Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-03-25 / 6. szám (860.)

1943, Sóvárad. Kolozsváron él. ÉN NEM HISZEM EZTET. A kukoricást­­ még úgy-ahogy: van, amikor nem szégyen a futás, még P. S.-nek sem. A szökés. És Juliska! És Zoltánka! Úgyis sereg tudálékos szemtanú, bajtárs jelentkezik majd, akik egyedül tudják biztosan, mi történt. Ott voltam. Láttam. De mit is? Isten engem úgyse... Mert amit láttak - láthatatlan, és semmit se látunk egyformán, megóvott minket ettől a Teremtő. Mint ahogy Őt megóvta - hogy ne kényszerüljön folyton válaszol­ni - még matuzsálemi korában is - oktondi kérdésekre: Na, és milyen volt az út? Kibírja az ember? Igaz, hogy egy kő, ami sok­­ annyi sincs a sztyeppén a földben? Ütöttek, kínoztak, mit ettetek? Nem akartál megszökni? Írtál verset? Szóval: fejben? Mi egy percig se hittük, hogy nem térsz vissza! Itt vagy! Éljen a haza! *** Volt idő, amikor „Vele egykorú” voltam, s reggelente vele ébredtem. Késő este meg ő simogatta meg lecsukott szempillámat. Akkor még nem tudtam, hogy ezt is ő írta: „Mert mi költők hazudunk sokat, s aztán ha igazat mondunk, sem hiszik...” - a hajszálpontosságért nem felelhetek. De Sándor, miféle beszéd ez? Való igaz: ezt még egészen fiatalon írtad - csakhogy Te mindig egészen fiatal voltál és vagy! Búcsúzóul azt javaslom: álljunk meg itt. Te ott, ahol vagy - én meg itt, azóta is levett, sőt földre vetett ka­lappal. Mi az a kétszáz év?!­­ Ne féljünk! Téged idézlek: „Potomság...” PROZA Petőfi Sándor: Király és hóhér Lapszámunk 1., 3., 9., 10., 11., 14., 15., 16., 17., 19. és 28. oldalát Plugor Sándor Petőfi, te csillag című sorozatával illusztráltuk. CSÖRSZ RUMEN ISTVÁN Távolból A szekér szalad, míg állni látszik az idő, közben egy édesanya röpül fia felé. Egy másik szekeret négy ökör húz lassacskán, a rajta utazók pedig az égen járnak gondolatban. Jó eséllyel épp a Göncölt nézik. A költő menyasszonya hajdan csillagnak született, de hozzá zuhant a földre, otthoni lámpásnak. Petőfi egyszerre lát kívülről és belülről. Őszinte szeretne lenni, virtuóz szócsatázó, de szemérmes is. Könnyen olvasható posztmodernként, de gyak­ran premodern terepen mozog. Csokonai ezt még úgy írja meg, hogy azt érezzük: vele vagyunk a szőke bikkfák alatt. Megköszöni a magányosságot, sőt elvárja, hogy magára hagyjuk. Petőfi mélyen átéli, de hárítja, néha plakátmagányt húz magára. De mindenhova elmegy, mindent látni vágyik. Sas, pacsirta, gólya. Nem annyira meditatív utazó, amilyenek a Caspar David Friedrich képein háttal álló, köpenyes pe­regrinusok. (Sosem parasztokat fest: az elmélkedő ember olyan, mint egy görög vagy római bölcs, csak éppen a jelenkor viseletét hordja.) Aligha látnánk nyugodtnak Petőfit, de éreznénk a termé­szet rajongását. Látnánk, ahogy elvonul hangosan felolvasni a legújabb versét: ő a nulladik hang. Ilyennek már sose halljuk azt a verset, mert a mi hangunkra írja: halkan felolvasni, mennydörögve szavalni, énekelni, később átírni. Nem tudjuk, milyen előzményei voltak a család­ban az írói tehetségnek. Lehet, hogy nem Sándor volt az első. Fivére, felesége, barátai szinte mind tollforgatók voltak. A szülőkről szóló, néha csip­kelődő, máskor egészen gyengéd versei mögött értenünk kell a család motiváló erejére adott válaszokat is: messzire mentem, eltávolodtam, de a közös tervet valósítom meg. Ennek esszenciája a Távolból (Pozsony, 1843). Petőfi fájdalmasan belekapaszkodik a helyzetbe, hogy önmagát az imágójánál (később: a hírnevénél) fogva emelje ki a gyötrelmes valóságból. Mintha a saját ambícióit okolná, hogy hátat fordított az édesanyjának, elhagyta a Duna-menti kis lakot, ahova nem mer visszamenni - ez is egy archetipikus helyzet a nyugat-európai érzékeny dalokban. Ha meglátogatjátok az édesanyját, mondjátok neki kegyes hazugsággal, hogy „fiának kedvez a szerencse” (a szerencsét okolni régies formula, hiszen bizonyos dolgokért az ember maga felel). S „megrepedne a szíve a szegénynek” - a szálak nem szakadnak el. Petőfi az ország másik végén, a Duna távoli partján pontosan lefesti a kis lakot és a benne lakók érzelmeit. Talán jobban, mint a sajátjait. Ilyennek már sose halljuk azt a verset, mert a mi hangunkra írja: halkan felolvasni, mennydörögve szavalni, énekelni, később átírni. 1974, Budapest. Szülővárosában él. INTERJÚ | VERS | PRÓZA | MŰFORDÍTÁS | ESSZÉ | TANULMÁNY | DRÁMA | KINEMATOGRÁF | VEZÉRCIKK | KRITIKA | AMPLITÚDÓ | HÍREK 3 I 0612023

Next