Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)
2015-07-10 / 13. szám (675.)
HELIKON «»» folytatás az 5. oldalról be, sem pedig belső morális tartása önmagában nem emelné ki a többiek közül, nem a rang, hanem az emberek bizalma az, ami parancsnokká teszi, akit a háta mögött úgy neveznek: Nagyfiú. Megérti, hogy a teljes kiszolgáltatottság állapotában embereinek a túléléshez szükségük van arra, hogy valakit maguk közül erősnek tartsanak. Amikor visszautasítja és a fekvőbetegek közt szétosztatja a (japán konyháról lopott) egyetlen szelet húst, tudja, hogy ezzel átment valamiféle próbán, hogy emberei bizalma ettől kezdve megingathatatlan, és ő immár kétszeresen fogoly. „Dorrigo Evans gyenge ember volt, akiből ezrek akarata és elvárása erős embert formált. Mindnyájan foglyai voltak a japánoknak, ő pedig a többiek reményének is a foglya.” A Nagyfiú megfelel vállalt feladatának: operál érzéstelenítés és fertőtlenítők nélkül a szabad ég alatt, életét kockáztatva naponta tárgyal a japán fogva tartókkal, alkudozik a kényszermunkára küldendők számáról, és főleg megszervezi a tábor életét az étkezéstől a különféle trópusi betegségben elhaltak elégetéséig. (A Híd a Kwai folyón alapkonfliktusával ellentétben a tiszteknek itt nem kell dolgozniuk a vasútépítésen, ezért befogja őket a tábori épületek rendben tartására, betegápolásra stb.) Ugyancsak ő az, aki elnevezi a tábor részeit, az építkezés, a Vonal felé vezető utat például Via Dolorosának. Darabos, kultúrát, könyvet és főleg idegen nyelveket nem ismerő emberei számára ebből lesz rövidesen Dolly Rose, majd Rose. A katonák tömegéből kiemelkedő, néhány jellegzetes szófordulatán, tulajdonságán keresztül remekül megragadott figura neve is hangzásában, jelentésében jellegzetes „aussie” hangulatot hordozó név. Olyan emberek mozognak az Ezredes úrból Nagyfiúvá lett Dorrigo Evans körül, mint Lizard Brancusi, Rabbit („Nyúl”) Hendrick, Sheephead („Juhfej”) Morton, Bennox Baker, az óriás Tiny „Csöpi” Middleton, vagy Darky Gardiner. Bár az ausztrál hadifoglyok szenvedéstörténete áll a regény fókuszában, Flanagan árnyaltan ábrázolja a japán fogva tartókat is. Alapvető ellentét feszül a keleti és nyugati mentalitás között, az elsőben sokkal nagyobb szerepe van az emberi méltóságnak, sokkal nagyobb súlya a szégyennek, és sokkal kisebb jelentősége a testi szenvedésnek. A japánok szemében nem teljes értékű ember a hadifogoly, aki még ahhoz is gyáva volt, hogy ha győzni nem tudott, a szégyen elkerülésére a méltósággal teli véget, az öngyilkosságot válassza. A szenvedés, a magasztos (noha a japánok által ugyancsak megvalósíthatatlannak vélt) feladaton való munka, és a halál hozzásegíti a foglyokat ahhoz, hogy a gyávaság szégyenét lemosva visszanyerjék azt, ami az életnél fontosabb: a méltóságot. A japán katona számára, akit tisztként is azonnal felpofoz a feljebbvalója, ha bármilyen mulasztáson éri, a testi fenyítés messze nem tűnik embertelennek. A regény cselekménye időben ide-oda mozog a háborút megelőző évek, a dzsungelfogság és a háborút követő évek között, hősét hol fiatalembernek, hol hadifogolynak, hol erre az időszakra visszaemlékező középkorú, majd idős embernek látjuk, mégis egyértelműen a Vonal mentén töltött idő a meghatározó. „Az öreg ember azt álmodja, hogy fiatal, és egy hadifogolytáborban alszik.” A Vonal építésével töltött idő mind a foglyok, mind a fogvatartók életét meghatározza. Dorrigo emberei nem találják helyüket az új, szabad világban, amely nem akar emlékezni az ő történetükre. „A legtöbben hamar meghaltak, különös módon, elvitte őket egy autóbaleset, öngyilkosság