. Az etimológia nem támaszkodhat pusztán szótári vagy okleveles alakok­ra. Hiszen éppen Varga Gézának nem kell magyarázni, hogy a szavak eredez­­tetésénél és összehasonlításánál tekin­tetbe veendő a családjuk, rokonságuk, s ahol csak lehet, azok a konkrét kép­zetek, amelyekből „kihajtottak”. A sa­rok szó például szabályosan beilleszke­dik bizonyos emberi és állati testrészek rendjébe: lásd tor­ok, far­ok, burok, ma­­rok s bizonyára a derék, ágyék, csülök is idetartozik. Eredete szótárak szerint a „sürög, serdül” stb. családjához tarto­zó, forgást, fordulást jelentő szó lehet. Ahol valamilyen irány megtörik, meg­változik, ami körül forog, vagy­­ amire támaszkodik. Hadd idézzek pár sort Gunda Bélának egy szócikkéből: „A népraj­zi tárgykutatás jelentőségét emelte ki Meringer akkor, amikor 1906-ban az írta, hogy „Ohne Sachwissenschaft keine Sprachwissenschaft mehr!”. TÁRGYTUDOMÁNY NÉLKÜL NINCS NYELVTUDOMÁNY! És akkor gondol­junk most arra, hogy a TESZ szerint a lépsejtek, azaz a méhviasz a mézterme­lés selejtje, schlechtje! Arról már sok­szor írtam, s eredménytelenül: a nyel­vésznek fogalma sincs, hogy a viasz ára mindig magasabb volt a mézénél. Ezért a (méh)sejt nem azonosítható a selejt, „értéktelen” jelentésű szóval. Jellemző pl. a „ház” vagy a „pince” le­írása is: a legkülönbözőbb eredetű sza­vak hevernek keresztül-kasul. Mindig irigykedve nézem a nagy nyelvek képes értelmező szótárait, pl. a Dudent. Ha vol­na ilyen magyarul, azonnal kitetszene, mi illik össze, mi nem, és ráismernénk a sarok sz-szel kezdődő változatára is, ám az nem a száz, hanem a szerk, a szer­keszt, szerkezet alapszava! Varga Géza a Herkules nevet is az Og, azaz „Ak királyból” származtatja. Ehhez itt nem lehet hozzászólni, hiszen a Heraklesz mondakör az ókoriak vé­leménye szerint is negyvennégy irány­ból jött össze. Viszont, úgy látszik, már a régi görögöknél is népetimológia ját­szott bele a nevébe. Keleosz görögül a harkály egyik neve. Herkules atyjának, Zeusznak is van egyik-másik hitregei anekdotában Pikosz, Picus mellékne­ve; egyáltalán, a mitológiában éppoly „kiemelt jelentőségű” madár a harkály, mint a daru. A Pickhammer, vagyis a légkalapács pont olyan szaporán kopog, mint a picus, ami latinul közönsége­sen harkályt teszen. Finnugorék min­dig hárs nyerítéssel fogadják, ha főnö­keik részéről elhangzik, hogy Horvát István Herkulest Harkályosnak értel­mezte. Pedig ez is csak a szokásos fa­­jankós rágalom. Ugyanis Horvát István előtt 140 évvel Otrókocsi Fóris Ferenc volt az, aki jó két oldalnyi terjedelem­ben tárgyalja a (szerinte fenálló) össze­függéseket Herkules-Harkály-Harkály­os között. Egyébként Bán Aladár 21, az észt népeposz, a Kalevipoeg fordítója kitű­nő nagyszabású tanulmányt írt a Toldi­­mondakör előzményeiről, ám a Katedra sosem emlegeti. Talán azért, mert érde­kes. Nemrégiben egy finn nyelvet ízlel­gető magánkutató, a híres finn tőr ne­vét, a pukko-t a fricskával akarta egy kalap alá vonni. Pedig ha egy kicsit is jobban tudna magyarul, azonnal a bökő juthatna eszébe. Szóval neki is csak azt üzenhetjük Cyranóval: Megböklek a ver­sem végén! — mint egy pikus, vagy: pika. Jegyzetek Varga Géza: így írtok ti őstörténetet, írástörténeti kutatóintézet, Budapest, 1910 2 Bán Aladár, sz. 1871, a Finn Kanteletar népköltési gyűjteményt is lefordította, s e tárgykörben még sok kitűnő tanulmányt írt.

Next