Helikon, 2023 (34. évfolyam, 855-878. szám)

2023-09-25 / 18. szám (872.)

186 Végül az összegabalyodott zsinórok szövevénye kibogozó­dik. Csak a piros kabátos kameruni férfi tekeri diadalittasan sajátját, testével a tenger felé dől, mígnem a vízfelszín megtö­rik, és a hal ráharap a fényre. A tőkehal a levegőn át a fedélzet­re repül, szeme rémülettől dülledt. A többiek elégedetlenek, mindenki úgy gondolja, hogy a hal az övé. A nő, aki néhány órával korábban spiccesre itta magát, most kétségbeesetten néz körül. A szemceruza felkiáltójellé folyt szét az egyik sze­me alatt. Mi a fasz, az az én halam, csattan fel. Valaki a nő vállára helyezi a kezét, de az úgy csap rá, mint egy bögölyre. Maradj ki ebből, Roddy, valakinek meg kell tanítani őket, hogy hogyan működnek a dolgok, sziszegi. Hogy hogy kell itt viselkedni, teszi hozzá, kezét csípőre teszi, állát felemeli, mint­ha éppen ezzel kezdődne a tanítás. A kameruni keze nem remeg meg, mikor az arca elé tartja a horgászbotot. A lógó hal a napfényben csillogva pörög körbe­­körbe, egyszer az egyik, majd a másik irányba. Paulina a korlátba kapaszkodik, lakknyomok a körmein, ap­ró foltok a körömvégeken. Kezén a bőr megkopott a folytonos mosástól, de mégis mindig koszosnak érzi. Kapkodva veszi a levegőt, és próbál uralkodni a keze remegésén. Szétrobban torkában a csípős chili. Paulina úgy hajlik át a korláton, mint egy fáról letört ág. Olyan erősen szorítja a kor­látot, hogy a fém belemélyed tenyere puha bőrébe. Addig ök­­lendezik, amíg gyomra teljesen kiürül, csak a szájában marad egy savanyú íz. Legalább száz évig nem eszik burritót. A kabin mellé guggol, térdeit mellkasához húzza, lapockáit a kabin fa­lához szorítja. Csak egy másodpercre bóbiskolt el, és valami mégis meg­változott. Aztán észreveszi: az imént még üresen álló hűtő­táska alján most egy tőkehal van. Zavartnak tűnik. Paulina tekintetével a kameruniakat keresi, de azok valahol a kabin túl­oldalán vannak. Ha képes lesz rá, este levest főz a halból. Furcsa társaságá­val az asztal köré gyűlnének, hogy együtt egyenek. Arról be­szélgetnének, hogy mi történt a nap folyamán, mit láttak a hí­rekben, és mit csináltak az állatok a természetfilmben. Az ötlet már Kaliforniába költözése előtt megfogant Pauli­na fejében. Úgy hallotta, az idősgondozás gyümölcsöző üzlet ott. Ügyfelenként 3000 dollárt is lehet keresni havonta. A ha­zájában ez nem lett volna lehetséges. Az idősek általában sa­ját otthonukban halnak meg, olyan házban, ahol nemzedékek élnek együtt. Vagy teljesen egyedül, ha, isten ments, nem ada­tott gyermekáldás. De voltak bizonyos szabályozások, amelyekre Paulina nem volt felkészülve. Ahhoz, hogy a házát hivatalosan is öregott­honként jegyeztethesse be, bizonyítania kellett, hogy az ös­­­szes felszereléssel és a megadott négyzetméterszámmal is rendelkezik. A ház túl kicsi volt, a szobák túl szűkösek, és mi a helyzet azokkal az életveszélyes lépcsőkkel? De Paulina szá­mára egyszerű volt megkerülni a szabályokat. Terjedt a szó­beszéd, és számtalan megkeresés érkezett hozzá. Többnyire házaspárok vagy testvérpárok érkeztek, akik özvegy édes­anyjukat vagy édesapjukat hozták magukkal. Jóllehet gyengé­den tartották az idősek karját, szemükből mégis türelmetlen­ség sugárzott. Paulina a ház napsütötte verandájára invitálta őket, a kávéskannát serlegként tartotta két keze között, és el­mondta, mennyi törődést és szeretetet fognak kapni házának lakói. Minél hosszabban ültek és beszélgettek, annál inkább nőtt a bizalom közöttük, olyan kézzelfoghatóvá vált, mint a ke­rámia kávéskanna, amelynek száján, ha megfelelő szögből ér­te a