Helikon, 2015 (26. évfolyam, 663-686. szám)

2015-07-10 / 13. szám (675.)

HELIKON «»» folytatás az 5. oldalról be, sem pedig belső morális tartása ön­magában nem emelné ki a többiek közül, nem a rang, hanem az emberek bizalma az, ami parancsnokká teszi, akit a háta mögött úgy neveznek: Nagyfiú. Megérti, hogy a teljes kiszolgáltatottság állapo­tában embereinek a túléléshez szüksé­gük van arra, hogy valakit maguk közül erősnek tartsanak. Amikor visszautasít­ja és a fekvőbetegek közt szétosztatja a (japán konyháról lopott) egyetlen szelet húst, tudja, hogy ezzel átment valamiféle próbán, hogy emberei bizalma ettől kezd­ve megingathatatlan, és ő immár kétsze­resen fogoly. „Dorrigo Evans gyenge em­ber volt, akiből ezrek akarata és elvárása erős embert formált. Mindnyájan foglyai voltak a japánoknak, ő pedig a többiek reményének is a foglya.” A Nagyfiú megfelel vállalt feladatá­nak: operál érzéstelenítés és fertőtlení­tők nélkül a szabad ég alatt, életét koc­káztatva naponta tárgyal a japán fogva tartókkal, alkudozik a kényszermunkára küldendők számáról, és főleg megszerve­zi a tábor életét az étkezéstől a különféle trópusi betegségben elhaltak elégetésé­ig. (A Híd a Kwai folyón alapkonfliktusá­val ellentétben a tiszteknek itt nem kell dolgozniuk a vasútépítésen, ezért befog­ja őket a tábori épületek rendben tartá­sára, betegápolásra stb.) Ugyancsak ő az, aki elnevezi a tábor részeit, az építke­zés, a Vonal felé vezető utat például Via Dolorosának. Darabos, kultúrát, könyvet és főleg idegen nyelveket nem ismerő em­berei számára ebből lesz rövidesen Dolly Rose, majd Rose. A katonák tömegéből kiemelkedő, néhány jellegzetes szófor­dulatán, tulajdonságán keresztül reme­kül megragadott figura neve is hangzá­sában, jelentésében jellegzetes „aussie” hangulatot hordozó név. Olyan emberek mozognak az Ezredes úrból Nagyfiúvá lett Dorrigo Evans körül, mint Lizard Brancusi, Rabbit („Nyúl”) Hendrick, Sheephead („Juhfej”) Morton, Bennox Baker, az óriás Tiny „Csöpi” Middleton, vagy Darky Gardiner. Bár az ausztrál hadifoglyok szenve­déstörténete áll a regény fókuszában, Flanagan árnyaltan ábrázolja a japán fogva tartókat is. Alapvető ellentét feszül a keleti és nyugati mentalitás között, az elsőben sokkal nagyobb szerepe van az emberi méltóságnak, sokkal nagyobb sú­lya a szégyennek, és sokkal kisebb je­lentősége a testi szenvedésnek. A japá­nok szemében nem teljes értékű ember a hadifogoly, aki még ahhoz is gyáva volt, hogy ha győzni nem tudott, a szégyen el­kerülésére a méltósággal teli véget, az öngyilkosságot válassza. A szenvedés, a magasztos (noha a japánok által ugyan­csak megvalósíthatatlannak vélt) felada­ton való munka, és a halál hozzásegíti a foglyokat ahhoz, hogy a gyávaság szé­gyenét lemosva visszanyerjék azt, ami az életnél fontosabb: a méltóságot. A japán katona számára, akit tisztként is azon­nal felpofoz a feljebbvalója, ha bármilyen mulasztáson éri, a testi fenyítés messze nem tűnik embertelennek. A regény cselekménye időben ide-oda mozog a háborút megelőző évek, a dzsun­gelfogság és a háborút követő évek között, hősét hol fiatalembernek, hol hadifogoly­nak, hol erre az időszakra visszaemléke­ző középkorú, majd idős embernek lát­juk, mégis egyértelműen a Vonal mentén töltött idő a meghatározó. „Az öreg em­ber azt álmodja, hogy fiatal, és egy ha­difogolytáborban alszik.” A Vonal építé­sével töltött idő mind a foglyok, mind a fogvatartók életét meghatározza. Dorrigo emberei nem találják helyüket az új, sza­bad világban, amely nem akar emlékez­ni az ő történetükre. „A legtöbben hamar meghaltak, különös módon, elvitte őket egy autóbaleset, öngyilkosság vagy vala­mi