Helikon, 2014 (25. évfolyam, 639-662. szám)
2014-02-25 / 4. szám (642.)
18 HELIKON » »« folytatása 17. oldalról jégeket patronál és megvéd (A más Istenek, Zarándokút Kadathbá), ugyanakkor örömét leli nála alacsonyabb rendű értelmes lények, köztük emberek szenvedésében, félrevezetésében. A Nyarlathotep című novellában ókori civilizációk elcsábított embereit viszi ismeretlen helyekre, ahol azonban sorsuk jobbá biztosan nem válik. A Zarándokút Kadathba című Randolph Cartert próbálja meg az őrületbe és megsemmisülésbe taszítani, és sikerülne is neki, ha deus ex machina módján nem lépne közbe Nodens, egy, a Külső Istenektől független és talán hatalmasabb panteon tagja. Az Álmok a boszorkányházban szerint pedig Nyarlathotep a patrónusa több, feketemágiát és emberáldozatot gyakorló okkult földi szektának is. A Külső Istenek oszlopos tagja még Yoth-Sothoth, egy, a világok és dimenziók között élő, mindentudó és titokzatos istenség, aki a Föld dimenziókapuja előtt is várakozik a végső áttörésre, valamint Shub-Niggurath, a torz termékenységistennő, akinek kultistái erdőkben és más természeti helyeken hódolnak. A Külső Isteneknél jóval kisebb erővel bírnak a Nagy Öregek, akik valamilyen állati formához vagy természeti elemhez kapcsolódnak. Közéjük tartozik a kígyóisten Yig (Yig átka), Bokrug, a hatalmas vízi gyík (Sarnath végzete), Hastur, a levegőelem megtestesítője, de közülük a legfélelmetesebb és legtöbbet emlegetett Cthulhu, egy polipszerű lény, aki valahonnan egy távoli bolygóról érkezett követőivel együtt, még az emberiség előtti időszakban, a Földre. Jelenleg az óceánba süllyedt R’lyeh városában alszik, víz alatti szolgálóitól körülvéve, azt várva, hogy eljöjjön a pillanat, amikor újból felemelkedhetik és birtokba veheti a bolygót. Rövid időre ez a felemelkedés már megtörtént a közelmúltban, amikor azonban az Alert nevű jacht kormányosának bátorsága elég volt ahhoz, hogy átmenetileg visszaküldje a szörnyet oda, ahonnan napvilágra került, de Cthulhu nem pusztult el, és feltűnése valamikor újra várható (Cthulhu hívása). Időnként egyének vagy egész csoportok tudomást szereznek a fent említett démoni istenségek létezéséről. Ennek legtöbbször halál a vége vagy az őrület, ritkább esetben sikeresen fel lehet venni velük és szolgáikkal a harcot, de az is előfordul, hogy melléjük állnak, saját egyéni erejükből, vagy szektaszerű titkos testvériségeken keresztül. Hogy egy Cthulhut vagy Nyarlathotepet imádó kultista számára ez a dolog milyen előnyökkel járhat, azon kívül, hogy saját istenének gonoszsága, egy rivális szekta vagy a földi igazságszolgáltatás célpontjává válik, nem derül ki. A gonosz istenek e hívei azonban ettől függetlenül voltak és vannak. Habár e lények hatalma és befolyása a földi világban jelen pillanatban nagyon korlátolt, és legalábbis a Kapu áttöréséig ez így is marad, az emberiség így sincs egyedül a bolygón, nem beszélve a lovecrafti univerzum másik nagy létsíkjáról, az Álomvilágról. Az embertől különböző intelligens fajok megalkotásánál a szerző nemcsak fantáziáját, hanem természettudományi ismereteit is kamatoztatja, igaz, ez utóbbit a lehetetlenség határain jóval túlengedve, így például a Földön, Lovecraft jelen idejében, az embereken kívül élnek még Migók, a Yuggoth (Plútó) bolygóról származó lények, melyek szivacs-, gomba- és rovarjelleget egyaránt viselnek, és bányászkolóniákat