Helikon, 2022 (33. évfolyam, 831-854. szám)
2022-09-10 / 17. szám (847.)
11712022 Ekkor a ragyogásnak hála, az apró pontokból lett emberek kiabálni kezdtek és integetni. Fölismertük Paduraru százados hórihorgas alakját, láttuk, valami keszkenőt lobogtat az egyik kezében. Már nem tudom, mi volt erősebb: az öröm vagy a csalódás. Egyre csak kiabáltak, integettek, aztán lassan elindultak felénk hóba suvadt kétségeikkel, azon a fehérre alapozott síkon. Akkor végre fölfogta mindenki, hogy ők az ötös század. A mi testvérszázadunk. Mi voltunk a négyes. Egymással szemben álltak a hálótermeink. Egy hete még ott aludtunk. Akkor épp olyan öröknek tűnt az is, mint amilyen öröknek most a gödreink. Már szaladva jöttek fölfelé. „Mekkora szerencse, hogy kiabáltatok, integettetek”, fogadtuk őket. Néztek ránk, mintha nem értenék, amit mondunk. És valóban: mért is lenne olyan különös, hírt adni magunkról? Néha-néha. Hellyel-közzel. Folyton. Miért is ne jelezhetnénk ittlétünket? Paduraru százados megcsókolta Budrala-Jurca hadnagyot kétfelől, majd egy hatalmas pofont adott neki, „ezt csak azért, nehogy már úgy legyen”, mondta fölényesnek szánt hangsúllyal, bár még jócskán kiérzett abból a remegés. Akkor már ott térdelt a mámor mindnyájunk mellkasán, reméltük, olyan magasságba emel, hol a testek tengelyeinek a bólintásai nem nyitják, nem zárják a látás szögeit, ahonnan a távolságok csupán önmagukat ámítják, s a szobák önnön pusztaságaikba nyílnak, mert csak ez a kis tér létezik, ami számunkra egységes egész. És benne van az út, aminek a szélére kicsit leülhetünk. Összébb toltuk vödreinket, azzal a cinkos tűzzel a szemünkben, ami megperzseli és kitágítja a hihető valóság elemeit. Itt-ott kiloccsant a bor a hóra, a jövő év kalászaira, füvére, fáira, bokraira, pitypangjaira, az eljövendő tavasz madárfüttyeire. Előkerült néhány szájharmonika, aztán mamaliga branzali, sokerelo barbali, nu există-n lumea asta frate ca al meu, ahol én elmegyek, mit búsulsz kenyeres, nincs édesebb vigasz az anyanyelven kiüvöltött vigasságnál szemközt egy közönséges fájdalom tűzfalával. És nem volt akkor kedvesebb ritmus, mint a puskatuson kidobott négynegyedes ütem. Messze túl az észszerűség határain. Gondolatban már megöltük Ábeljeinket, most itt nótázunk együtt, testünkön a keresztbe vetett géppisztollyal. Közbe-közbe elmerengünk még valami magasztoson is, ne maradjon szentség ápolatlan. Valakinél találtunk egy kuglófot, azzal mártogattuk a paradicsomos halat. Nevetgélve adtuk tovább a gömbölyű finomságot, „ez az én testem, ez az én vérem, igyál a véremből, a szövetség véréből, testvér!” Nyújtottuk egymásnak a hatalmas kanalakat, folyt le kétfelől a bor, vörösre festve pelyhedző állunkat, aztán fölfaltunk mindent, amiről úgy véltük, ehető. Mintha már soha többé nem lenne szükségünk semmire. Mintha már nem lenne holnap, így köszönt ránk akkor egy érzékek nélküli örökkévalóság, ami szemünkbe zárta a távolságokat. Ahol megszűnik a látás meg a hallás, megszűnik a járás talp és föld között, megszűnik a hely és annak ideje. Mintha világ se lenne már. A végtelen szakaszos izgalom Eljön Angelica, bűvös lépteivel surran csöndesen, most először jön el hozzám, talán utoljára is, nézem őt, amint képzeletem látómezejének pázsitján pörög, és tudom, sebesebben teszi, mint ahogy azt a láthatatlan zenekar muzsikája megkívánná, már ellentétes irányba forog a ruháival, akár a Föld, s a marasztalás, míg egyszer csak kifordul a farkasfog szegélyű szoknyából, ki az ingből, cipőcskéi átrepülnek a mező szélességén, hosszán, és egyszeriben ott áll pőrén, mezítelenül, fekete tincsein hollózik a fény, és márványszín bőrén a lehetőségek zöldes kamrácskái nyílnak hívogatón. Angelica Maxim volt az egyetlen a mélytüzűek közül, akiről biztosan tudtuk, nagybeteg sorsa a reménytelenség színehagyott végein dohog. Azt mondják, napokig lebegett a lelke a játékgyár palái felett, és az Ana Lugojana cimbalmosának kedvenc dalait dúdolgatta ott. Most, hogy vállaimra tornyot rak az ősz, minek órája hol siet, hol késik, meg a lánca is csörög, és az irányok vonakodva bár, de átmossák egymás szennyeseit, majd kiteregetnek egy osztatlan jelen egyre szélesedő terpeszére csomózott szálak hosszain, látom és életre hívom ismét az ember tejkorának átvágott torkú emlékeit. Látom a pokol határait, ami Angelicának jutott, ahogy ott húzódnak, ahol az egyházatyák ujjlökéseit és a szent helyek mennyezeteinek kimerevített szörnyűségeit átjárja a napsugár. Ahol a fény kimért csomagjai föloldják az isteni delej vonzását a Planck állandó nagyobb dicsőségére és aláhullnak, a freskók gonosz kis mihasznái a borzalom kiegyenesedett hajú üvöltéseivel zuhannak közvetlenül a gyülekezetre, és elnémíthatatlan, hamis pacal szagú duruzsolásaikkal súgják a hívek fülébe a paráznaság szótárakból kivettetett csábszavait. INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | KÉPALÁ | KINEMATOGRÁF | VEZÉRCIKK | KRITIKA | AMPLITÚDÓ | HÍREK 11