Helikon, 2014 (25. évfolyam, 639-662. szám)

2014-02-25 / 4. szám (642.)

18 HELIKON » »« folytatása 17. oldalról jégeket­­ patronál és megvéd (A más Istenek, Zarándokút Kadathbá), ugyan­akkor örömét leli nála alacsonyabb rendű értelmes lények, köztük embe­rek szenvedésében, félrevezetésében. A Nyarlathotep című novellában óko­ri civilizációk elcsábított embereit vi­szi ismeretlen helyekre, ahol azonban sorsuk jobbá biztosan nem válik. A Zarándokút Kadathba című Randolph Cartert próbálja meg az őrületbe és megsemmisülésbe taszítani, és sikerül­ne is neki, ha deus ex machina módján nem lépne közbe Nodens, egy, a Külső­ Istenektől független és talán hatalma­sabb panteon tagja. Az Álmok a boszor­kányházban szerint pedig Nyarlathotep a patrónusa több, feketemágiát és em­beráldozatot gyakorló okkult földi szektának is. A Külső­ Istenek oszlopos tagja még Yoth-Sothoth, egy, a világok és dimenziók között élő, mindentudó és titokzatos istenség, aki a Föld dimen­ziókapuja előtt is várakozik a végső áttörésre, valamint Shub-Niggurath, a torz termékenységistennő, akinek kultistái erdőkben és más természeti helyeken hódolnak. A Külső Isteneknél jóval kisebb erő­vel bírnak a Nagy Öregek, akik vala­milyen állati formához vagy termé­szeti elemhez kapcsolódnak. Közéjük tartozik a kígyóisten Yig (Yig átka), Bokrug, a hatalmas vízi gyík (Sarnath végzete), Hastur, a levegőelem meg­testesítője, de közülük a legfélelmete­sebb és legtöbbet emlegetett Cthulhu, egy polipszerű lény, aki valahonnan egy távoli bolygóról érkezett követőivel együtt, még az emberiség előtti idő­szakban, a Földre. Jelenleg az óceánba süllyedt R’lyeh városában alszik, víz alatti szolgálóitól körülvéve, azt várva, hogy eljöjjön a pillanat, amikor újból felemelkedhetik és birtokba veheti a bolygót. Rövid időre ez a felemelkedés már megtörtént a közelmúltban, ami­kor azonban az Alert nevű jacht kor­mányosának bátorsága elég volt ahhoz, hogy átmenetileg visszaküldje a ször­nyet oda, ahonnan napvilágra került, de Cthulhu nem pusztult el, és feltűné­se valamikor újra várható (Cthulhu hí­vása). Időnként egyének vagy egész csopor­tok tudomást szereznek a fent említett démoni istenségek létezéséről. Ennek legtöbbször halál a vége vagy az őrület, ritkább esetben sikeresen fel lehet ven­ni velük és szolgáikkal a harcot, de az is előfordul, hogy melléjük állnak, sa­ját egyéni erejükből, vagy szektaszerű titkos testvériségeken keresztül. Hogy egy Cthulhut vagy Nyarlathotepet imá­dó kultista számára ez a dolog milyen előnyökkel járhat, azon kívül, hogy sa­ját istenének gonoszsága, egy rivális szekta vagy a földi igazságszolgáltatás célpontjává válik, nem derül ki. A go­nosz istenek e hívei azonban ettől füg­getlenül voltak és vannak. Habár e lények hatalma és befolyá­sa a földi világban jelen pillanatban nagyon korlátolt, és legalábbis a Kapu áttöréséig ez így is marad, az emberi­ség így sincs egyedül a bolygón, nem beszélve a lovecrafti univerzum má­sik nagy létsíkjáról, az Álomvilágról. Az embertől különböző intelligens fa­jok megalkotásánál a szerző nem­csak fantáziáját, hanem természettu­dományi ismereteit is kamatoztatja, igaz, ez utóbbit a lehetetlenség hatá­rain jóval túlengedve, így például a Földön, Lovecraft jelen idejében, az embereken kívül élnek még Mi­gók, a Yuggoth (Plútó) bolygóról származó lények, melyek szivacs-, gomba- és ro­varjelleget egyaránt viselnek, és bá­nyászkolóniákat