Helikon, 2018 (29. évfolyam, 735-758. szám)
2018-07-10 / 13. szám (747.)
A teremteni tudás nóvuma Beszélgetés a 90 éves Benkő Samuval Édesapja református lelkész volt. Tulajdonképpen kora kamasz fejjel került el otthonról. Egyik kötete, a 2008-as Documenta neglecta előszavában a következőket olvashatjuk: „E sorok írója és e pótlólagos jellegű gyűjtemény irományainak összehordozója még nem érte el az iskoláskort, amikor édesanyja egy Kis-Küküllő menti faluban Petőfi-versre tanította, és elmagyarázta, hogy március 15. milyen jeles napja azoknak, akik azon a nyelven beszélnek, amelyen családunk tagjai egymáshoz szólnak.” Hogyan emlékszik viszsza gyerekkorára, a szülői házban eltöltött időszakra? - Tekintettel arra, hogy kilencven évet éltem, bőségesen adódott alkalom, hogy előhozakodjak különböző életrajzi szövegekkel. Filmeket és különböző folyóiratokba interjúkat készítettek velem, bőven foglalkoztak a munkásságommal, úgyhogy most is elismételhetek olyan szövegeket, amelyek már az elmúlt kilencven esztendőben az ajkamról elhangzottak. Már le is vették az életrajzomat a műsorról. Rég nem vagyok érdekes személyisége az erdélyi közéletnek. Ez csak szokványos mentegetőzés, amivel az ember elő szokott állni. Én túlságosan elrajzoltnak tartom azt, ahogy a mai sajtó ezt a nemzedéket egyáltalán kultiválja. Láthatók a mai újságban is különböző alkalmak, nagyon helyesen tüntették most ki Dávid Gyulát, nemrég Balázs Sándort. Az én évfolyamtársaim mind meghaltak, nekem egyetlenegy középiskolai, illetve egyetemi évtársam nem él már... Aszerint szelektálta őket a történelem, hogy kit hol temettek el: van, akit a budapesti Farkasréti temetőben, volt néhány Kolozsváron, másokat Marosvásárhelyen. Bőven osztoznak a sírhelyeken is, a térségnek - most már azt mondhatnám, a Kárpát-medencei sírkerteknek - a temetkezési helyein. Most érdemben szólnék erről a kilencven esztendőről, voltaképpen háromnégy helységet nevezhetnék meg, ahol az életem lezajlott. Két falu: valóban Lőrincfalván születtem, de nem azért, mintha személyazonossági papír szerint is ott lakott volna a család, mert amikor én születtem, Küküllőszéplak volt az édesapám parókus helye, református eklézsiája. Oda vitte - amikor megnősült - édesanyámat, aki viszont lőrincfalvi volt, és az édesanyjához, a lőrincfalvi szülői házba ment, hogy megszüljön engem 1928. február 25-én. Magát a gyermekkoromat egy nagyon kedves kis-küküllő menti faluban, Küküllőszéplakon töltöttem. Azt említette, hogy református papfiúként - ennek aztán sok következménye lett, mert különböző irományoknak a szélén mai napig is sok mindent visszaadnak ezekből a dossziémellékletekből, hogy „fiú de preot”, ez egy nagyon megbélyegző megjegyzés volt. Lehet, hogy az elején előny is származhatott abból, mert én két református kollégiumnak a növendéke is voltam: a marosvásárhelyinek és a kolozsvárinak. Elemi iskolát a nagyszülői házban végeztem, mert nem volt iskola Küküllőszéplakon. A nagy liberális fellendülés korában a református egyház nagyon szívesen megvált az iskolától, a magyar államnak adták át a felekezeti iskolát. Ez volt a Kis-Küküllő mente sajátossága, Küküllőszéplak pedig magyar többségű falu volt, megszűnt az iskolája. Ezért elvittek engem a nagyszüleimhez Lőrincfalvára, ott végeztem a három elemi osztályt, negyedik elemiben már bekerültem a marosvásárhelyi református kollégiumba, és olyan szerencsém volt, hogy az akkori református iskolák legkiválóbb tanítóját, bizonyos Gagyi Lászlót fogtam ki. Ő író, a marosvécsi Kemény-kastélybeli találkozóknak állandó meghívottja volt. Nagyon büszkén emlékszem arra, hogy tőle tanultam meg Európa és a világ fővárosait. Iskolatársa voltam például annak a Szabó György professzornak, aki az egyetemes irodalomtörténetet tanította a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Még én parentáltam el a Házsongárdi temetőben, temetése alkalmával. Ő ott lett tanár Vásárhelyen, és onnan hívták meg a Bolyai Egyetemre latinprofesszornak. Középiskoláit Marosvásárhelyen, utóbb Kolozsváron végezte. Egyetemi hallgatóként pedig a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium tagja volt. Hamar elkerült otthonról, ráadásul egy országhatárt is meghúztak Ön és a családja közé. Hogyan teltek ezek a kolozsvári évek? - Kolozsvár számomra nagy élmény volt. Kolozsvárnak az erdélyi magyar életben centrális szerepe volt, én mint középiskolás érzékeltem, hogy mit jelentett ez a város. Ötödik gimnazista voltam, és az Erdélyi Múzeum-Egyesület délutáni rendezvényeire mehettem, Kodály Zoltánt hívták meg. Ott voltam azon a hangversenyen, amelyen a Magyar Operában - Szántó tanár úr, a katolikus iskola zenetanára szervezésében - az összes kolozsvári iskolai énekkar elénekelte a Forz a világ Kodály-szerzeményt, felvonultak az iskolák, fiúk, leányok, katolikusok, unitáriusok, reformátusok, és mindezt Kodály vezényelte. Ez történt 1941-ben vagy ’42- ben, karácsony táján. Csodálatos volt. - A szovjet hadsereg Kolozsvárra való bevonulása a városban találta Önt? - Nem, én a Dunántúlon vártam meg a vörös hadsereget. A bécsi döntés úgy ért, hogy én diák voltam Marosvásárhelyen, ami Magyarországhoz került. Nem a szüleim házából jártam iskolába, viszont minden rokonom Észak-Erdélyben volt. Négy nagyszülőm itt élt, Észak-Erdélyben, én nyilván idejöttem, BENKŐ SAMU Széchenyi-díjas művelődéstörténész, történész, akadémikus. 1928-ban született Lőrincfalván. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban a Magyar Népi Szövetségben (MNSZ) dolgozott Balogh Edgár mellett, ugyanebben az évben jelent meg első közleménye is. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, majd 1949-től tanársegéd volt Gaál Gábor mellett az egyetemen. Átmenetileg a partiumi Fazekasvarsándon tanított. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, 1953-tól a Román Tudományos Akadémia (RTA) kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957—58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. Utóbb, 1975-től 1988-as nyugdíjazásáig az RTA kolozsvári könyvtárának tudományos főmunkatársa volt. Az erdélyi művelődéstörténet XVIII-XIX. századának kutatója. Fontos szerepet játszott Bolyai János kéziratos hagyatékának feldolgozásában. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott. A rendszerváltás után, 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) alelnöki (1990—1994), majd elnöki (1994—2002) tisztségét töltötte be. 2 HELIKON