Helikon, 2021 (32. évfolyam, 807-830. szám)
2021-10-10 / 19. szám (825.)
Nincs írói elefántcsonttorony Beszélgetés Botházi Mária íróval, újságíróval Újságíróként kezdted, közben egyetemi oktatói pályára váltottál, úgy, hogy az újságírást nem hagytad abba, sőt, két szépirodalmi köteted is megjelent az elmúlt években. Ugyan nem ritka e három pálya együttes művelése, hiszen kötődnek is egymáshoz, beszélgetéseinkből néha úgy érzem, valahol köztes állapotként éled meg a helyzeted. Melyik pályát érzed magadhoz a legközelebb, melyikben vagy otthon? - Azt hiszem, jelenleg az újságírásban a legkevésbé. Ezért is ódzkodom mostanában, ha újságírónak neveznek, évek óta nem dolgozom sajtóban. De gyakorló újságíróként is zavarba jöttem ettől a megnevezéstől, inkább szerkesztőként tekintettem magamra. Az igazi újságíróról kialakult képtől igencsak távol álltam: keveset jártam terepre, nem gyűjtöttem leleplező, nagy botrányt kavaró anyagokat. A kulturális újságírás nem a leleplezésekről híres, gyakran inkább iparosmunka. Amióta az egyetemen tanítok, azóta - kisebb-nagyobb szünetekkel - távol kerültem a gyakorló újságírástól, mert az egyetemi munka egész embert kíván. Hosszú távon semmiképp sem zárnám ki az életemből, ez az alapképzettségem, az életem egy része volt, mai napig közel áll hozzám. De legjobban az írásban érzem magam, igaz, jelenleg erre marad a legkevesebb időm. Az írás nem kötelező, nem szorítanak a határidők - lehet, ez az önfeledt belemerülés teszi igazán vonzóvá és otthonossá. A tanárkodás a fiatalokkal való együttlétet jelenti, ami mindig kedvemre való, nagy kihívás - igaz, az elmúlt másfél évben lassan egy gyesnyi időszakot itthon töltöttem, az online találkozások épp attól fosztják meg a tanári pályát, ami az esszenciája lenne. Többszörösen igaz ez az olyan gyakorlati tantárgyak esetében, mint amiket én oktatok. - Szerényen nyilatkozol újságírói mivoltodról, de az a tizenöt év, amit az erdélyi magyar újságírás különböző orgánumainál töltöttél, mégis adott egyfajta rálátást arra, a kilencvenes évek végétől hogyan változott ez a szakma... - Úgy látom, a mai napig él Erdélyben egy mitizált újságíráskép. Ami minden szerkesztőségtől számon kéri a nagybetűs, hagyományos szakmaiságot, bármit is jelentsen ez, valamint a valós változásokat hozó oknyomozó újságírást, a nagy témák felgöngyölítését. Ami jogos is lehet, nagy szükség lenne rá, de a körülményeinket ismerve közben úgy látszik, ennek eleget tenni szinte soha nem sikerül. Lám, az erdélyi elvárások és megfelelések ismét. Az erdélyi magyar sajtónyilvánosság szinte ugyanazokba a kisebbségi sajtó sajátosságaiból fakadó korlátokba ütközik, mint a kilencvenes évek végén. Ennek talán az egyik oka az, hogy kisebbségiségünk együtt jár egy sajátos tematikai kényszerpályával a sajtóban: különös hírértéket tulajdonítunk mindennek, aminek valamilyen módon köze van a közösség belső életéhez. Ugyanakkor ez együtt jár egy erős etnikai fegyelemmel, (ön)korlátozással is, hogy az újságíró ne bántsa a saját kutyánk kölykét. A másik markáns ok az, hogy a szerkesztőségeket lélegeztetőgép tartja életben, s a kapcsológombon legtöbb esetben a politikum keze pihen. A kétezres évek elején, elsősorban a fiatal újságírókkal induló Krónikával, bátrabb, tabudöntögetőbb hangok tarkíthatták a nyilvánosságot, de az elmúlt évtized mintha visszarendeződést hozott