Békéscsaba - Tót Melanzs, 2009 (0. évfolyam, 0. szám)
2009-12-29 / 0. szám
Ingyenes kiadvány! 0. évfolyam 0. szám • 2009. december 29., 53. hét Békéscsaba, Tamás, Tamara napja Telefon: 70/70-12-837 • E-mail: totmelanzs@gmail.com Ismert elérhetőségeinken feladhatja hirdetését, és várjuk azok jelentkezését is, akik szeretnék viszontlátni csabai történetüket a TÓT MELANZS hasábjain. A KÖRÖS VOLÁN f AUTOBCISZKÖZLEKEDESI RT. ________________| J \ J \ j \ j j \ \ Hevesi Hangszerbolt AWIOTS^ERMIZL BEOL Primőr-Duó Kft. Zöldség-gyümölcs nagyker r V r V r V _________________r V / c//iíJlot*t£xrL irtlg. , O, . Köszöntő MG ,+t- \ MELANZS: Keverék, vegyülék; különböző színű elemi szálakból font fonal; tejeskávé (az osztrákoknál). Francia és német szó is. (Forrás: Lapoda Multimédia.) TÓT MELANZS: Különböző színű elemekből, kizárólag szórakoztatási szándékkal összeállított, hetente megjelenő „egy lap”. Egy lap (NI), melynek két oldalán humor, kultúra, sport és civil közéleti témák kerülnek megírásra. Valamennyi írás Békéscsabáról, az itt élő emberekről szól. „így élünk mi vidéken” rovatunkban békéscsabai igaz történeteket olvashatnak a régmúltból (1950-60-as évek), a múltból (1970-80-as évek), a közelmúltból (1990-2000-es évek) és napjainkból hiteles tanúk, szereplők, főszereplők elbeszélése alapján. A „Háromtól ötig” villáminterjú és a „Hátsó gondolat” heti jegyzet témái mindig valamilyen aktuális helyi történéshez kapcsolódnak. Természetesen nem maradhatnak el a nélkülözhetetlen magazinkellékek sem. „Programajánló”: néhány figyelemre érdemes esemény, alkalmanként egy-egy exkluzív rendezvény részletes beharangozója. „Horoszkóp”: nem szokványos, speciális tarot-kártyából veti ki - kizárólag a TÓT MELANZS számára - Szína, a tarot-szakértő. „Sudoku”: számrejtvény, kifejezetten érdekes, hasznos, elmecsiszoló időtöltés. „Kávéházi időhúzó”: A lappal 2010. január 8-tól a város legkülönbözőbb, legjobb helyein találkozhatnak minden pénteken reggel. Ott lesz az asztalokon, bárki bármikor elolvashatja. Szolgálja ez a lap azokat, akik többen ülik körül az asztalt, meríthessenek jókedvet a történetekből, s idézzenek fel néhány vidám pillanatot saját életükből. Szolgálja ez a lap azokat is, akik egyedül kérték ki kávéjukat, hiszen ha beleolvasnak, rájönnek: nincsenek egyedül. Jó szórakozást kíván a szerkesztő: Ferencz Rezső ^Jgjg. é/öftA mi víí/cAoi így élünk mi vidéken Történet a múltból (1976). Marabu (t), így hívta mindenki. A Csaba Szálló pincérnője igazi férfias jelenség volt. Nyaka nem látszott, úgy tűnt, a feje széles vállai közti üregben van rögzítve. Súlya jóval egy mázsa felett volt, ennek ellenére mégis mindig energikusan mozgott az asztalok között, méreteivel, határozottságával pedig a legkínosabb éttermi ügyeket is pillanatok alatt el tudta simítani. Jó pincér volt, különös, jellemző, ismert figurája a szállónak. Apró, jelentéktelen, tényleg pöttynyi fekete pont az amúgy hibátlan pedigréjén, hogy néha engedett a hely rossz szelleme csábításának. Igaz, mindig csak egy-egy kortyot ivott, de azt sűrűn ismételgette, hogy felfrissüljön. A poharakban nem víz volt... A frissítős napokon kicsit kritikusabban szemlélte a vendégeket, talán maga sem tudta, de ilyenkor saját törvényei szerint szolgálta a házat és vigyázott az étterem jó hírére. Az alábbi események sem történtek volna meg egy átlagos hétköznapon, de aznap Marabu saját paragrafusai szerint üilt törvényt... Csendesen telt a szép, napos idő, fél tizenkettőkor jelentek meg az első ebédvendégek, ám mire dél lett, a terem zsúfolásig megtelt. Beindult az etetés, a pincérek felpörögtek. Fél egy lehetett, amikor három srác érkezett az étterembe, s egy éppen üdülő asztalnál helyet is találtak maguknak. Leültek, és enni kezdtek ők is, nekik azonban nem volt szükségük pincérre. Egyszerűen kicsomagolták a magukkal hozott párizsit, megszelték a magukkal hozott kenyeret, és kényelmesen hozzáláttak hideg ebédjük elfogyasztásához. Mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy délben a kézzel törött