Ajka - Ajkai Szó, 1991 (4. évfolyam, 1-41. szám)

1991-11-01 / 33. szám

1991. november 1.­i Ajkai Szó Ez év márciusa után (amikor az MDF Somló környéki szervezete meghívásának tett eleget) másodízben kereste fel városun­kat Nagy Alajos úr. Az egykori Ajkai Sza­bad Szó kiadó­ főszerkesztője, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség európai el­nöke­­ beszédet mondott az 1956-os forrada­lom 35. évfordulója alkalmából rendezett városi ünnepségen. Az ezt megelőzően foly­tatott beszélgetésünkből (mivel az 1956. ok­tóberi történésekről írt visszaemlékezését a Napló október 22-iki száma közölte) most azokat a részleteket emelem ki, melyekben Nagy Alajos személyes sorsának alakulásá­ról vall, megkísérelve ezzel felvázolni egy olyan ember portréját, aki tevékeny részese és alakítója volt az ajkai eseményeknek. - Kérem, beszéljen arról, hogyan került kapcsolatba Ajkával? - Tanulmányaimat egyházi gimnáziumban kezdtem, de befejezni annak államosítása mi­att már nem tudtam. Mivel plébános nagybá­tyámat - akit a Mindszenty-ügy egyik mel­lékperében ítéltek el - Ajkarendekre helyez­ték, az általános iskola utolsó évét Ajkán vé­geztem. Az iskola igazgatója Moharos László, osztályfőnököm Nádor Béla volt. Ezután Pannonhalmára kerültem a bencé­sekhez, majd - anyagi nehézségek miatt - a veszprémi gimnáziumba. Itt kerültem szemé­lyes barátságba a kóruson keresztül dr. Brusz­­nyai Árpáddal, s az ő segítségével lettem Zir­­cen - miután már több helyről kirúgtak - járá­si művészeti előadó. Miután itt elszabotáltam a "felszabadulásunk" 10. évfordulójára rende­zett emlékünnepséget (szüleimet az oroszok lőtték le!), engem másnap elbocsájtottak azzal a munkakönyvi bejegyzéssel, hogy hivatali foglalkozást nem vállalhatok. Mivel ahhoz, hogy a bányába menjek, nem volt megfelelő fizikumom, nagybátyám közbenjárására az aj­kai üveggyárban kaptam munkát. Itt ért en­gem az ’56-os forradalom, amelynek főbb eseményeiről Napló-beli cikkemben beszá­moltam. - Hány éves volt ön ekkor? - Húsz éves voltam. Úgy gondolom, a fia­talság szuverén joga a forradalom, mert neki nincs mit féltenie az életén kívül. Azt pedig az ember fiatal korban nem veszi olyan ko­molyan... Ezért nem meglepő, hogy Ajkán a forradalmi események legtöbb résztvevője 25 éven aluli volt Másrészt a mi nemzedékünk egy ideáloktól áthatott generáció volt amely később, az emigrációban is igyekezett papírra vetni és megőrizni az 56-os gondolatokat. És én nagyon szeretném, ha a mai fiatalság át­venné ezt az eszmeiséget. Ne az önzés, a lu­xus legyen a cél, hanem az egymásért való cselekvés! Ezt nemcsak itt ’56-ban vallottuk, hanem az emigrációban is. Ma is azok a leg­jobb barátaim, akikkel együtt harcoltam Ma­gyarországon. - Hogyan alakult a sorsa az emigráció­ban? - 1956 decemberében hagytam el az orszá­got (november végén is próbálkoztam, de ak­kor elfogtak.) Odakinn az a szerencse ért hogy a World University Service (Nemzetközi Diákszövetség) közbenjárására a Ford alapít­ványtól ösztöndíjat kaptam tanulmányaim folytatására. Fő szakként színháztudományt valamint filozófiát művészettörténetet és olasz nyelvet tanultam Mainzban. Jó előmenetelemnek köszönhetően, külön engedéllyel áttehettem ösztöndíjamat Olaszor­szágba, ahol az akkor dívó neorealizmussal ismerkedtem egy szemeszteren keresztül a ge­novai egyetemen. Főiskolán fejeztem be ren­dezői és színművészeti tanulmányaimat. Mi­vel itt - miként már a negyedik szemeszter után Mainzban is - segédrendezőként dolgoz­tam, és kisebb szerepeket is eljátszottam, egy kicsit több volt a pénzem, mint a többi diák­nak. Hannoveri pályafutásom végzetével Hamburgba kerültem, egy úgynevezett szoba­színházhoz, amely a háború utáni idők tipikus intellektuális színháza volt. Ott működtem egészen addig, amíg Edmond Monk, Bertolt Brecht tanítványa magához nem vitt a televí­zióhoz. 