Helikon, 2020 (31. évfolyam, 783-806. szám)
2020-10-10 / 19. szám (801.)
„Ez is egy érzésköteg, amiről vagy tudunk mondani valamit, vagy nem” Interjú Terék Anna költővel, drámaíróval Három évvel a Halott nők után, amely jelentős kritikai visszhangnak és közönségsikernek örvendett, idén jelent meg Háttal a napnak című verseskötete, a Kalligram Kiadó és a Forum Kiadó közös gondozásában, Orcsik Roland szerkesztésében. Ellentétben a Halott nők szerepverseivel, az új kötetben egy sokkal sebezhetőbb, de nagy erővel bíró vallomássorozatot olvasunk. Miből merítettél erőt ehhez a projekthez? Kiket olvastál, akik katalizátorként működtek a kötet hangulatvilágának kialakításában, felépítésében? Esetleg milyen zenét hallgattál (már ha a zenének fontos szerepe van az írásgyakorlatodban)? És miben különbözött ez a folyamat az eddigi köteteidtől (már ha különbözött)? Ahogy az ember öregszik, telik az ideje, mindig van olyan téma az életében, ami lefoglalja a figyelmét. Akár több központi témánk is lehet, ami újra és újra a figyelmünk fókuszába kerül. Apukám 2013-ban halt meg, így akkoriban ez a történés volt, ami meghatározta a gondolkodásom irányát. A halál, a gyász és a gyerekkorral való szembenézés pár évre elég erőteljesen meghatározta az időm nagy részét. Nem könnyű dolog eltemetni azt, akit szeretünk. Nem könnyű szembenézni azzal sem, milyen életünk volt. Mivel az időm nagy részében ezen gondolkodtam, úgy döntöttem, hogy írni is fogok erről. Szerettem volna szavakba önteni mindazt, amit kimondtam és amit nem tudtam kinek kimondani. A gyász elég magányos folyamat. Ezért is gondoltam arra, hogy ezeknek a verseknek valakihez kellene szólniuk, valakinek kéne elmesélni mindazt, amin keresztülmentem. Nagyjából öt évig írtam a könyvet, így elég sok mindent olvastam öt év alatt. Valószínűleg mindegyik könyv, amit olvastam, hatással volt rám is, a versekre is. Ugyanez a helyzet a zenével. írás közben egyébként elég semleges zenét szoktam hallgatni, ha hallgatok. Lényegtelen igazából, hogy szól-e valamilyen zene vagy csend van, hiszen egy idő után úgysem tudok figyelni a háttérzajokra. Inkább az a lényeg, hogy ne zavarjon, ne vonja el a figyelmemet semmilyen hang, zene vagy szöveg. Az írás folyamata annyiban különbözött, hogy időközben dolgozni kezdtem, emiatt jóval kevesebb időm maradt írni, mint mikor egyetemista vagy munkanélküli voltam. Egy ideig saját szobám sem volt, ahová el tudtam volna vonulni írni, az első munkaévemben a nap végére nagyon erőm sem maradt, így elkezdtem a buszon írni, fejben. Többet gondolkodtam a témán, a szövegen, mondatokon, mint amennyit fizikailag leírtam. Útközben nagyon jó volt ezen a témán gondolkodni. A versek így elég koncentrált formában jöttek világra, sűrűek voltak, később próbáltam őket hígítani. Volt, amelyiket sokszor átírtam, volt, amelyiket nem. Időközben megszoktam a fáradtságot, már nem zavar, ha valaki mozog, zörög mellettem, akkor is tudok írni, ha a szomszéd gyereke teli torokból üvölt vagy a szülei veszekednek. A munkának hála elég rugalmas lettem, és az agyam is átállt arra, hogy többet gondolkodjak, mint írjak fizikailag papírra mondatokat. Lényegében ezzel időt lehet nyerni. A traumaköltészet és személyes kitárulkozás mindig is vita tárgya volt mind az irodalmi műhelyekben, mind az irodalomkritikában, hiszen nehéz egy személyes tapasztalatot kollektív téttel felruházni, univerzálissá tenni. Mi lehet a legnagyobb veszélye vagy kihívása az efféle irodalomnak? — Fogalmam sincs. Menet közben jöttem rá, hogy lényegében a téma hozta magával ezt is. Az alkoholizmust is, mint minden függő betegséget, általában csoportban gyógyítják, szükség van a társak támogató erejére, úgy sokkal könnyebb letenni bármilyen szert. Vagy feldolgozni bármilyen addikcióból eredő traumát. Van csoport az alkoholisták felnőtt gyerekei számára is. Ez egy olyan probléma, amihez társak kellenek, akik értik, az ember min megy vagy ment keresztül, mit élt át. Tapasztalataim szerint az ilyen emberek sokkal könnyebben is kapcsolódnak egymáshoz, ha találkoznak, ha kiderül, hogy ugyanattól szenvedtek. Nem hiszem, hogy nagyobb veszélye lenne ennek, mint másféle irodalomnak. Nem igazán értem az „efféle irodalom” megnevezést. Ez is egy téma, ez is egy érzésköteg, amiről vagy tud az ember mondani valamit, vagy nem, vagy betalál másoknak is, vagy nem. Nagyjából ennyi kihívása vagy veszélye lehet az „efféle irodalomnak”. HELIKON — TERÉK ANNA Költő, drámaíró. 1984-ben született a vajdasági Topolyán. Az általános iskolát szülővárosában, a középiskolát Szabadkán végezte. Ezt követően Budapestre költözött, ahol 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pszichológiai és Pedagógiai Karán. 2015 óta iskolapszichológusként dolgozik Budapesten. Első kötete 2007-ben jelent meg, Mosolyszakadás címmel. 2011-ben publikálta Duna utca című, második kötetét, melyért ugyanabban az évben Sinkó Ervin-díjat kapott. Első színdarabját 2013-ban mutatták be Jelentkezzenek a legjobbak! / Neka se jave najbolji! címmel, a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Vajdasági lakodalom című drámakötetét 2016-ban adta ki, a Halott nők című verseskönyve 2017-ben jelent meg. 2018-ban Sziveri János-díjban részesül. Legújabb, Háttal a napnak című verseskötete idén jelent meg. 2