Helikon, 2018 (29. évfolyam, 735-758. szám)

2018-07-10 / 13. szám (747.)

A teremteni tudás nóvuma Beszélgetés a 90 éves Benkő Samuval­ ­Édesapja református lelkész volt. Tu­lajdonképpen kora kamasz fejjel ke­rült el otthonról. Egyik kötete, a 2008-as Documenta neglecta előszavában a kö­vetkezőket olvashatjuk: „E sorok írója és e pótlólagos jellegű gyűjtemény irományai­nak összehordozója még nem érte el az is­koláskort, amikor édesanyja egy Kis-Kü­­küllő menti faluban Petőfi-versre tanította, és elmagyarázta, hogy március 15. milyen jeles napja azoknak, akik azon a nyelven beszélnek, amelyen családunk tagjai egy­máshoz szólnak.” Hogyan emlékszik visz­­sza gyerekkorára, a szülői házban eltöltött időszakra? - Tekintettel arra, hogy kilencven évet éltem, bőségesen adódott alkalom, hogy előhozakodjak különböző életrajzi szöve­gekkel. Filmeket és különböző folyóira­tokba interjúkat készítettek velem, bőven foglalkoztak a munkásságommal, úgy­hogy most is elismételhetek olyan szöve­geket, amelyek már az elmúlt kilencven esztendőben az ajkamról elhangzottak. Már le is vették az életrajzomat a műsor­ról. Rég nem vagyok érdekes személyisége az erdélyi közéletnek. Ez csak szokványos mentegetőzés, amivel az ember elő szo­kott állni. Én túlságosan elrajzoltnak tar­tom azt, ahogy a mai sajtó ezt a nemzedé­ket egyáltalán kultiválja. Láthatók a mai újságban is különböző alkalmak, nagyon helyesen tüntették most ki Dávid Gyulát, nemrég Balázs Sándort. Az én évfolyam­­társaim mind meghaltak, nekem egyet­lenegy középiskolai, illetve egyetemi év­társam nem él már... Aszerint szelektálta őket a történelem, hogy kit hol temettek el: van, akit a budapesti Farkasréti teme­tőben, volt néhány Kolozsváron, másokat Marosvásárhelyen. Bőven osztoznak a sír­helyeken is, a térségnek - most már azt mondhatnám, a Kárpát-medencei sírker­teknek - a temetkezési helyein. Most érdemben szólnék erről a kilenc­ven esztendőről, voltaképpen három­négy helységet nevezhetnék meg, ahol az életem lezajlott. Két falu: valóban Lőrincfalván születtem, de nem azért, mintha személyazonossági papír szerint is ott lakott volna a család, mert ami­kor én születtem, Küküllőszéplak volt az édesapám parókus helye, református ek­lézsiája. Oda vitte - amikor megnősült - édesanyámat, aki viszont lőrincfalvi volt, és az édesanyjához, a lőrincfalvi szü­lői házba ment, hogy megszüljön engem 1928. február 25-én. Magát a gyermekkoromat egy na­gyon kedves kis-küküllő menti faluban, Küküllőszéplakon töltöttem. Azt emlí­tette, hogy református papfiúként - en­nek aztán sok következménye lett, mert különböző irományoknak a szélén mai napig is sok mindent visszaadnak ezek­ből a dossziémellékletekből, hogy „fiú de preot”, ez egy nagyon megbélyegző meg­jegyzés volt. Lehet, hogy az elején előny is származhatott abból, mert én két re­formátus kollégiumnak a növendéke is voltam: a marosvásárhelyinek és a ko­lozsvárinak. Elemi iskolát a nagyszü­lői házban végeztem, mert nem volt is­kola Küküllőszéplakon. A nagy liberális fellendülés korában a református egy­ház nagyon szívesen megvált az iskolától, a magyar államnak adták át a felekezeti iskolát. Ez volt a Kis-Küküllő mente sa­játossága, Küküllőszéplak pedig magyar többségű falu volt, megszűnt az iskolája. Ezért elvittek engem a nagyszüleimhez Lőrincfalvára, ott végeztem a három ele­mi osztályt, negyedik elemiben már beke­rültem a marosvásárhelyi református kol­légiumba, és olyan szerencsém volt, hogy az akkori református iskolák legkiválóbb tanítóját, bizonyos Gagyi Lászlót fogtam ki. Ő író, a marosvécsi Kemény-kastély­­beli találkozóknak állandó meghívott­ja volt. Nagyon büszkén emlékszem arra, hogy tőle tanultam meg Európa és a világ fővárosait. Iskolatársa voltam például an­nak a Szabó György professzornak, aki az egyetemes irodalomtörténetet tanította a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Még én parentáltam el a Házsongárdi temető­ben, temetése alkalmával. Ő ott lett tanár Vásárhelyen, és onnan hívták meg a Bo­lyai Egyetemre latinprofesszornak.­­ Középiskoláit Marosvásárhelyen, utóbb Kolozsváron végezte. Egyetemi hallgató­ként pedig a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium tagja volt. Hamar elkerült ott­honról, ráadásul egy országhatárt is meg­húztak Ön és a családja közé. Hogyan tel­tek ezek a kolozsvári évek? - Kolozsvár számomra nagy élmény volt. Kolozsvárnak az erdélyi magyar életben centrális szerepe volt, én mint középiskolás érzékeltem, hogy mit jelen­tett ez a város. Ötödik gimnazista voltam, és az Erdélyi Múzeum-Egyesület délutá­ni rendezvényeire mehettem, Kodály Zol­tánt hívták meg. Ott voltam azon a hang­versenyen, amelyen a Magyar Operában - Szántó tanár úr, a katolikus iskola zene­tanára szervezésében - az összes kolozs­vári iskolai énekkar elénekelte a Forz a világ Kodály-szerzeményt, felvonultak az iskolák, fiúk, leányok, katolikusok, unitá­riusok, reformátusok, és mindezt Kodály vezényelte. Ez történt 1941-ben vagy ’42- ben, karácsony táján. Csodálatos volt. - A szovjet hadsereg Kolozsvárra való bevonulása a városban találta Önt? - Nem, én a Dunántúlon vártam meg a vörös hadsereget. A bécsi döntés úgy ért, hogy én diák voltam Marosvásár­helyen, ami Magyarországhoz került. Nem a szüleim házából jártam iskolá­ba, viszont minden rokonom Észak-Er­­délyben volt. Négy nagyszülőm itt élt, Észak-Erdélyben, én nyilván idejöttem, BENKŐ SAMU Széchenyi-díjas művelődéstörténész, történész, akadémikus. 1928-ban született Lőrincfalván. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégi­umban végezte. 1946-ban a Magyar Népi Szövetségben (MNSZ) dolgozott Balogh Ed­gár mellett, ugyanebben az évben jelent meg első közleménye is. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, majd 1949-től tanársegéd volt Gaál Gábor mellett az egyetemen. Átmenetileg a partiumi Fazekasvarsándon taní­tott. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, 1953-tól a Román Tu­dományos Akadémia (RTA) kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957—58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. Utóbb, 1975-től 1988-as nyugdíjazásáig az RTA ko­lozsvári könyvtárának tudományos főmunkatársa volt. Az erdélyi művelődéstörténet XVIII-XIX. századának kutatója. Fontos szerepet játszott Bolyai János kéziratos ha­gyatékának feldolgozásában. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kül­ső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott. A rendszerváltás után, 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) alelnö­ki (1990—1994), majd elnöki (1994—2002) tisztségét töltötte be. 2 HELIKON

Next