tartanak fenn, me­lyeket igyekeznek az emberek elől elrejteni. Habár jóval előrehaladot­­tabbak technológia tekintetében az emberiségnél, és jóindulatúnak egy­általán nem mondhatók (ugyanakkor inkább amorálisak emberi szemszög­ből nézve, mint gonoszak), egyelőre megelégednek azzal, hogy kolóniáik rejtettségét, amennyire lehet, meg­őrizzék (Suttogás a sötétben). Az óce­ánban az emberiséggel párhozamosan egy intelligens halember faj tagjai, a Mélységlakók élnek. Ősibbek az em­beriségnél, vezetőjük Dagon (akit egyes helyeken halistenként tisztel­tek) és Hydra, akik a maguk során Cthulhu szolgái. A mélységlakók két­éltű faj, melynek természetes eleme a tengervíz, de rövid időre a szárazföld­ön is meg tudnak élni. Normális kö­rülmények között halhatatlanok, csak erőszak, baleset vagy más nem várt esemény következtében pusztulhat­nak el. Vannak kolóniáik a part men­ti vizekben is (például az Innsmouth melletti Ördög­zátonynál), ezek gyak­ran kötnek egyezséget halászfalvak és városok emberi lakóival, isteneik­nek (elsősorban Cthulhunak) nyúj­tott emberáldozatok fejében bősége­sen ellátják őket hallal és a tengerből származó arannyal. A mélységlakók keveredhetnek emberekkel, ennek következményeképpen hibridek szü­letnek, melyek az idő teltével egyre jobban kezdenek hasonlítani a mély­séglakókra, majd teljesen azzá vál­nak. Van olyan hibrid, aki felismer­vén sorsát, öngyilkosságot követ el, de akadnak olyanok is, akik örömmel csatlakoznak a víz alatti közösség­hez (Árnyék Innsmouth fölött). És vé­gezetül ott van az első, a Földre érke­zett értelmes faj, a tengericsillag-fejű Öregek, akik az Antarktisz hóborítot­ta felszíne alá szorultak vissza, sok­kal az emberiség megjelenése előtt, más fajokkal folytatott háborúskodá­saik következtében (Az őrület hegyei­nél). Az emberek nagy része számá­ra az előre nem kiszámított, nem várt szembesülés földönkívüli vagy démoni lényekkel, esetenként ma­gával Dagonnal, Cthulhuval vagy Nyarlathoteppel, vagy csak saját családjának okkult múltjával (mint ahogy az történik Delaporral a Patkányok a falban című történetben) azonos a halállal, az őrülettel vagy a még rosszabbak Akármilyen nyo­mott hangulatú is azonban Lovecraft, az emberiség akaratlan bajnokai elég gyakran aratnak győzelmet a sö­tét erők fölött, még ha nagy áldoza­tok árán is, és csak átmenetileg, így Randolph Carter megmenekül a sors­tól, amit Nyarlathotep szán neki. Dr. Willet visszaküldi az élőholt va­rázslót, Joseph Curwent a túlvilág­ra (Charles Dexter Ward esete); Walter Gilman diák saját élete árán, ugyan, de megszabadítja a­­világot a boszor­kány Keziahtól és patkányember fa­­mulusától, Barna Jenkintől (Álmok a boszorkányházban); a dunwich-i embe­rek pedig sikerrel állítják meg a Yog- Sothothot megidézni próbáló Wilbur Whateleyt (Rettegés Dunwichban). Ezek azonban mind időszakos győzel­mek, a veszély teljesen nem hárul el. Lovecraft halálát követően ezt a mi­tológiát elsősorban August Derleth vit­te tovább, alakította a piac számára is elfogadható módon, sokan mások pedig inspirálódtak belőle. A Chtulhu-mítosz elemei a maguk teljes rendszerében a nyugati világ népi kultúrájának ré­szévé váltak. Olyannyira, hogy önál­ló életre keltek a fikció világában, és megalkotójukra elsősorban ebben a minőségében emlékeznek az emberek. Depressziós emberből sok van a vilá­gon, írózseniből jóval kevesebb.­ ­ A Nagy Cthulhu — Lovecraft egyik kéziratos rajzán

Next