Budapest XVIII. kerület - Városkép, 1995 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1995-02-01 / 2. szám

A történelmi ünnepek emelkedett érzéseket szülnek. Ám akiknek cselekedet nyomán ünneppé ne­mesedett a múlt, hétköznapi emberekként élték meg koruk történéseit, és nem is tud­ták, hogy hősök voltak. Ha a magyar történelmet idézzük, és a magyarságtudatot formáló 1848-49-es for­radalom és szabadságharc eseményeire gondolunk. Pestszentlőrinc, Pestszentimre mai lakói némi csalódással állapíthatják meg, hogy környékünkön jelentőségteljes dolgok nem történtek, csak olyanok, ame­lyek részei voltak a nagy egésznek. Mégis lelkünkben ünnepi érzéssel, de józan való­ságérzékkel vessünk egy pillantást telepü­lésünk akkori életére. Új kor szele Valóban, Szentlőrinc és Péteri puszta a hatalmas „Grassalkovich-birodalom” két kisebb majorsága. Bérlők gazdálkodtak földjén, hol jól, hol rosszul. A mai műemlék kápolna körül 1846-ban például 11 cseléd­ház állt, amelyben 118 színmagyar anya­nyelvű ember lakott, egy egyszerű épület­ben több mint 10 lélek. Három kivételével mindenki földműves, szegődményes cseléd, és csak egy férfi értett iparhoz. S bár lakói közül 34-en zsellérek voltak (1/8-ad job­bágyteleknél kisebb résszel rendelkeztek), mégis jutott számukra megélhetési lehető­ség. (Lásd: Lakatos Ernő: Budapest-kör­­nyék 1848-ban. A délpesti települések és puszták között, Péteri pusztára vonatkozó adat itt nem szerepel.) A lassan mozduló magyar gazdasági és társdalmi változások bizonyos jelei már mutatkoztak errefelé is. Először is, a pusz­tától nem messze téglaégető létesült az Al­földre vivő országos út mentén - a mai Szakrendelő Intézet térsége-, amelyhez a könnyebb megközelítés érdekében egyenes utat is vágtak a mai Városház utca vonalá­ban. Bár nem paraszti munkát kínált a téglaégető, de megélhetést adott. És tör­tént még valami. A puszta északi határá­ban „vaspályát” építettek, amely Cegléd irányába vezetett, itt is adódott munka. Érdemes volt a majorból kivezető kanadai nyárfákkal szegélyezett főúton - akkor Ká­polna őt, ma Margó Tivadar utca - bemen­ni Pest város piacára, tejet, szőlőt, dinnyét, borsót s más kelendő élelmet vinni a város­lakóknak a jó hírű majorból, amelynek el­sősorban tehenészete volt híres. A pusztai élet átalakulóban volt. Ezek a változások új élet lehetőségét kínálták az egyre nagyobb létszámú nincstelennek. Természetesen a földműves ember örök vágya a föld birtoklása, így a politikai vál­tozások középpontjába is a földkérdés ke­rült. A nemességnek be kellett látnia, fel kell adnia kiváltságait, ha nem akarja, hogy erőszakkal vegyék el tőle. A József napi vásárra Pestre sereglő vi­dékiek nem is gondolták, hogy történelmet formáló események részesei lesznek. A „Fiatal Magyarország” ifjúi csapatát kö­vetve előbb csodálkozva, majd lelkesen mondták Petőfi után: „Rabok tovább nem leszünk!” A kalendárium 1848. március 15-ét mutatott. Hazatérve hitetlendeve mesélték az otthon maradottaknak a nap eseményeit. Az 1848. április 11-én szentesített új tör­vények alapján - Follajtár Ernő szerint - Szentlőrinc pusztáról 28 család költözött át a szomszédos Péteri pusztára - ma Pest­szentimre -, hogy önálló új éleltet kezdjen. Ezek a családok feltehetően a zsellérek kö­zül kerültek ki, ugyanis az 1800-1850-es évtizedek népességi kimutatásaiban Szentlőrinc pusztán jobbágyokat soha nem jelöltek. A szomszédos Rákoscsabán 1848. októberében valóságos zsellér­ zendülés volt a szolgáltatásokat megtagadó és a föl­det követelő zsellérek körében, vezetőik a lakosságot eltávozásra szólították fel, ha kérésük nem teljesül. Be is börtönöztek kö­zülük néhányat. Ez nem volt egyedülálló eset Pest-Buda környékén. Szabadságharc­­ a váci csata előtt Rövidesen hallaniuk kellett a szentlőrin­cieknek, hogy háború van. Országos tobor­zást hirdettek, Soroksáron is 34-en jelent­keztek önként, ebből 20 volt idegen ajkú - német, szláv- 14 magyar, de csak 4 fő so­roksári lakos, a többi a környező településkről való. Nem kizárt, hogy tő­lünk is jeletkeztek 1848. augusztus 17-én, amikor a fenti összeírás készült. 