Helikon, 2021 (32. évfolyam, 807-830. szám)

2021-10-10 / 19. szám (825.)

Nincs írói elefántcsonttorony Beszélgetés Botházi Mária íróval, újságíróval­ ­ Újságíróként kezdted, közben egyetemi oktatói pályára váltottál, úgy, hogy az új­ságírást nem hagytad abba, sőt, két szép­irodalmi köteted is megjelent az elmúlt években. Ugyan nem ritka e három pálya együttes művelése, hiszen kötődnek is egy­máshoz, beszélgetéseinkből néha úgy érzem, valahol köztes állapotként éled meg a hely­zeted. Melyik pályát érzed magadhoz a leg­közelebb, melyikben vagy otthon? - Azt hiszem, jelenleg az újságírásban a legkevésbé. Ezért is ódzkodom mosta­nában, ha újságírónak neveznek, évek óta nem dolgozom sajtóban. De gyakorló újság­íróként is zavarba jöttem ettől a megneve­zéstől, inkább szerkesztőként tekintettem magamra. Az igazi újságíróról kialakult képtől igencsak távol álltam: keveset jár­tam terepre, nem gyűjtöttem leleplező, nagy botrányt kavaró anyagokat. A kultu­rális újságírás nem a leleplezésekről híres, gyakran inkább iparosmunka. Amióta az egyetemen tanítok, azóta - kisebb-nagyobb szünetekkel - távol kerültem a gyakorló új­ságírástól, mert az egyetemi munka egész embert kíván. Hosszú távon semmiképp sem zárnám ki az életemből, ez az alap­képzettségem, az életem egy része volt, mai napig közel áll hozzám. De legjobban az írásban érzem magam, igaz, jelenleg er­re marad a legkevesebb időm. Az írás nem kötelező, nem szorítanak a határidők - le­het, ez az önfeledt belemerülés teszi iga­zán vonzóvá és otthonossá. A tanárkodás a fiatalokkal való együttlétet jelenti, ami mindig kedvemre való, nagy kihívás - igaz, az elmúlt másfél évben lassan egy gyesnyi időszakot itthon töltöttem, az online talál­kozások épp attól fosztják meg a tanári pá­lyát, ami az esszenciája lenne. Többszörö­sen igaz ez az olyan gyakorlati tantárgyak esetében, mint amiket én oktatok. - Szerényen nyilatkozol újságírói mivol­todról, de az a tizenöt év, amit az erdélyi magyar újságírás különböző orgánumainál töltöttél, mégis adott egyfajta rálátást arra, a kilencvenes évek végétől hogyan változott ez a szakma... - Úgy látom, a mai napig él Erdélyben egy mitizált újságíráskép. Ami minden szerkesztőségtől számon kéri a nagybetűs, hagyományos szakmaiságot, bármit is je­lentsen ez, valamint a valós változásokat hozó oknyomozó újságírást, a nagy témák felgöngyölítését. Ami jogos is lehet, nagy szükség lenne rá, de a körülményeinket is­merve közben úgy látszik, ennek eleget ten­ni szinte soha nem sikerül. Lám, az erdélyi elvárások és megfelelések ismét. Az erdé­lyi magyar sajtónyilvánosság szinte ugyan­azokba a kisebbségi sajtó sajátosságaiból fakadó korlátokba ütközik, mint a kilenc­venes évek végén. Ennek talán az egyik oka az, hogy kisebbségiségünk együtt jár egy sajátos tematikai kényszerpályával a sajtóban: különös hírértéket tulajdonítunk mindennek, aminek valamilyen módon kö­ze van a közösség belső életéhez. Ugyanak­kor ez együtt jár egy erős etnikai fegyelem­mel, (ön)korlátozással is, hogy az újságíró ne bántsa a saját kutyánk kölykét. A má­sik markáns ok az, hogy a szerkesztősége­ket lélegeztetőgép tartja életben, s a kap­csológombon legtöbb esetben a politikum keze pihen. A kétezres évek elején, első­sorban a fiatal újságírókkal induló Kró­­nikával, bátrabb, tabudöntögetőbb han­gok tarkíthatták a nyilvánosságot, de az elmúlt évtized mintha visszarendeződést hozott