fény, apró repedést lehetett látni. Az idősgondozás nem volt egyszerű. A pénz mégsem kez­dett Paulina ölébe hullani. És a félelem, hogy a dolgok végül tényleg rosszra fordulnak, úgy terjedt szét a ház sarkaiban, ahogy csigák terjeszkednek egy akváriumban: egyik ragacsos centiméterről a másikra. A zsinórok többször is felkorbácsolják a levegőt, majd még egyszer utoljára. Egy fátyolfelhő vonul át a Nap előtt. A ha­jó a szárazföld felé tart. A horgászok a fedélzeten ülnek, sö­röznek, néhányan pedig ellenzős sapkájuk alatt szundikálnak. A kameruniak elégedettnek tűnnek. A kezdeti küzdelmek után úgy fogták a halakat, mintha pontosan tudnák, hol úszkálnak a mély sötétségben, merre mozgatják sápadtan izzó testüket. A hátsó fedélzeten két tengerész egy műanyag asztalnál épp a zsákmányt belezi. Fröcskölnek a szemek, uszonyok, far­kak. Noha a szél még mindig erős, nem tudja eloszlatni a hal­szagot. Láthatóvá válik a város. Paulina nem szokott ilyen so­káig távol lenni az otthonától. Mintha napok teltek volna el reggel óta. A botot a zsákba zárja, és elhatározza, hogy legkö­zelebb, amikor meglátogatják, odaadja a férfi gyerekeinek. Jó bot, drága lehetett, de más értékkel is bírhat. Az öreg bizonyá­ra azt képzelte, hogy Paulina a lánya vagy az unokája. A tengerészek gyorsan dolgoznak, és Paulina visszakapja a tőkehalát, legalábbis azt, ami megmaradt belőle: egy üreges, megtépázott tetemet. Szürke oldalából kikandikál a halvány, narancssárga hús. Amikor a hajó a kikötőhöz közeledik, egy tengerész átadja a lottery-üveget az egyik kameruni testvérnek. Valamit mond erre, talán Oh­well vagy Oh wow. Aztán vállat von, és úgy tű­nik, szórakoztatja, hogy éppen ő volt, aki kifogta a legnagyobb zsákmányt. Hóna alá szorítja a lottery-üveget, mintha hirtelen szörnyen melege lenne, a szél pedig belekap dzsekije nehéz hajtókájába. A legelső hang az égből szakad alá. Paulina, aki lázas kábu­latban ül a kabin előtt, kezét a homlokához emeli, hogy árnyé­kot tartson, és behúzza nyakát, hogy jobban lásson. Éhségtől sikoltva zuhannak alá az égből, több tucatnyian vannak, ta­lán százan. Fehér szárnyaikkal hasítják a szelet. Bár fájdalom sugárzik végig Paulina nyakán, arcát mégis a magasba emeli. Nem látni az eget a szárnyaktól. A pelikánok körbe-körbe ke­ringenek fölötte. A hűtőtáskához botorkál, és kezét ráteszi a haltetemre. KUSZTOS ANNA I fordítása­­ Bár fájdalom sugárzik végig Paulina nyakán, arcát mégis a magasba emeli. Nem látni az eget a szárnyaktól. A pelikánok körbe-körbe keringenek fölötte. Bene Adrián 1977-ben született Pécsen, jelenleg is itt él. Költő, szerkesztő, kritikus. Versei eddig többek között a Pannon Tükörben, a Spanyolnáthában és a Szöveten jelentek meg. A Holdkatlan szerkesztője, Cristina Sandu író, fordító. 1989-ben született Helsinkiben finn-román családban, jelenleg Angliában él. Első regénye 2017-ben jelent meg Válás nimeltö Góliát címmel. A Vesileiki­ a szerző második regénye. Kusztos Anna 1998-ban született Sepsiszentgyörgyön. Kolozsváron angol, finn, norvég nyelvet és irodalmat tanult, jelenleg Budapes­ten él, az ELTE BTK mester szakos hallgatója. Cristina Sandu regényének fordításakor a Petőfi Irodalmi Múzeum Babits Mihály műfordítói ösz­töndíjasa volt. Nagy Zalán 2003-ban született Marosvásárhelyen. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE hallgatója. 2021-ben Látó-nívódíjjal, 2022-ben Com­­munitas Alkotói Ösztöndíjjal jutalmazták. A Helikon szerkesztője, Szilágyi Borka 2000-ben született Debrecenben író, olvasó, fordító. Jelenleg az ELTE esztétika szakos hallgatója. SZERZŐINK FIGYELMÉBE: H 3 PAVILON 420

Next