Ajka - Ajkai Szó, 1991 (4. évfolyam, 1-41. szám)
1991-11-01 / 33. szám
1991. november 1.i Ajkai Szó Ez év márciusa után (amikor az MDF Somló környéki szervezete meghívásának tett eleget) másodízben kereste fel városunkat Nagy Alajos úr. Az egykori Ajkai Szabad Szó kiadó főszerkesztője, a Magyar Szabadságharcos Világszövetség európai elnöke beszédet mondott az 1956-os forradalom 35. évfordulója alkalmából rendezett városi ünnepségen. Az ezt megelőzően folytatott beszélgetésünkből (mivel az 1956. októberi történésekről írt visszaemlékezését a Napló október 22-iki száma közölte) most azokat a részleteket emelem ki, melyekben Nagy Alajos személyes sorsának alakulásáról vall, megkísérelve ezzel felvázolni egy olyan ember portréját, aki tevékeny részese és alakítója volt az ajkai eseményeknek. - Kérem, beszéljen arról, hogyan került kapcsolatba Ajkával? - Tanulmányaimat egyházi gimnáziumban kezdtem, de befejezni annak államosítása miatt már nem tudtam. Mivel plébános nagybátyámat - akit a Mindszenty-ügy egyik mellékperében ítéltek el - Ajkarendekre helyezték, az általános iskola utolsó évét Ajkán végeztem. Az iskola igazgatója Moharos László, osztályfőnököm Nádor Béla volt. Ezután Pannonhalmára kerültem a bencésekhez, majd - anyagi nehézségek miatt - a veszprémi gimnáziumba. Itt kerültem személyes barátságba a kóruson keresztül dr. Brusznyai Árpáddal, s az ő segítségével lettem Zircen - miután már több helyről kirúgtak - járási művészeti előadó. Miután itt elszabotáltam a "felszabadulásunk" 10. évfordulójára rendezett emlékünnepséget (szüleimet az oroszok lőtték le!), engem másnap elbocsájtottak azzal a munkakönyvi bejegyzéssel, hogy hivatali foglalkozást nem vállalhatok. Mivel ahhoz, hogy a bányába menjek, nem volt megfelelő fizikumom, nagybátyám közbenjárására az ajkai üveggyárban kaptam munkát. Itt ért engem az ’56-os forradalom, amelynek főbb eseményeiről Napló-beli cikkemben beszámoltam. - Hány éves volt ön ekkor? - Húsz éves voltam. Úgy gondolom, a fiatalság szuverén joga a forradalom, mert neki nincs mit féltenie az életén kívül. Azt pedig az ember fiatal korban nem veszi olyan komolyan... Ezért nem meglepő, hogy Ajkán a forradalmi események legtöbb résztvevője 25 éven aluli volt Másrészt a mi nemzedékünk egy ideáloktól áthatott generáció volt amely később, az emigrációban is igyekezett papírra vetni és megőrizni az 56-os gondolatokat. És én nagyon szeretném, ha a mai fiatalság átvenné ezt az eszmeiséget. Ne az önzés, a luxus legyen a cél, hanem az egymásért való cselekvés! Ezt nemcsak itt ’56-ban vallottuk, hanem az emigrációban is. Ma is azok a legjobb barátaim, akikkel együtt harcoltam Magyarországon. - Hogyan alakult a sorsa az emigrációban? - 1956 decemberében hagytam el az országot (november végén is próbálkoztam, de akkor elfogtak.) Odakinn az a szerencse ért hogy a World University Service (Nemzetközi Diákszövetség) közbenjárására a Ford alapítványtól ösztöndíjat kaptam tanulmányaim folytatására. Fő szakként színháztudományt valamint filozófiát művészettörténetet és olasz nyelvet tanultam Mainzban. Jó előmenetelemnek köszönhetően, külön engedéllyel áttehettem ösztöndíjamat Olaszországba, ahol az akkor dívó neorealizmussal ismerkedtem egy szemeszteren keresztül a genovai egyetemen. Főiskolán fejeztem be rendezői és színművészeti tanulmányaimat. Mivel itt - miként már a negyedik szemeszter után Mainzban is - segédrendezőként dolgoztam, és kisebb szerepeket is eljátszottam, egy kicsit több volt a pénzem, mint a többi diáknak. Hannoveri pályafutásom végzetével Hamburgba kerültem, egy úgynevezett szobaszínházhoz, amely a háború utáni idők tipikus intellektuális színháza volt. Ott működtem egészen addig, amíg Edmond Monk, Bertolt Brecht tanítványa magához nem vitt a televízióhoz. 