volna a kilencvenes évek meglehe­tősen uniform és kiszolgáltatott sajtója fe­lé. Persze ma már sokkal differenciáltabb a paletta, az elmúlt tíz-egynéhány évben nemcsak a média változott meg, a média­­funkciók és a médiafogyasztók is átalakul­tak. Ma már az emberek a médiát olvasva - s ez alatt egyre kevésbé a nyomtatott új­ságot értjük - úgy tűnik, elsősorban szó­rakozni akarnak és feszültséget levezetni, ezt jól tükrözik a különböző közösségi háló­zatok kommentjei is, amelyek sokszor erős feszültséglevezetők is. Még a­mi a média kérdésre is kihívás választ adni, már nem beszélhetünk a nagybetűs újságíróról vagy a nagybetűs újságírásról. A média felada­ta - még ha kisebbségi médiáról is van szó - nehezen körvonalazható. Ha körvonalaz­ni próbáljuk, mindig oda jutunk, hogy az újságírói és a befogadói témapreferenciák között egyre hatalmasabb szakadék tátong.­­A megváltozott médiafogyasztási szoká­sok nemcsak újságíróként, hanem íróként is érintenek: két köteted, a Boldogság juszt is a tiéd, illetve a Biorobot írásainak nagy ré­sze először az online média felületein jelent meg. írásaid műfaja (glossza, tárca) is ma­gán hordozza az előbb említett köztes álla­potot, hiszen egyaránt helyük van az online sajtóban, illetve kötetegészként is működnek. Érzékelsz-e különbséget a különböző olvasó­rétegek között? - Egészen elképesztő, a különböző plat­formok, hordozók mennyire meghatározzák egy-egy szövegnek a befogadói szegmensét. Akik az írásaimat kötetben, egyben olvas­sák, nyilván másfajta olvasói regisztert képviselnek, mint azok, akikkel a közös­ségi hálón jön szembe egy-egy szövegem. Más olvasáskultúra jellemzi őket, sokkal tudatosabb, értőbb olvasók, akiknek nem okoz problémát felfedezni az iróniát, a hu­mort, olvasatuk nem referenciális. Az in­ternetes olvasók figyelmét rendszeresen fel kell hívni, hogy ne referenciálisan olvassa­nak, és hogy amit írok, az nem feltétlenül a valóság, hanem annak a kifordított má­sa. De ez részben persze összefügg azzal is, hogy eleve másképp olvasunk ebben a kö­zegben, mintha egy könyvben lapoznánk - pásztázva, ugrálva haladunk, emiatt néha elvész a mondatok tartalma, vagy nem úgy értelmezzük a szöveget, ahogy a lineáris olvasás kínálná. Azért persze örülök, hogy magukra ismernek az olvasók, s az azon­nali olvasói visszacsatolás is jó visszajel­zés lehet, de mindig gyomoridegem is van, amikor megjelenik egy új szöveg, hogy jól megdobálnak virtuális sörösüvegekkel. - Nemrég Székelyudvarhelyen tartottál egy TED-előadást (Technology, Enterta­inment, Design - technológia, szórakozta­tás, dizájn) Szégyeneink hálójában címmel. A szégyen írásaidnak is gyakori motívuma, most ennek elméleti hátteréről beszéltél, ar­ról, hogy szégyentársadalomban élünk... - Mindig érdekelt a szégyen társadalmi, szociokulturális és irodalmi megragadása. BOTHÁZI MÁRIA író, szerkesztő, egyetemi oktató. 1977-ben született Székelyudvarhelyen, tanulmánya­it a BBTE újságíró szakán végezte, ahol most egyetemi adjunktus. A 2000-es évek­ben a Krónika, majd a Transindex munkatársa volt, jelenleg a Főtér portál publicis­tája, a Me.dok című médiatudományi szaklap főszerkesztője. Kötetei: Biorobot (2019), Boldogság juszt is a tiéd (2016), Átmenetek (2015), Vitályos Ildikó (2005). Biorobot cí­mű könyvének írásait a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művészei szín­padra állították. Fotó: Angyalosi Beáta / HELIKON —

Next