vagy valami alattomos betegség.” Nem sokkal a háború után a túlélők összegyűlnek emlékezni, és ártatlanul, nyilvánosan halálra vert társuk, Darky Gardiner emlékére egy borgőzös éjszakán betörnek a helyi halvendéglőbe, kihalásszák a halakat, és ünnepélyesen visszaeresztik őket a tengerbe. Japán fogvatartóik, akik szintén az eszement építkezés foglyai voltak (hiszen ha a megvalósíthatatlan feladatot nem teljesítik, öngyilkosságot kell elkövetniük), eleinte maguk is elveszetten bolyonganak a háború, az atombomba ledobása utáni Japánban. Amint lenni szokott, a Vonal építkezésén a foglyokkal szemben tanúsított embertelen bánásmódért egyedül a koreai altisztet, a csupán parancsot teljesítő, világéletében, így a japán seregben is kutyánál alábbvalóként kezelt beosztottat ítélik halálra háborús bűnösként. A pszichopata Kota ezredes, akinek különleges szenvedélye, hogy klasszikus japán haikukat szaval, miközben térdelő foglyokat fejez le egyetlen mozdulattal, megbecsült vezetője lesz egy japán vérbanknak. Nakamura eleinte álnéven bolyong kihalt, romos városokban, majd lassan újraépíti életét. Hosszú ideig nem érti, hogyan válhatott feladatát maradéktalanul teljesítő jó katonából körözött háborús bűnössé. Hajdani ausztrál foglyaihoz hasonlóan őt is megjelölte, áldozattá tette ugyanaz az embertelenség, amelyet azok elviseltek. Azt is érzékeli, hogy a kegyetlenségnek, az embertelen erőszaknak talán megvannak a fokozatai, de felmentés éppúgy nincs számára, aki hadifoglyokat dolgoztatott halálra a dzsungelben, mint orvos ismerőse számára, aki fogságba esett amerikai pilóták tudományos céllal történő élveboncolásánál segédkezett. A fogolytáborban Dorrigo Evans a kegyetlenséget tartja az ember meghatározó tulajdonságának. A maláriában meghaltak égetése közben csodálkozva kérdezi a legveszélyesebb munkát, a fertőző betegek ápolását önként vállaló hallgatag bakától: „Te még hiszel Istenben, Bonnox?” „Nemtom, ezredes, asszem, inkább az emberekben kezdtem kételkedni.” Más megfogalmazási szinten, de Dorrigo Evans is ezt a végkövetkeztetést vonja le magának. „A világ nem változik, erőszak mindig is létezett és sosem szűnik meg, emberek halnak meg mások csizmája és ökölcsapásai alatt az idők végeztéig, mert az emberiség teljes történelme nem más, mint az erőszak története.” Később a magány válik számára az emberi lét meghatározó elemévé. Ugyanez az ürességérzés, ugyanez az áthatolhatatlan vákuum veszi körül Nakamurát is, aki súlyos betegként (akárcsak Tolsztoj hősei, Levin vagy Pierre Bezuhov) meghatódva fedezi fel az emberi jóság, a gondviselő, cselekvő, egyszerű szeretet gesztusait felesége ápolásában. Talán éppen ez Richard Flanagan regényének legfontosabb kérdése: hogyan fér meg ugyanazon emberben az irgalom és a kegyetlenség, a törődés és a nemtörődömség, hogyan lehet ugyanaz az ember egyszerre hős és áldozat, jó ember és gonosztevő? Ugyanakkor arra is figyelmeztet, milyen nehéz élni a túlélőnek. A magyarázatkeresés, a bűnösök felelősségre vonása, a próbálkozás arra, hogy a szenvedésnek valamiféle értelmet lehessen tulajdonítani, mind kudarcra ítélt emberi törekvés. Az őserdő rövid idő alatt benövi a halálvasutat, míg végül „nem marad más, csak a hőség és az esőfelhők, bogarak és madarak, és állatok és növényzet. Nem tudnak semmiről, és nem érdekli őket semmi. Az ember csak egyike a sokféle dolognak, ami mind élni akar, és az élet legmagasabb formája pedig a szabadság, amelyben az ember lehet ember, a felhő lehet felhő, a bambusz pedig bambusz.” VALLASEK JÚLIA Richard Flanagan: The Narrow Road to the Deep North Ferencz S. Apor: A bástya