Csanádpalota - Palotai Krónika, 2001 (1. évfolyam)

2001-02-01

CSANÁDPALOTA NAGYKÖZSÉG ÖNKORMÁNYZATÁNAK TÁJÉKOZTATÓ KIADVÁNYA Palotai Krónika KÖZÉLETI KIADVÁNY " 2001." I. szám EMLÉKE- 2001. február 2. Gyertyaszentelő napja. ZÜNK...... Kora reggel indulunk Budapestre. Szomorú aktualitása van számunkra ennek az útnak, végső búcsút veszünk attól az embertől, akit nagyon tiszteltünk és tisztelünk. Ma temetik Sinkovits Imrét. Az ő ravatalához visszük a kegyelet virágait. Keveset beszélünk, lefoglalnak minket a saját gondolataink. Emlékképek vonulnak fel előttünk. 1994. május 28-án volt községünkben az az előadás, Sütő András: Advent a Hargitán c. drámája, amikor személyesen találkozhattunk a művésszel. Felidéződik a játék hangulata, a közönség meghatottsága, a szereplők közvetlensége, az est utáni baráti beszélgetés Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Bartal Zsuzsával, Rubold Ödönnel és a Nemzeti Színház igazgatójával, Ablonczy Lászlóval, aki színigazgatóként elvállalta a Kelemen László Emlékéért Kulturális Alapítvány fővédnökségét. Az est bevételével az alapítvány műkö­dését támogatták. A rendkívüli élményt jelentő előadás mellett az is megszépítette ezt az estét, hogy vendégeink véleményükkel is támogatták a tevékenységet, a nemzeti színjátszás emlékeinek, hagyományai­nak ápolását. Megkapó volt számunkra a művészek egymással való kapcsolata, egymás iránti szeretete. Ezt nem lehet megjátszani. A hosszú út és a fárasztó előadás után is volt kedve és ereje a két fősze­replőnek mesélni, vidáman élcelődni, beszélgetni. Sinkovits Imrével beszélgettünk a családjáról, a színházról, erdélyi előadásaikról, a szeretetről, a magyarságról. Jó volt hallgatni Őt. Haladunk a főváros felé. Amikor a színház elé érünk, látjuk a hosszú sort. Fiatalok, idősek állnak türelmesen, hogy bejussanak az előcsarnokba letenni a virágot, szeretetük, tiszteletük jeléül. Furcsa a nagy csend. Alig-alig szólnak, néha előrébb lépnek az emberek megrendülten, tisztelet­tel. Ilyen az igazi gyász. Nem harsány, nem hivalkodó. Mi is végigvárjuk a sort, megállunk egy perc­re a koporsó és a művész fényképe előtt. Szinte hallom különös mély hangját, hihetetlen, hogy nincs többé. Felmegyünk Iglódi István direktor úrhoz. A művészbejáró tele van ismert művészekkel, gyászo­lókkal. Itt is csend, kevés és halk beszéd. Megfoghatatlan gyászoló szeretet. Az Igazgató Úr szomorúan fogadja együttérzésünket. Biztosít bennünket arról, hogy folytatód­hat az az együttműködés, amelynek elindítói Sinkovitsék voltak. Agárdy Gábor megtörten köszöni meg a részvétet. Ki mérhetné fel, mekkora a vesztesége. Több mint három évtizedes közös színjátszás és barátság szenvedett itt törést. A hiány nem pótolható. A temetést már itthon tudjuk együtt megélni az ott résztvevőkkel. A búcsúztató beszédek illőek az elhunythoz - együtt érzők, emberiek, felesleges pátosztól mentesek. A temetőben sűrűn hullni kezd a hó. Eszembe jut az „Advent a Hargitán”. Furcsa ez a hirtelen jött hóhullás. Betakarja a fájdalmat. A művész lánya felfelé néz, a felhők fölé. Olyan érzésem van, mintha az édesapja lelkét kutatná odafönn. Elment Sikovits Imre, de emlékeinkben velünk van. Isten adjon neki békés pihenést! Sz A-né

Next