Aszód - Aszódi Tükör, 1992 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1992-01-01 / 1. szám

r­ O O MEGJELENIK MINDEN HÓNAP ELSŐ HETÉBEN Ajánlás: Mielőtt jövőbe veszne szemünk világa, mártsuk könnyünk a múló homályba! S.S. „Csak két szál gyertya a néma csendben” Halottak napján kinn jártam a temetőben szokás szerint az új és régi halottaink sírjánál. Meggyújtottam gyertyái­mat én is, mint sokan mások. Az elmúlás gondolata foglalkoztatott, és az, hogy me­lyik halott, miről emlékezetes nekem, így jutottam el egy régi sírhoz, Aszód halottjához, akiről sokan nem hallottak, nem is tudnak róla. Nem is csoda, hiszen az utóbbi 47 évben senki sem beszélt erről az emberről. Idegen sírokat, idegen halottakat ünnepeltek, és a mien­ket, a magyart elfelejtették, aki tudott is róla, az is elkerülte. 1849-ben, amikor a magyar szabadságharc elbukott és elkezdődött a megtorlás, Isaszegnél dúlt az elkeseredett harc a szabadságharcosok és a fölényben lévő osztrák csapatok között, akkor történt ez a szörnyű eset, amit én az iskolában és a nagyszüleimtől hallottam, és nem felejtek el soha. A hagyomány szerint 1849-ben egy napon sok ember tartózkodott a Podmaniczky téren valami oknál fogva — biztosan hallgatták valakitől az új híreket, féltek, rettegtek az emberek az eseményektől, el voltak keseredve. És egyszer csak egy vágtató ló rohant Pest felől, nem száguldott az úton tovább, hanem egyenesen a tömeg közé vágtatott, mintha segítséget kérne sebesült gazdája részére. Az emberek megfogták a lovat, és akkor látták, hogy a katona már nem él. A haláltól megdermedt egyik lába a kengyelbe szorult, egy lábon csüngve hozta a lova idáig. A vére őt is, meg az állatot is pirosra festette. Nem is kell mondanom, hogy ez a látvány még jobban felsokkolta a tömeget. A nála lévő iratok szerint Mezőtelegdi Miskolczy Sándor huszárkapitány volt. Mindkettőjüket a kastályba vitték. Aszód község temette el a huszárkapitányt saját halottjaként az evangélikus temetőben. A temetés a hagyo­mány szerint nagyon megható volt. A koporsót közvetle­nül hűséges lova kísérte, két hajdú vezette kétoldalt kan­társzáron. Utána Aszód apraja-nagyja, minden épkézláb ember ott volt, és fennhangon siratták a vitézt és az elbu­kott szabadságharcot. A lova szállóigévé vált Aszódon. Én is hallottam még gyerekkoromban: „hűséges mint a Miskolczy lova.” Ha az életét nem is tudta gazdájának megmenteni, azt mégis elérte, hogy méltóképpen eltemessék. Azóta 1850. március 15-től 1944. március 15-ig minden évben megünnepelték emlékét. A sírjához vonultak az általános iskolák, a polgári iskola, a gimnazisták, a katonák mind a két laktanyából, a leventék, a Javító Intézet fúvós zenekarának kíséretével és Aszód lakossága. Mi büszkék vagyunk Petőfire és arra is, hogy egész Európa elismeri személyét, még az oroszok is, akkor ne feledkezzünk meg egykori kortársáról, harcostársáról sem, hisz egy célért, egy eszméért harcoltak, és adták szép, fiatal életüket a hazáért és a szabadságért. Nem minden település mondhat ilyen halottat a magáénak. A sír március 15-re és a halottak napjára mindig rendbe van hozva, de már csak két család viseli gondját. Nagyon szeretném, ha valaki megcsiszolná a követ, és a betűket újrafestené, mert ezt mi nem tudjuk megcsinálni, pedig nagyon ráférne már. Ehhez szeretném kérni az Önkormányzat segítségét! Előre is köszönöm! Aszódon van Petőfi általános iskola, Petőfi Gimnázium, Petőfi laktanya és Petőfi Múzeum. Remélem a tanárok az iskolákban tovább adják tanulóik­nak, a katonatisztek katonáiknak ezt a szomorú történetet, és lesz köztük egy pár olyan fiatal, akik szívükbe zárják ennek az embernek az emlékét, mint mi iskolás korunkban. Csak ezt akartam elmondani és az utókornak átadni, mielőtt mi is elmennénk oda, ahonnan még nem jött vissza soha sem­. Vissza-visszatértem meggyújtott gyertyáimhoz, és eltöprengtem... „Csak két szál gyertya a néma csendben.” Balázs Józsefné nyugdíjas

Next