volna a kilencvenes évek meglehetősen uniform és kiszolgáltatott sajtója felé. Persze ma már sokkal differenciáltabb a paletta, az elmúlt tíz-egynéhány évben nemcsak a média változott meg, a médiafunkciók és a médiafogyasztók is átalakultak. Ma már az emberek a médiát olvasva - s ez alatt egyre kevésbé a nyomtatott újságot értjük - úgy tűnik, elsősorban szórakozni akarnak és feszültséget levezetni, ezt jól tükrözik a különböző közösségi hálózatok kommentjei is, amelyek sokszor erős feszültséglevezetők is. Még ami a média kérdésre is kihívás választ adni, már nem beszélhetünk a nagybetűs újságíróról vagy a nagybetűs újságírásról. A média feladata - még ha kisebbségi médiáról is van szó - nehezen körvonalazható. Ha körvonalazni próbáljuk, mindig oda jutunk, hogy az újságírói és a befogadói témapreferenciák között egyre hatalmasabb szakadék tátong.A megváltozott médiafogyasztási szokások nemcsak újságíróként, hanem íróként is érintenek: két köteted, a Boldogság juszt is a tiéd, illetve a Biorobot írásainak nagy része először az online média felületein jelent meg. írásaid műfaja (glossza, tárca) is magán hordozza az előbb említett köztes állapotot, hiszen egyaránt helyük van az online sajtóban, illetve kötetegészként is működnek. Érzékelsz-e különbséget a különböző olvasórétegek között? - Egészen elképesztő, a különböző platformok, hordozók mennyire meghatározzák egy-egy szövegnek a befogadói szegmensét. Akik az írásaimat kötetben, egyben olvassák, nyilván másfajta olvasói regisztert képviselnek, mint azok, akikkel a közösségi hálón jön szembe egy-egy szövegem. Más olvasáskultúra jellemzi őket, sokkal tudatosabb, értőbb olvasók, akiknek nem okoz problémát felfedezni az iróniát, a humort, olvasatuk nem referenciális. Az internetes olvasók figyelmét rendszeresen fel kell hívni, hogy ne referenciálisan olvassanak, és hogy amit írok, az nem feltétlenül a valóság, hanem annak a kifordított mása. De ez részben persze összefügg azzal is, hogy eleve másképp olvasunk ebben a közegben, mintha egy könyvben lapoznánk - pásztázva, ugrálva haladunk, emiatt néha elvész a mondatok tartalma, vagy nem úgy értelmezzük a szöveget, ahogy a lineáris olvasás kínálná. Azért persze örülök, hogy magukra ismernek az olvasók, s az azonnali olvasói visszacsatolás is jó visszajelzés lehet, de mindig gyomoridegem is van, amikor megjelenik egy új szöveg, hogy jól megdobálnak virtuális sörösüvegekkel. - Nemrég Székelyudvarhelyen tartottál egy TED-előadást (Technology, Entertainment, Design - technológia, szórakoztatás, dizájn) Szégyeneink hálójában címmel. A szégyen írásaidnak is gyakori motívuma, most ennek elméleti hátteréről beszéltél, arról, hogy szégyentársadalomban élünk... - Mindig érdekelt a szégyen társadalmi, szociokulturális és irodalmi megragadása. BOTHÁZI MÁRIA író, szerkesztő, egyetemi oktató. 1977-ben született Székelyudvarhelyen, tanulmányait a BBTE újságíró szakán végezte, ahol most egyetemi adjunktus. A 2000-es években a Krónika, majd a Transindex munkatársa volt, jelenleg a Főtér portál publicistája, a Me.dok című médiatudományi szaklap főszerkesztője. Kötetei: Biorobot (2019), Boldogság juszt is a tiéd (2016), Átmenetek (2015), Vitályos Ildikó (2005). Biorobot című könyvének írásait a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művészei színpadra állították. Fotó: Angyalosi Beáta / HELIKON —