Helikon, 2011 (22. évfolyam, 567-590. szám)
2011-11-25 / 22. szám (588.)
A Magyar Naplóról zene és hit A Magyar Napló a Magyar írószövetség havonta megjelenő irodalmi folyóirata. Egyidős a rendszerváltozással — 1989-ben Cseres Tibor, az írószövetség elnöke ajánlotta a magyar olvasók figyelmébe azzal, hogy „politikai értékek, erkölcsi normák és egy kikezdhetetlen minőségeszmény jegyében” induljon útjára. Jelenlegi formáját 1994-ben nyerte el, amióta Oláh János József Attila-díjas író, költő, a Kilencek néven indult költőcsoport tagja jegyzi főszerkesztőként. „Túl a Cseres Tibor által meghirdetett nyitottságon, a nemzeti irodalomnak ahhoz a fájdalmas, őszinte hangütéséhez kell visszatalálni, hűnek maradni, amely először, de máig képletes tömörséggel az Ómagyar Mária-siralomban hangzik fel, s máig hallik” - vallja a lap szellemiségéről. A lap népszerű rovatai között meg kell említeni a Nyitott Műhelyt, amely írók költők, irodalomtörténészek alkotói műhelyébe nyújt bepillantást, valamint az Európai Figyelőt, amely elsősorban kis népek irodalmára fókuszál. A Magyar Napló szerzői többek mellett Csoóri Sándor, Farkas Árpád, Ferenczes István, Ferdinandy György, Juhász Ferenc, Kalász Márton, Kontra Ferenc, Kiss Benedek, Kovács István, Vasadi Péter, Vathy Zsuzsa, Vári Fábián László, valamint Alföldy Jenő, Márkus Béla, Szakolczay Lajos irodalomtörténészek stb., de ott volt közöttük a közelmúltban elhunyt Határ Győző, Lászlóffy Aladár, Nagy Gáspár, Rába György, Utassy József is. Szerkesztőbizottságának elnöke Jókai Anna író. A folyóirat mellett 1999 óta könyvkiadó is működik. A rangos és ismert írók, költők, műfordítók, irodalomtörténészek mellett rendre jelenteti meg tehetségüket bizonyító fiatal szerzők könyveit is mind az anyaországból, mind a határon túlról. A szépirodalom mellett helyet ad történelmi, néprajzi, szociográfiai tanulmányköteteknek is. Megjelentetett már impozáns grafikai albumot, fotóalbumot is, és egyre népszerűbbek sorozatai. 2002-ben indította útjára Az év esszéi, Az év novellái és Az év versei című antológiákat. Ezek a reprezentatív gyűjtemények évről évre széles panorámát nyújtanak a kortárs magyar irodalmi és szellemi életről. Másik közkedvelt sorozata a Magyar Irodalom Zsebkönyvtára, amely a diákságnak és az irodalomszerető olvasóközönségnek hatékony segítséget nyújt egy-egy magyar régi és kortárs klasszikus életművének megismerésében. Ezért az adott válogatáshoz mindig értő kísérőesszé társul. Eddig Ady Endre, Ambrus Zoltán, Arany János, Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Cholnoky László, Cs. Szabó László, József Attila, Kányádi Sándor, Kovács Imre, Mezey Katalin, Mikszáth Kálmán, Szabó Dezső, Szabó Lőrinc, Takáts Gyula, Tollas Tibor, Tömörkény István, Utassy József, Vasadi Péter életművéből készített válogatást, valamint Minden népnek az a nyelvin címmel a régi magyar irodalomból szerkesztett értékes szemelvényt. A Magyar Napló folyóirat közkedvelt rovatából, a Nyitott Műhelyből a kiadó reprezentatív albumsorozatot indított 2006-ban. A sorozatban eddig Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Juhász Ferenc, Bella István és Tornai József munkássága és élete került górcső alá. 2009-ben sikerült Németh László világirodalmi írásainak befejező, harmadik gyűjteményét is megjelentetni Szimultán utazás címmel. 2008-ban regénysorozatot indítottunk egy pályázat nyerteseinek műveiből, amelyek a magyar rendszerváltás és az azóta eltelt időszak társadalmi változásait dolgozzák fel igényes irodalmi eszközökkel. Eddig Kiss Judit Ágnes, Kondor László, Nagy Gábor, Berta Zsolt, Burns Katalin, Horváth (EÖ) Tamás, Pósa Zoltán, Tompa Z. Mihály regénye látott napvilágot. A folyóirat előfizetésére és a kiadványok megrendelésére az info@magyarnaplo.hu e-mailcímen és a Magyar Napló honlapján (www.magyarnaplo.hu) van lehetőség. A Magyar Naplót a Helikon és a Magyar Napló közötti együttműködés keretében ismertetjük Hit a nemhitben Ma széttekintve a világban úgy tűnik, hogy a nem hiszünk semmiben válik hitté. A 