tartanak fenn, melyeket igyekeznek az emberek elől elrejteni. Habár jóval előrehaladottabbak technológia tekintetében az emberiségnél, és jóindulatúnak egyáltalán nem mondhatók (ugyanakkor inkább amorálisak emberi szemszögből nézve, mint gonoszak), egyelőre megelégednek azzal, hogy kolóniáik rejtettségét, amennyire lehet, megőrizzék (Suttogás a sötétben). Az óceánban az emberiséggel párhozamosan egy intelligens halember faj tagjai, a Mélységlakók élnek. Ősibbek az emberiségnél, vezetőjük Dagon (akit egyes helyeken halistenként tiszteltek) és Hydra, akik a maguk során Cthulhu szolgái. A mélységlakók kétéltű faj, melynek természetes eleme a tengervíz, de rövid időre a szárazföldön is meg tudnak élni. Normális körülmények között halhatatlanok, csak erőszak, baleset vagy más nem várt esemény következtében pusztulhatnak el. Vannak kolóniáik a part menti vizekben is (például az Innsmouth melletti Ördögzátonynál), ezek gyakran kötnek egyezséget halászfalvak és városok emberi lakóival, isteneiknek (elsősorban Cthulhunak) nyújtott emberáldozatok fejében bőségesen ellátják őket hallal és a tengerből származó arannyal. A mélységlakók keveredhetnek emberekkel, ennek következményeképpen hibridek születnek, melyek az idő teltével egyre jobban kezdenek hasonlítani a mélységlakókra, majd teljesen azzá válnak. Van olyan hibrid, aki felismervén sorsát, öngyilkosságot követ el, de akadnak olyanok is, akik örömmel csatlakoznak a víz alatti közösséghez (Árnyék Innsmouth fölött). És végezetül ott van az első, a Földre érkezett értelmes faj, a tengericsillag-fejű Öregek, akik az Antarktisz hóborította felszíne alá szorultak vissza, sokkal az emberiség megjelenése előtt, más fajokkal folytatott háborúskodásaik következtében (Az őrület hegyeinél). Az emberek nagy része számára az előre nem kiszámított, nem várt szembesülés földönkívüli vagy démoni lényekkel, esetenként magával Dagonnal, Cthulhuval vagy Nyarlathoteppel, vagy csak saját családjának okkult múltjával (mint ahogy az történik Delaporral a Patkányok a falban című történetben) azonos a halállal, az őrülettel vagy a még rosszabbak Akármilyen nyomott hangulatú is azonban Lovecraft, az emberiség akaratlan bajnokai elég gyakran aratnak győzelmet a sötét erők fölött, még ha nagy áldozatok árán is, és csak átmenetileg, így Randolph Carter megmenekül a sorstól, amit Nyarlathotep szán neki. Dr. Willet visszaküldi az élőholt varázslót, Joseph Curwent a túlvilágra (Charles Dexter Ward esete); Walter Gilman diák saját élete árán, ugyan, de megszabadítja avilágot a boszorkány Keziahtól és patkányember famulusától, Barna Jenkintől (Álmok a boszorkányházban); a dunwich-i emberek pedig sikerrel állítják meg a Yog- Sothothot megidézni próbáló Wilbur Whateleyt (Rettegés Dunwichban). Ezek azonban mind időszakos győzelmek, a veszély teljesen nem hárul el. Lovecraft halálát követően ezt a mitológiát elsősorban August Derleth vitte tovább, alakította a piac számára is elfogadható módon, sokan mások pedig inspirálódtak belőle. A Chtulhu-mítosz elemei a maguk teljes rendszerében a nyugati világ népi kultúrájának részévé váltak. Olyannyira, hogy önálló életre keltek a fikció világában, és megalkotójukra elsősorban ebben a minőségében emlékeznek az emberek. Depressziós emberből sok van a világon, írózseniből jóval kevesebb. A Nagy Cthulhu — Lovecraft egyik kéziratos rajzán