Budapest XVIII. kerület - Városkép, 1995 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1995-02-01 / 2. szám
A történelmi ünnepek emelkedett érzéseket szülnek. Ám akiknek cselekedet nyomán ünneppé nemesedett a múlt, hétköznapi emberekként élték meg koruk történéseit, és nem is tudták, hogy hősök voltak. Ha a magyar történelmet idézzük, és a magyarságtudatot formáló 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeire gondolunk. Pestszentlőrinc, Pestszentimre mai lakói némi csalódással állapíthatják meg, hogy környékünkön jelentőségteljes dolgok nem történtek, csak olyanok, amelyek részei voltak a nagy egésznek. Mégis lelkünkben ünnepi érzéssel, de józan valóságérzékkel vessünk egy pillantást településünk akkori életére. Új kor szele Valóban, Szentlőrinc és Péteri puszta a hatalmas „Grassalkovich-birodalom” két kisebb majorsága. Bérlők gazdálkodtak földjén, hol jól, hol rosszul. A mai műemlék kápolna körül 1846-ban például 11 cselédház állt, amelyben 118 színmagyar anyanyelvű ember lakott, egy egyszerű épületben több mint 10 lélek. Három kivételével mindenki földműves, szegődményes cseléd, és csak egy férfi értett iparhoz. S bár lakói közül 34-en zsellérek voltak (1/8-ad jobbágyteleknél kisebb résszel rendelkeztek), mégis jutott számukra megélhetési lehetőség. (Lásd: Lakatos Ernő: Budapest-környék 1848-ban. A délpesti települések és puszták között, Péteri pusztára vonatkozó adat itt nem szerepel.) A lassan mozduló magyar gazdasági és társdalmi változások bizonyos jelei már mutatkoztak errefelé is. Először is, a pusztától nem messze téglaégető létesült az Alföldre vivő országos út mentén - a mai Szakrendelő Intézet térsége-, amelyhez a könnyebb megközelítés érdekében egyenes utat is vágtak a mai Városház utca vonalában. Bár nem paraszti munkát kínált a téglaégető, de megélhetést adott. És történt még valami. A puszta északi határában „vaspályát” építettek, amely Cegléd irányába vezetett, itt is adódott munka. Érdemes volt a majorból kivezető kanadai nyárfákkal szegélyezett főúton - akkor Kápolna őt, ma Margó Tivadar utca - bemenni Pest város piacára, tejet, szőlőt, dinnyét, borsót s más kelendő élelmet vinni a városlakóknak a jó hírű majorból, amelynek elsősorban tehenészete volt híres. A pusztai élet átalakulóban volt. Ezek a változások új élet lehetőségét kínálták az egyre nagyobb létszámú nincstelennek. Természetesen a földműves ember örök vágya a föld birtoklása, így a politikai változások középpontjába is a földkérdés került. A nemességnek be kellett látnia, fel kell adnia kiváltságait, ha nem akarja, hogy erőszakkal vegyék el tőle. A József napi vásárra Pestre sereglő vidékiek nem is gondolták, hogy történelmet formáló események részesei lesznek. A „Fiatal Magyarország” ifjúi csapatát követve előbb csodálkozva, majd lelkesen mondták Petőfi után: „Rabok tovább nem leszünk!” A kalendárium 1848. március 15-ét mutatott. Hazatérve hitetlendeve mesélték az otthon maradottaknak a nap eseményeit. Az 1848. április 11-én szentesített új törvények alapján - Follajtár Ernő szerint - Szentlőrinc pusztáról 28 család költözött át a szomszédos Péteri pusztára - ma Pestszentimre -, hogy önálló új éleltet kezdjen. Ezek a családok feltehetően a zsellérek közül kerültek ki, ugyanis az 1800-1850-es évtizedek népességi kimutatásaiban Szentlőrinc pusztán jobbágyokat soha nem jelöltek. A szomszédos Rákoscsabán 1848. októberében valóságos zsellér zendülés volt a szolgáltatásokat megtagadó és a földet követelő zsellérek körében, vezetőik a lakosságot eltávozásra szólították fel, ha kérésük nem teljesül. Be is börtönöztek közülük néhányat. Ez nem volt egyedülálló eset Pest-Buda környékén. Szabadságharc a váci csata előtt Rövidesen hallaniuk kellett a szentlőrincieknek, hogy háború van. Országos toborzást hirdettek, Soroksáron is 34-en jelentkeztek önként, ebből 20 volt idegen ajkú - német, szláv- 14 magyar, de csak 4 fő soroksári lakos, a többi a környező településkről való. Nem kizárt, hogy tőlünk is jeletkeztek 1848. augusztus 17-én, amikor a fenti összeírás készült. 