Helikon, 2017 (28. évfolyam, 711-734. szám)
2017-08-25 / 16. szám (726.)
BOGDÁN LÁSZLÓ Vaszilij Bogdanov: Kérdések a munkagödörből 1. Pörgött a kocka... Életem értelmén töprengtem hársfám alatt, napokon át, hallgatva a tó távoli, kísértő, baljós moraját. Hullámhoz hullám csikorogva ért. Dübörögtek az egek. Nem tudtam, hogyan vélekednek, mirólunk most az égiek? Felmerült még a szeretet, mintha valamit megoldhatna, pörgött a kocka, hátra, vakra. És elzsongított a révület, hogy az életem elsuhan, s én is megyek hamarosan. 2. A szél összhangzattana... S még nem végeztem semmit el. Nem írtam meg regényemet. Életem romjain töprengve, mormoltam gügye verseket. Az életem értelme Léna, zizegnek a hárs lombjai. Valahonnan hallatszanak még, egy Bach-fúga akkordjai. A szél vad összhangzattana, és a hullámok moraja, aláfesti, nem nyomja el. Örökké hallani fogom, túllendít álmon, szavakon, képzelgésemmel elkever, árulást, munkagödröket, hazugságot, lágereket, a szétvert, szent Oroszországot. 4. Az eltévedt fácánkakas Mindenki mindig jobbra vágyott, de a túlélés volt a tét. Senki nem tudta eldönteni, eszét mentse, vagy életét? Fácánkakas köröz fölöttem, árnyéka homokra vetül. Hóra vagy fűre? Olyan mindegy. Lassan, lomhán tovarepül. Tél? Tavasz? Ősz? Mégis nyár lenne? Kavarognak a virágszirmok. Olybá tűnik, mintha hó hullna, mint mikor megdöglött a zsarnok. Örökké összerezzenőben, hittük, megváltozhat még minden. 5. A vég előtt Itt nem változott soha semmi, mégis mi változhatott volna? Öröknek, változatlannak tűnt a bolsevik párt rémuralma. Nem lázadhatott fel a turma. Számokká alázták le végül az elhurcolt embereket, a forradalmi menetoszlop egyre csak ment, csak ügetett. Hullottak az ítéletek. De a jövő távolodott, ködös messzeségbe veszett. Szaporodtak a táborok, vége soha nem lehetett, csak neki, nekem vagy neked. Egy óriási szörnytorok zabált fel. Mindent megevett. Szétestek hazák, otthonok, eltünedeztek emberek. Sírt, lobogott a szeretet. * A vers 1981 kora őszén íródott, mintha a legendárium fragmentumainak illő hangulatai térének vissza, de a megejtő hóvagy virágszirom-hullás sem feledtetheti, az ember is éppen olyan kiszolgáltatott, mint a táj, különösen Oroszországban, ahol nem változik soha semmi, s az utolsó vers hideg leltára bizonyítja, a költő továbbra sem remél új fordulatot, öröknek tűnik a bolsevik rémuralom. A cím, a munkagödör, egykori kedves barátját, Platonovot idézi, ő hasonlította Szovjet-Oroszországot egyetlen hatalmas, fenyegetően tátongó, mindent és mindenkit falánkul elnyelő munkagödörhöz, és ilyen címmel írt, még a harmincas években, egy kiváló regényt. Meg is kapta a megérdemelt jutalmat, a sajtó túlhabzó, hihetetlenül ostoba, gonosz, vádaskodásokban igazán nem szűkölködő támadásait, és az ezzel járó örök mellőzést. S őt is figyelték, már 1933-ban egy házkutatás után, az örökké gyanakvó csekkisták elkobozták bizonyos kéziratait. Csak reménykedhetünk, hogy egyszer a Platonov-dosszié és a kéziratok is előkerülnek a KGB szigorúan titkos levéltárainak mélyéből. Tatjána Bogdanova Molnár Dénes: Önfej, 1989 3. Megbolydult méhek... Megfigyelem a méheket, köröznek hárslevelek körül, fehér virágszirmokba bújva, gyűjtögetnek esztelenül, ahogy költők a szavakat, jelt, rímeket, metaforákat, helyzeteket, életeket, dülöngélő, szent bolondkákat, hogy megírhassák verseikben —, súgott nékik vajon az Isten? — az egész elcseszett világot. TAR KÁROLY Dohogott fájdalom Mottó: Anyám sóhaja: „Fiam, nem értem én már ezt a világot...” Szülővárosomban már nem ismer senki, barátaim - ha voltak - már holtak, vagy kimentek rendre a temetőbe. Miért keresném őket? Együtt leszünk újra, ha majd engem is visznek. Szülővárosomban magamat már alig találom, kortársaimról nem neveznek új utcát, nem avatnak emléktáblát, nevem idegenül cseng a hivatalban, hiába koptatom a Főtér kövét. Nyomom sincs a tavalyi hóban, bennem görnyed a keresztkérdés, kinek kellettem, ha jó voltam, s ha voltam valaki a sorban? Nyugtalanul ég az ég, s reng a föld, vándorol velem minden ember, halk lépteim port sem vernek, szavam s nevem nem ér e korban. Magány Bocsánatot kell kérnem Valakitől, hogy még élek. Forgolódom ágyamban, még nem koporsó, még nem félek. Egyed vagyok, gazdám sincsen, életem minden kincsem. Érdemeim kicsinyek, avagy nagyok, magam vagyok a jó magamért, ki fagylalt helyet útját méri. 4 HELIKON