kenyér mellé párizsit esznek a város legjobb éttermében. Eközben Marabu is szorgalmasan hordta ki a menüket a konyhából. A nagy rohanásban először fel sem fogta, mit lát, kétszer is oda kellett néznie, annyira hihetetlennek tűnt számára a jelenet. Ezek az ő placcán ülnek, ez kétségtelen. „De hát nekik még nem vittem ebédet! Vajon mit esznek olyan jóízűen?” Ez járhatott a fejében, amikor meglátta a zsírpapírba csomagolt parizert és a megkezdett egész kenyeret - ekkor tudatosult benne, hogy bizony hozott anyagból étkeznek! Éktelen haragra gerjedt! „Hát, mit merészelnek! Itt ebédel a fél város, ezek meg párizsit zabálnak az étteremben! Micsoda szégyen! Ennek azonnal véget kell vetni!” Lerakta az utolsó tányért is, s a bűnös asztal felé indult. Három nagy lépéssel odaért, és se szó, se beszéd, a kezében lévő nagyméretű alumíniumtálcával (30 db feles fért rá egyszerre) hatalmasat sózott az előtte háttal ülő fiú fejére - csak úgy zengett a terem. A kanálcsörgés hirtelen abbamaradt, a teremben síri csend lett A srác felpattant, megfordult, hogy szemből is láthassa, ki ütött orvul ekkorát a fejére. Csak azért nem esett neki a pincérnőnek, mert Marabut a pincérek, őt pedig társai fogták le, és vezették ki az étteremből. A jelenet nem tartott tovább fél percnél, de az nagyon valószínű, hogy az egységnyi idő alatt egymásra mondott szitokszavak kategóriájában aznap a múlté lett a korábbi Guinness-rekord (ha egyáltalán volt ilyen). Az affér után az ifjak egy kocsmába mentek levezetni a feszültséget, ami annyira jól sikerült nekik, hogy két órával evakuálásuk után visszatértek a Csabába. Akkor már kevesen voltak az étteremben, csak néhány későn jövő ebédelt még. A fiúk olyan asztalhoz ültek, amely a lehető legtávolabb volt Marabu placcától. Miután egy másik pincér felvette rendelésüket, nyugodtan ücsörögtek, beszélgettek, várták az italaikat. Mígnem egyikük olyat látott, amitől szeme elkerekedett, szája szólásra nyílt, de megszólalni már nem tudott. Ugyanis mire megszólalhatott volna, Marabu már ott tornyosult délben fejbe vágott társa háta mögött, belekapaszkodott barátja hajába, miközben a verbális fenyegetés sem maradt el... Az ifjú felugrott és védekezett. Egy nehézsúlyú pincérnő és egy éppen kicsit gyenge, de egyébként ereje teljében lévő fiatalember voltak a küzdő felek. Szidalmak áradata indult, lökdösődés kezdődött, és üldözték egymást az asztalok között. A pincérnő a konyha felé szaladt, nyomában a felbőszült ifjúval. A csapóajtóhoz érve még egyszer visszafordult, de ezt kár volt, mert abban a pillanatban a fiatalember rúgásra lendülő lába eltalálta a hasára kötött pénztartót, melyből a száz apró ezerfelé hullott-gurult, s melyből jó néhány darab jutott az ajtó melletti asztalnál békésen ebédelő vendégek tányérjaiba is. Aznap a szokásos törzsvendégeken kívül pesti vendég is volt az étteremben, aki barátját látogatta meg. Vendéglátója a kor csabai bohémje, a hetvenes évek éjszakai életének ismert figurája, a korábbi futballista, Csalavér volt. Ritkán találkozó jó barátokra jellemző módon nyugodtan falatoztak, beszélgettek, nagyon jól érezték magukat. Már a rántott hús volt soron, amikor a fenti affér elkezdődött. Természetesen az ő asztalukra hullott a tömérdek aprópénz! A pesti ember ijedtében elfelejtette bekapni az aktuális falatot, szája tátva maradt, villája félúton megállt az arca és a tányér között, ijedt tekintettel meredt vendéglátójára, mintha azt kérdezte volna: mi lesz velünk, hogy ússzuk ezt meg? Csalavér jól ismerte a dulakodókat, tudta, hogy nincs ok a félelemre, de nagyon zavarta, hogy a pesti vendég ilyen helyzetbe keveredett, és törte a fejét, hogyan mászhatna ki a slamasztikából. Hirtelen eszébe jutott valami. Nyugodtan folytatta az evést, akkurátusan vágott magának egy újabb darab húst, bekapta, savanyúságot, köretet is küldött rá, majd kényelmesen megrágta, lenyelte az egészet, s csak ezután szólalt meg nyugodtan, minden idegesség nélkül, a világ legtermészetesebb hangján: „Látod, kérlek szépen, így élünk mi vidéken!” fér-