alattomos betegség.” Nem sokkal a há­ború után a túlélők összegyűlnek emlé­kezni, és ártatlanul, nyilvánosan halálra vert társuk, Darky Gardiner emlékére egy borgőzös éjszakán be­törnek a helyi halven­déglőbe, kihalásszák a halakat, és ünnepélye­sen visszaeresztik őket a tengerbe. Japán fogvatartóik, akik szintén az esze­ment építkezés fog­lyai voltak (hiszen ha a megvalósíthatat­lan feladatot nem tel­jesítik, öngyilkossá­got kell elkövetniük), eleinte maguk is elve­szetten bolyonganak a háború, az atom­bomba ledobása utá­ni Japánban. Amint lenni szokott, a Vonal építkezésén a foglyok­kal szemben tanúsí­tott embertelen bá­násmódért egyedül a koreai altisztet, a csu­pán parancsot teljesí­tő, világéletében, így a japán seregben is ku­tyánál alábbvalóként kezelt beosztottat ítélik halálra háborús bűnösként. A pszi­chopata Kota ezredes, akinek különleges szenvedélye, hogy klasszikus japán hai­­kukat szaval, miközben térdelő foglyo­kat fejez le egyetlen mozdulattal, megbe­csült vezetője lesz egy japán vérbanknak. Nakamura eleinte álnéven bolyong ki­halt, romos városokban, majd lassan új­raépíti életét. Hosszú ideig nem érti, ho­gyan válhatott feladatát maradéktalanul teljesítő jó katonából körözött háborús bűnössé. Hajdani ausztrál foglyaihoz ha­sonlóan őt is megjelölte, áldozattá tette ugyanaz az embertelenség, amelyet azok elviseltek. Azt is érzékeli, hogy a kegyet­lenségnek, az embertelen erőszaknak ta­lán megvannak a fokozatai, de felmentés éppúgy nincs számára, aki hadifoglyokat dolgoztatott halálra a dzsungelben, mint orvos ismerőse számára, aki fogságba esett amerikai pilóták tudományos céllal történő élveboncolásánál segédkezett. A fogolytáborban Dorrigo Evans a ke­gyetlenséget tartja az ember meghatározó tulajdonságának. A maláriában meghal­tak égetése közben csodálkozva kérdezi a legveszélyesebb munkát, a fertőző bete­gek ápolását önként vállaló hallgatag ba­kától: „Te még hiszel Istenben, Bonnox?” „Nemtom, ezredes, asszem, inkább az em­berekben kezdtem kételkedni.” Más megfogalmazási szinten, de Dorrigo Evans is ezt a végkövetkezte­tést vonja le magának. „A világ nem vál­tozik, erőszak mindig is létezett és sosem szűnik meg, emberek halnak meg mások csizmája és ökölcsapásai alatt az idők vé­geztéig, mert az emberiség teljes történel­me nem más, mint az erőszak története.” Később a magány válik számára az em­beri lét meghatározó elemévé. Ugyanez az ürességérzés, ugyanez az áthatolha­tatlan vákuum veszi körül Nakamurát is, aki súlyos betegként (akárcsak Tolsztoj hősei, Levin vagy Pierre Bezuhov) meg­hatódva fedezi fel az emberi jóság, a gondviselő, cselekvő, egyszerű szeretet gesztusait felesége ápolásában. Talán éppen ez Richard Flanagan re­gényének legfontosabb kérdése: hogyan fér meg ugyanazon emberben az irgalom és a kegyetlenség, a törődés és a nemtörő­dömség, hogyan lehet ugyanaz az ember egyszerre hős és áldozat, jó ember és go­nosztevő? Ugyanakkor arra is figyelmez­tet, milyen nehéz élni a túlélőnek. A ma­gyarázatkeresés, a bűnösök felelősségre vonása, a próbálkozás arra, hogy a szen­vedésnek valamiféle értelmet lehessen tu­lajdonítani, mind kudarcra ítélt emberi törekvés. Az őserdő rövid idő alatt benö­vi a halálvasutat, míg végül „nem marad más, csak a hőség és az esőfelhők, boga­rak és madarak, és állatok és növényzet. Nem tudnak semmiről, és nem érdekli őket semmi. Az ember csak egyike a sok­féle dolognak, ami mind élni akar, és az élet legmagasabb formája pedig a szabad­ság, amelyben az ember lehet ember, a fel­hő lehet felhő, a bambusz pedig bambusz.” VALLASEK JÚLIA Richard Flanagan: The Narrow Road to the Deep North Ferencz S. Apor: A bástya

Next