Helikon, 2020 (31. évfolyam, 783-806. szám)

2020-01-10 / 1. szám (783.)

„Harminc? Az is valami?!” HELIKON 2020 I IRODALMI FOLYÓIRAT. MEGJELENIK KÉTSZER EGY HÓNAPBAN KOLOZSVÁRON . XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 1. (783.) SZÁM­­ JANUÁR 10 . ÁRA 3 l­j / 300 f1 ANDRÉ FERENC ANTAL BALÁZS ÁRKOSSY ISTVÁN BOGDÁN LÁSZLÓ BORCSA IMOLA BORCSA JÁNOS CSILLAG ISTVÁN DEMETER ZSUZSA EGYED EMESE FEKETE VINCE FERENCZI SZILÁRD HORVÁTH BENJI JAKABFFY TAMÁS KARÁCSONYI ZSOLT KIRÁLY LÁSZLÓ LÁNG ORSOLYA LÁSZLÓ NOÉMI MÁRTON EVELIN MARCUȚIU­ RÁCZ DÓRA MOLNOS LAJOS MÓZES ATTILA PAPP ATTILA ZSOLT SIGMOND ISTVÁN SZÁNTAI JÁNOS SZEKERNYÉS JÁNOS VINCZE FERENC ZSIDÓ FERENC Tömeg Lapszámunk 1., 2., 7-9., 11., 12. és 15-17. oldalait Magdalena Abakanowicz a Temesvári Művészeti Múzeumban a Triade Alapítvánnyal és a varsói Magdalena Abakanowicz Alapítvánnyal közösen Jelenlét, lényeg, identitás címmel megrendezett tárlatának anyagával illusztráltuk. SZILÁGYI ISTVÁN A láp (Részlet egy készülő regényből) Hogy az életemből mennyi időt töltöttem el a lápon? Lehet, nem sokat. Ott valahogy nem éreztem az időt. De ami, amennyi kora ifjú ko­romban ott ért, az mindenkorra belém költö­zött. És az akkor is, meg azután is velem tar­tott, amikor hónapok, majd esztendők teltek el úgy az életemből, hogy közben messze jártam a Nyérmellék vagy a Berektó mente tavaitól, vi­zes rétségeitől. Amikor a kuruc zajdulásnak vége szakadt, Olymosra húzódtam a Magúra tövibe törvényt látni. Arra emlékszem igazán szívesen, ami más­hol telt. Az első puskát akkor kaptam, amikor attól, ahogy vállon rúgott, már nem estem ki a csónakból. Akkor, amikor kezem lapja már ak­kora volt, mint a sárga kutyánk lelógó füle. S amikor a nádi cinke sűrűn szőtt fészke, amin csak akkora libat hagy a madár, hogy jó, ha a hüvelykujjad átférhetne rajta, no meg az ő ki­csinyei. Mikor a cinkefiak szárnyra keltek, s a fészek üresen marad, azt hazaviheted, jó lesz sarunak a cselédlányotok kisfiának, igen örül­ni fog neki. A láp nem úgy valóságos, mint az erdő vagy a mező. A nád zúgása elcsendesíti benned a haragvást, amikor a köd a tó vizére legön­­gyölödik. A fények villódzása előbb riaszt, az­tán meg szétszabdalja a félelmedet. Ha pedig odakint ér az éjszaka, suhog, liheg, nyöszörög, s olykor fölhorkan a fekete mindenség, na és időnként szomszédját szólongatja némely rossz­­álmú madár... Akkor, félig még gyermekfővel, rémlett, hogy a nád sűrűje felől, különösen vihar s nagy idő közeledtén, kondulni hallom a harangot. Ami aztán később is egyre kísértett, s olykor tán máig visszajár. Ha ugyan magam mögött hagytam azokat az időket. Ahhoz ugyanis hinnem kellett vol­na, hogy valóban harang kondult a nád sűrű­jében vagy alant a lápkutak mélyén, a hínárok erdői alatt. Tudom, hogy nincsenek, és nem hiszek abban, hogy lehetnének, s én mégis hallom őket - ide a népek hiedelme kell, amit közben titkolnak egymás elől. A tó fenekén hány­kolódó harangok, amint vergődnek odalent, mind mélyebbre ássák az iszapba magukat. Hogy aztán a koporsók miként kerülnek a lápra, hogy ott ringassa őket a hajnali köd­ben a szél, az efféle látomás csak valami el­mebéli hibbantság szüleménye lehet. Haran­gok ugyanis kerülhettek a vizek mélyére, ha nem is szökdösnek odalent. Hogy a Nagyide­jű fönnakadjon bármi furcsaságon, ez addig nem igen fordult elő. Hisz ő volt számunkra a mindenek tudója. »>» folytatás a 2. oldalon

Next