3-4 televíziós játéknak voltam a se­gédrendezője, egybek közt a több nemzeti dí­jat elnyert Egy nap című filmé is, amely a német koncentrációs táborok életét mutatta be. Miután Monk távozott a televíziótól (ta­nácsára, amely szerint egy kis színháznál minden megcsinálhatok), egy kis német vá­rosba mentem. Itt Nelly Sachs, a későbbi Nobel-díjas írónő 5 egyfelvonásosát ren­deztem világpremierként! Miután a színházak egyre nehezebb hely­zetbe kerültek (egyre kevesebb lett a közön­ség, s mind több a munkanélküli színész), so­kat gondokodtam, hogy mit csináljak. Mivel pszichológiai tanulmányokat is folytattam, a gyógyszeriparba kerültem, jelenleg egy svájci cégnél dolgozom. - Nem lenne teljes a beszélgetés, ha nem szólnánk arról, hogyan került kapcsolatba a Magyar Szabadságharcos Világszövetséggel. - A szabadságharcos Szövetséggel már 1957-ben kapcsolatba kerültem. Akkor még nagyon kísértett a jelszó, hogy MŰK: Márci­usban Újra Kezdjük! Ez volt az egyik oka, hogy nem Amerikába vándoroltam ki, mond­ván, úgyis megyünk haza tavasszal. Ekkor már léteztek 1945 után alakult emigráns szer­vezetek. A "jó magyar széthúzásnak" köszön­hetően ők minket kommunistáknak, mi őket fasisztáknak néztük, nem volt tehát egy kö­zös alap, amelyre konszenzust lehetett vol­na építeni. Így alakult meg a Szabad­ságharcos Világszövetség egyszerre két he­lyen, Párizsban és Kanadában, amelynek én is tagja lettem. A 10. évforduló előtt a Vi­lágszövetség akkori elnöke, az egykori Ho­mo regius, atyai jóbarátom, Dálnoki Veress Lajos megkért, hogy vegyem át az európai főtitkárságot. Ebben a munkakörben dol­goztam egészen 1976-ig, amikor is az ak­kori európai elnök, Légrády László hirtelen meghalt. Tollas Tibor, a Nemzetőr főszer­kesztője unszolt, hogy vegyem át az elnök­séget, mert én voltam a főtitkár. Nem akar­tam elvállalni, mert tudtam, hogy sok munkával jár. A másik ok az volt, hogy feleségem akkor még Magyarországon tartózkodott, és féltem, hogy a Kádár-rend­szer nem fogja kiengedni, ha erre valamilyen okot talál. így abban egyeztünk meg, hogy mihelyt a feleségem kinn lesz, még egyszer végig­gondolom a dolgot. Sokat nem töp­renghettem, mert egyszerűen rám erőltették, mondván, hogy én vagyok erre hivatott. Én ezt nagy megtiszteltetésnek vettem, és minden vonakodásom ellenére elfogadtam a felkérést, és attól fogva vezetem az európai elnökséget. Azóta megrendeztük Kölnben a Világszö­vetség kongresszusát, és a Történelmi Igaz­ságtétel Bizottsággal, valamint az Emberi Jo­gok Ligájával együtt létrehoztuk Párizsban a Nagy Imre emlékművet, akkor még nem tud­va, hogy mikor fogjuk az igazi sírokat meg­koszorúzni. Ez volt az a momentum, amikor az események úgy felgyorsultak, hogy ma­gunk sem tudtuk követni. Görög drámákba il­lő igazságszolgáltatásnak érzem, hogy Kádár­nak - mint Kreonnak - látnia kellett, hogy az általa kivégzett emberek megdicsőülnek, és az egész nép mellettük áll. Azután az a megtiszteltetés ért, hogy az idén, május 2-án én rendezhettem a világi ünnepségeket Mariazellben Mindszenty bíbo­ros exhumálása és hazahozatala alkalmából, és én adhattam át az ő koporsóját a határon Lezsák Sándornak, aki nélkül - Lakitelek nél­kül - Magyarországon nem történt volna meg a rendszerváltás. Részt vettem a konvojban, és azt hiszem, Rákóczi óta egyetlen magyar emigránsnak sem adatott meg, hogy ilyen diadalmenetben hozzák haza, mint Mind­szenty Józsefet. - Nem mondhatnám, hogy izgalmak és for­dulatok nélküli volt eddigi életpályája...­­ Mindenkinek oda kell állnia, ahová az élet állítja, s én ennek a kényszernek mindig eleget tettem. Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy az embernek legyenek ideáljai, és eze­ket az ideálokat szolgálja is. Én úgy szolgál­tam Ajkát, és ’56 emlékét, ahogy tudtam, és úgy gondolom, nincs semmi megbánni valóm ebből a szempontból. Talán megszállottja az ember ezeknek az ideáloknak, de énszerintem megszállottak nélkül a világtörténelem soha nem ment volna tovább. Rapp Gábor MEGSZÁLLOTTAK NÉLKÜL NEM MENT VOLNA TOVÁBB A TÖRTÉNELEM Beszélgetés Nagy Alajossal

Next