20. században sokat emlegettük, hogy a fiúk megtagadják apáik hitét: elvetik a régit az újért. A Cantata profana kilenc csodaszarvasa átlép a varázshídon olyan világba, amely teljesen más, mint amilyen a régi volt, ami korábban az otthonunk volt. Manapság az ilyen jelenségre szoktuk mondani, hogy az új nemzedék igyekszik elvágni minden GYÖKERET, ami a régihez kötné őket. A régebbi korok nemzedékei gondosan megőrizték a múlthoz kapcsolódó összes kötelékeiket. Gondoljunk például a Bach-család nemzedékváltásaira: töretlen láncként érkeznek el a végső beteljesedéshez. Johann Sebastian Bach fiai már lázadoznak és apjukban a „vén parókást” látják; ők már tudatosan átlépnek a varázshídon egy teljesen új zenei világba. Beethoven (és nemzedéke) gyökereiben újítja meg a zenét, teljesen új irányt szabva a zene fejlődésének. Beethoven után egy darabig lassul a teljesen új fordulatok keresése, majd csak a 19. század végén lázad ismét Debussy nemzedéke. Ettől kezdve felgyorsul a folyamat. Már az egyes szerzők is alkotókorszakaik váltogatásával igyekeznek (néha szinte kétségbeesetten) új gyökereket találni, új stílust propagálni, szünet nélkül MÁSSÁ lenni. A 20. század közepén anynyira felgyorsulnak a váltások, hogy alkotókorszakok helyett már minden egyes új műben merőben újat is keresnek-találnak az alkotók. A dodekafónia, a szeriálizmus egy csapásra a múlté lesznek és zuhatagként ömlenek ránk az újdonságok „Gruppen”Komposition vagyis „Csoport”kompozíció (Stockhausen), elastic form, available form, metazene, intuitive form, son organisé, minimal music, hallucinatív zene, új érthetőség, újjázeneiesítés, rehumanizálás, új szenzualizmus. Folyatásként még legalább ötvenféle újítást (és a beléje vetett ÚJ HITET) lehetne fölsorolni. Szinte kivitelezhetetlennek tűnik (ma még) valamilyen rendszerbe foglalása ennek a hatalmas, minden pillanatban újabb elemekkel gyarapodó folyamatnak. Amilyen gyorsan születnek az új hitek, éppoly gyorsan tűnnek is el, minél több van belőlük, annál inkább semlegesítik egymást, a hitek egymást oltják ki az idő vízszintes és függőleges terében egyaránt. Gerhard Dietel A zenetörténet évszámokban (1994) című könyvében így jellemzi a jelen korszakot: „Egyre erősebb az az általános érzés, hogy a nagy technikai, tudományos, ipari és politikai szervezetek uralma alatt álló világunkban az egyes embernek egyre kevésbé van lehetősége alkotó módon hatást kifejteni, egyre erősebb az egyetemes stagnálás érzése, amelyben minden haladó mozgalom csupán látszatnak számít és közömbössé vált. [...] Amikor a legkülönfélébb korok és országok zenéje egyidejűleg rendelkezésre áll, a különbségek semlegesítik egymást. Mintha egy »szemiotikai katasztrófa« fosztaná meg a gesztusokat és jeleket jelentőképességüktől. A »régi« és az »új« már nem olyan fogalmak többé, amelyekkel jellemezni lehetne a jelenkor kompozícióit, egy »új áttekinthetetlenség« uralkodik, mintha az »anything goes« (»minden elmegy«) lenne egy jelentésteremtő képességeit vesztett »posztmodern« kor egyetlen alkotáselve. Ami azelőtt kivételnek számított, most - »dekompozícióként« - szabállyá válik, hogy komponisták műveihez a zenetörténetet úgy használják fel, mint egy hatalmas kőbányát, amelyből kifejthetők és új művészi alkotássá montírozhatók egyes citátumok, stílus- és műfajidézetek, az egymás mellé sorolt, vagy egymás fölé rétegzett leletek eközben hol jobban, hol kevésbé világosan fölismerhetők, átalakulnak, új öszszefüggésbe kerülnek, fragmentálódnak és sérülnek is. Rendkívül találó jellemzése hitevesztett korunknak. Mindenben hiszünk és semmiben. És ez már nem veszélyforrás, hanem maga a VESZÉLY. Az emberiség a halállal „játszik”. József Attila sorai jutnak eszembe: „Hová forduljon az ember? - ismétli / megint az ismerős, / Borostás arca mintha látna, de a szeme / semmit se néz, akár a halé. / Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily / alapos erős! / Meghalni semmiért sem tudna, de ha / villamos ütné el, bátran állna a halál elé.” TERÉNYI EDE HELIKON 19