1849 tavaszán, a magyar haderők ellentámadásba lendültek, a közeli Vecsésen katonákat szállásoltak be, sőt a Szentlőrinc pusztához tartozó Szála erdőben lévő vadasparkban is lovas honvédek táboroztak, -Gyöngyvirág utca környéke- az éhes katonák kipusztították a vadállományt. A hadmozdulatok elkerülték ugyan a majort, de a ceglédi vasút mentén nem egyszer puskák ropogtak, s halottakról is érkeztek hírek. A történetírók hadielemzése szerint Pesttől délre a következők történtek. A tavaszi hadjárat során, mivel Budát erős császári katonaság védte, a vezérkar döntése szerint előbb Vácot akarták megtisztogatni, hogy utána átkaroló mozdulattal forduljanak Buda ellen. A váci támadásról figyelmet elterelő szándékkal csapatmozgásokat végeztek a dél-pesti térségben. Ennek kapcsán szállásolták Aulich csapatát Vecsésre, s annak egy rését a Szála erdőbe. Ezzel a csapatmozgással sikerült az ellenfél jelentős erőit lekötni ezen a forntszakaszon. Az elterelő hadmozdulat egyik összecsapására került sor 1849. április közepén a ceglédi vasútvonal szentlőrinci szakaszán. Doberdői Breit József: Magyaroszág 1848/49. évi függetlenségi harcának katonai történetében (Bp. 1930.1.184.) ezt írja: „... az isaszegi csata után Windischgraetz kb. a mai Nagy-Budapest határán állította fel visszavonuló csapatainak külső vonalát. A VII. magyar hadtest április 10-én Palota ellen demonstrált, de csak április 24-én vonultak be Pestre Aulich huszárai, Soroksárt pedig Aulich hadosztálya szállta meg.” Neves történészünk, Gracza György még részletezőbb: „Meg kell emlékeznünk a bevonulást megelőző április 21-i rákosi ütközetről. Itt 7000 honvéddel, 18 ágyúval Aulich állt szemben Jellasich 9000 emberével és 27 ágyújával” (Gracza György: A magyar szabadságharc történet. Bp. 1894. V kötet 941.) A rákosmezeiként emlegetett összecsapások azonossága erősen valószínűsíthető a helytörténetben „kőhídi csatározások” néven emlegetett eseményekkel. Hajdanán ugyanis - háromszáz éven át emlegették a szentlőrinci határt a Rákosmező folytatásaként. Hősi halottak-névtelen sírok Végezetül szóljon egy résztvevője az eseményeknek, Sztankó Soma, aki három rákosi csatáról tud és sok halottról: „Abonyban tartottuk a zászlószentelést: április 11-én a pesti Rákosmezőn keresztelését, 16-án másodszor, 21-én harmadszor csatáztunk Pest kapui előtt, az utolsó alkalommal Stromsky főhadnagy halálosan megsebesítve, és száznál több altiszt és közhonvéd volt a veszteségünk.” (Sztankó Soma: Adatok az 1848-ik év eredményeihez. Pest, 1868.14. A régi szentlőrinciek emlékében élt egy 1849-es honvédtemető. Mindenki máshol vélte a helyét. Egyetlen írásos nyom ad támpontot. A településünkön élt lokálpatrióta Kubinyi Vilmos 1927-ben jegyzi le a következőket: „A váci csata fedezésére előőrsi csatározás volt a ceglédi vasútvonal mentén a lőrinci kőhídnál. Itt többen el is estek. Ezek a hősik nem lőrincen, hanem a közeli Ferihegy-pusztán lettek közös sírba eltemetve.” (Szemelvények Pestlőrinc történetéből. Kézirat 6.o.) Ez a két adat tökéletes összhangban van. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a major temetőjében is - mely a kápolna körül volt-, pihentek hazatért vagy nem itt lakó, de sebesülésükbe belehalt katonák. A síroknak nem a földrajzi helyük a fontos, hanem az utódok emlékezete. Néma főhajtással adózunk mindazoknak, kik helytálltak, tették, amit kellett. Téglás Tivadarné tanár VÁROSKÉP ÜNNEP KÖZELÉBEN Adalékok Szentlőrinc pusztáról 1848-49-ből