3-4 televíziós játéknak voltam a segédrendezője, egybek közt a több nemzeti díjat elnyert Egy nap című filmé is, amely a német koncentrációs táborok életét mutatta be. Miután Monk távozott a televíziótól (tanácsára, amely szerint egy kis színháznál minden megcsinálhatok), egy kis német városba mentem. Itt Nelly Sachs, a későbbi Nobel-díjas írónő 5 egyfelvonásosát rendeztem világpremierként! Miután a színházak egyre nehezebb helyzetbe kerültek (egyre kevesebb lett a közönség, s mind több a munkanélküli színész), sokat gondokodtam, hogy mit csináljak. Mivel pszichológiai tanulmányokat is folytattam, a gyógyszeriparba kerültem, jelenleg egy svájci cégnél dolgozom. - Nem lenne teljes a beszélgetés, ha nem szólnánk arról, hogyan került kapcsolatba a Magyar Szabadságharcos Világszövetséggel. - A szabadságharcos Szövetséggel már 1957-ben kapcsolatba kerültem. Akkor még nagyon kísértett a jelszó, hogy MŰK: Márciusban Újra Kezdjük! Ez volt az egyik oka, hogy nem Amerikába vándoroltam ki, mondván, úgyis megyünk haza tavasszal. Ekkor már léteztek 1945 után alakult emigráns szervezetek. A "jó magyar széthúzásnak" köszönhetően ők minket kommunistáknak, mi őket fasisztáknak néztük, nem volt tehát egy közös alap, amelyre konszenzust lehetett volna építeni. Így alakult meg a Szabadságharcos Világszövetség egyszerre két helyen, Párizsban és Kanadában, amelynek én is tagja lettem. A 10. évforduló előtt a Világszövetség akkori elnöke, az egykori Homo regius, atyai jóbarátom, Dálnoki Veress Lajos megkért, hogy vegyem át az európai főtitkárságot. Ebben a munkakörben dolgoztam egészen 1976-ig, amikor is az akkori európai elnök, Légrády László hirtelen meghalt. Tollas Tibor, a Nemzetőr főszerkesztője unszolt, hogy vegyem át az elnökséget, mert én voltam a főtitkár. Nem akartam elvállalni, mert tudtam, hogy sok munkával jár. A másik ok az volt, hogy feleségem akkor még Magyarországon tartózkodott, és féltem, hogy a Kádár-rendszer nem fogja kiengedni, ha erre valamilyen okot talál. így abban egyeztünk meg, hogy mihelyt a feleségem kinn lesz, még egyszer végiggondolom a dolgot. Sokat nem töprenghettem, mert egyszerűen rám erőltették, mondván, hogy én vagyok erre hivatott. Én ezt nagy megtiszteltetésnek vettem, és minden vonakodásom ellenére elfogadtam a felkérést, és attól fogva vezetem az európai elnökséget. Azóta megrendeztük Kölnben a Világszövetség kongresszusát, és a Történelmi Igazságtétel Bizottsággal, valamint az Emberi Jogok Ligájával együtt létrehoztuk Párizsban a Nagy Imre emlékművet, akkor még nem tudva, hogy mikor fogjuk az igazi sírokat megkoszorúzni. Ez volt az a momentum, amikor az események úgy felgyorsultak, hogy magunk sem tudtuk követni. Görög drámákba illő igazságszolgáltatásnak érzem, hogy Kádárnak - mint Kreonnak - látnia kellett, hogy az általa kivégzett emberek megdicsőülnek, és az egész nép mellettük áll. Azután az a megtiszteltetés ért, hogy az idén, május 2-án én rendezhettem a világi ünnepségeket Mariazellben Mindszenty bíboros exhumálása és hazahozatala alkalmából, és én adhattam át az ő koporsóját a határon Lezsák Sándornak, aki nélkül - Lakitelek nélkül - Magyarországon nem történt volna meg a rendszerváltás. Részt vettem a konvojban, és azt hiszem, Rákóczi óta egyetlen magyar emigránsnak sem adatott meg, hogy ilyen diadalmenetben hozzák haza, mint Mindszenty Józsefet. - Nem mondhatnám, hogy izgalmak és fordulatok nélküli volt eddigi életpályája... Mindenkinek oda kell állnia, ahová az élet állítja, s én ennek a kényszernek mindig eleget tettem. Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy az embernek legyenek ideáljai, és ezeket az ideálokat szolgálja is. Én úgy szolgáltam Ajkát, és ’56 emlékét, ahogy tudtam, és úgy gondolom, nincs semmi megbánni valóm ebből a szempontból. Talán megszállottja az ember ezeknek az ideáloknak, de énszerintem megszállottak nélkül a világtörténelem soha nem ment volna tovább. Rapp Gábor MEGSZÁLLOTTAK NÉLKÜL NEM MENT VOLNA TOVÁBB A TÖRTÉNELEM Beszélgetés Nagy Alajossal