1849 tavaszán, a magyar haderők ellen­­támadásba lendültek, a közeli Vecsésen ka­tonákat szállásoltak be, sőt a Szentlőrinc pusztához tartozó Szála erdőben lévő vadasparkban is lovas honvédek táboroz­tak, -Gyöngyvirág utca környéke- az éhes katonák kipusztították a vadállományt. A hadmozdulatok elkerülték ugyan a majort, de a ceglédi vasút mentén nem egyszer puskák ropogtak, s halottakról is érkeztek hírek. A történetírók hadielemzése szerint Pesttől délre a következők történtek. A tavaszi hadjárat során, mivel Budát erős császári katonaság védte, a vezérkar döntése szerint előbb Vácot akarták meg­tisztogatni, hogy utána átkaroló mozdulat­tal forduljanak Buda ellen. A váci támadás­ról figyelmet elterelő szándékkal csapat­­mozgásokat vég­eztek a dél-pesti térség­ben. Ennek kapcsán szállásolták Aulich csapatát Vecsésre, s annak egy rését a Szá­la erdőbe. Ezzel a csapatmozgással sikerült az ellenfél jelentős erőit lekötni ezen a forntszakaszon. Az elterelő hadmozdulat egyik összecsa­pására került sor 1849. április közepén a ceglédi vasútvonal szentlőrinci szakaszán. Doberdői Breit József: Magyaroszág 1848/49. évi függetlenségi harcának kato­nai történetében (Bp. 1930.1.184.) ezt írja: „... az isaszegi csata után Windischgraetz kb. a mai Nagy-Budapest határán állította fel visszavonuló csapatainak külső vonalát. A VII. magyar hadtest április 10-én Palota ellen demonstrált, de csak április 24-én vo­nultak be Pestre Aulich huszárai, Sorok­sárt pedig Aulich hadosztálya szállta meg.” Neves történészünk, Gracza György még részletezőbb: „Meg kell emlékeznünk a be­vonulást megelőző április 21-i rákosi ütkö­zetről. Itt 7000 honvéddel, 18 ágyúval Aulich állt szemben Jellasich 9000 emberé­vel és 27 ágyújával” (Gracza György: A ma­gyar szabadságharc történet. Bp. 1894. V kötet 941.) A rákosmezeiként emlegetett összecsa­pások azonossága erősen valószínűsíthető a helytörténetben „kőhídi csatározások” néven emlegetett eseményekkel. Hajdanán ugyanis - háromszáz éven át­­ emlegették a szentlőrinci határt a Rákosmező folytatá­saként. Hősi halottak-névtelen sírok Végezetül szóljon egy résztvevője az ese­ményeknek, Sztankó Soma, aki három rá­kosi csatáról tud és sok halottról: „Abonyban tartottuk a zászlószentelést: április 11-én a pesti Rákosmezőn kereszte­lését, 16-án másodszor, 21-én harmadszor csatáztunk Pest kapui előtt, az utolsó alka­lommal Stromsky főhadnagy halálosan megsebesítve, és száznál több altiszt és közhonvéd volt a veszteségünk.” (Sztankó Soma: Adatok az 1848-ik év eredményei­hez. Pest, 1868.14. A régi szentlőrinciek emlékében élt egy 1849-es honvédtemető. Mindenki máshol vélte a helyét. Egyetlen írásos nyom ad támpontot. A településünkön élt lokálpat­rióta Kubinyi Vilmos 1927-ben jegyzi le a következőket: „A váci csata fedezésére elő­őrsi csatározás volt a ceglédi vasútvonal mentén a lőrinci kőhídnál. Itt többen el is estek. Ezek a hősik nem lőrincen, hanem a közeli Ferihegy-pusztán lettek közös sírba eltemetve.” (Szemelvények Pestlőrinc tör­ténetéből. Kézirat 6.o.) Ez a két adat tökéletes összhangban van. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a major temetőjében is - mely a kápolna kö­rül volt-, pihentek hazatért vagy nem itt lakó, de sebesülésükbe belehalt katonák. A síroknak nem a földrajzi helyük a fon­tos, hanem az utódok emlékezete. Néma főhajtással adózunk mindazok­nak, kik helytálltak, tették, amit kellett. Téglás Tivadarné tanár VÁROSKÉP ÜNNEP KÖZELÉBEN Adalékok Szentlőrinc pusztáról 1848-49-ből

Next