Dömsöd - Dömsödi Hírnök, 2020 (30. évfolyam, 1-12. szám)
2020-06-01 / 6. szám
XXX. évfolyam 6. szám7 Falevelek Van az úgy, hogy csak csodálod a kora őszi délutánok selymes lágymeleg színeit. Még zöldek a fák levelei, de a napsugár már laposabban és simogatóbban süt, mint nyáron. A tájra ráül egyfajta békés nyugalom. A kis zápor után felszálló párában látod az ősz aranysugarait, és bár az égen még helyes bárányfelhők játszadoznak, a nyár elmúlásának súlya már ott van a levegőben. A vén gesztenyefák levelei már kezdik összehúzni magukat, ereikben a zöld életet lassan felváltja a rozsdaszínű elmúlás. Ám mielőtt az őszi szélre bíznák magukat, és elrepülnének a feledés szárnyán, még utoljára aranyszínben ragyognak, nevetnek a lenyugvó nappal, és felfedezik az elmúló nyár utolsó óráit. Az évszázados fák körbeveszik a kastélyt, és mint megannyi alabárdos, őrzik az Otthon lakóinak nyugalmát. A valaha volt nemesi kastély most megfáradt, idős embereknek biztosítja a nyugalmat, az őszt és a megnyugvást. A kertben a pázsit makulátlan, mint mindig az évszázadok során, csak a lakók és a történetek változnak. A rézsű közepén, ahol még mindig pazar kilátás nyílik a tóra, öreg bükkfa áll. Törzsét két ember sem éli át. Az épülettől odáig tart a gyalogút. Talán nincs is olyan nap, amikor ne lenne néhány vendége az öreg blikknek. Van hogy csak egyszerűen kisétálnak, gyönyörködnek a tóban és hallgatnak nagyokat. A vén bükkfa azonban tudja, hogy ezekben a hallgatásokban sorsok, emlékek és történetek vesznek el. Néha a történetek szavakban kimondott formát is öltenek egy-egy beszélgetés erejéig, néha pedig örökre elvesznek a kertben vagy a kastély egy-egy kis szobája mélyén. A bükkfa lombja alatt gyakori vendég az öreg hölgy. Pár éve költözött haza Kanadából. Azt beszélik, már senkije nincs, csak valami távoli rokona, akihez nem akart odaköltözni, Így aztán 50 év után hazajött, most már itt van otthon. Itt, a bükkfa alatt. Katalinnak hívják. Vékony, törékeny teremtés. Még idősen is látszik, hogy valamikor csodálatosan szép nő volt. A szeme gyönyörű, de szomorú. Vékonyszálú, hófehér haját lágyan cirógatja a délutáni fuvallat. Nem nagyon barátkozik, szereti a magányt, az emlékeket. Minden ebéd után rendbe szedi a sminkjét, ruháját, és kijön a fa alá egy kicsit. Nézi a vitorlásokat a tavon, a nappalok és az éjszakák végtelen körforgását. Nem nagyon szokott beszélgetni. A lakók megszokták, nem zavarják. Két éve, hogy egy agyvérzés miatt tolókocsiba kényszerült, de a kedvenc helye ez maradt. Elesettsége ellenére határozott a tartása, és kisugárzása van. Mindig megkéri valamelyik gondozót, hogy tolja le ide. Akkor jöjjenek majd érte, ha a napkorongot elnyeli a sötétség az aranyhíd végén, így van ez ma is. A csendet harapni lehet, csak a madarak törik meg, vagy néhány mókus zörög a már lehullott falevelek között. Néhány hete új lakó költözött be az otthonba. Itt már csak így van - ha elmegy valaki, gyorsan jönnek a helyére. Akik itt élnek, tudják, hogy innen nem szoktak „csak úgy” elmenni. Aki búcsúzik, az soha többé nem jön vissza... Erről nem beszélnek, tudja mindenki. Általában az első pár hét nagyon nehéz, de aztán az ember megismeri a többieket, barátokat, beszélgetőtársakat szerez, megszokja. Most éppen Jánoson a sor, hogy beilleszkedjen. A fővárosból érkezett. A fia hozta. Azt mondja, nem akar a terhükre lenni. Volt egy kis lakása, amit eladott, a pénzből ide költözött, pedig tudja, hogy a gyerekektől sok száz kilométer választja majd el. Most ezernyi gondolat kavarog benne. Vajon milyen sűrűn fogja látni őket? Vajon mikor öleli át legközelebb a kis tündér, aki olyan szépen tudja mondani, hogy nagypapi? Két éve ment el a felesége, azóta nem érezte jól magát otthon. Nyugalmat remél itt, de ez sajnos nem megy kompromisszumok nélkül. Próbál barátkozni, próbál megbarátkozni. Amióta megérkezett, gyakran sétál itt a kertben. Boldog volt, amikor meglátta az öreg bükkfát, gyermekkorában sokat járt erre. Milyen jó is volt a térdig érő fűben szaladni! Már nem viszik a lábai, kell a görbebot. Csak csoszog. Úgy érzi, hogy ez az ódon fa a barátja! Lassan, komótosan ér oda a fához. Emlékszik, hogy pont innen a legjobb a kilátás a tóra. Igen, emlékszik minden kis részletre. Csak mintha a fa törzse lett volna egy kissé vékonyabb. Meg ez a pad se volt még itt. Most örül neki. Letámasztja a botot. Itt az idő egy kis pihenésre. A leülés pillanatában a szeme sarkából észreveszi a tolókocsit. Azt hitte, itt egyedül lesz. Persze nem csoda más is szereti ezt a helyet. Ráköszön. — Jó napot kívánok! A hölgy meg sem rezzen, csak néz a tó felé. Talán nem hallotta... vagy beteg - gondolja. Most, hogy leült a padra, talán három méter lehet kettőjük között. Ránéz a nőre, és bár most látja először - valahogy mégis ismerős az a törékenység, ami sugárzik belőle - tartása van. Egy darabig szótlanul nézi a tájat, aztán egyre inkább kezdi feszélyezve érezni magát. Mindig is szeretett beszélgetni. Eszébe jut a régi emlék. Egy ugyanilyen délután, ugyanezekkel a fényekkel, a tó vizének tükrével, amely akár élete legboldogabb napja is lehetett volna, de a késő nyári levegő már tele volt félelemmel és gonoszsággal. Úgy dönt, hogy megtöri a csendet. Remélem, nem zavarom. Nemrég jöttem, és még nem ismerek itt senkit. Kovács János vagyok, és itt nőttem fel. Szeretem ezt a vidéket. Tele van emlékekkel! A név hallatán a nő idős arcán mintha egy halvány rezdülés futna végig - lehet, hogy csak illúzió - gondolja az öreg, majd folytatja: - Én mindig szószátyár voltam, kérem szóljon rám, ha zavarom, de két hete nem nagyon volt módom még beszélgetni senkivel. Az idős hölgy lassan elfordítja a fejét, de aztán gyorsan visszaveszi az eddigi pózt. A férfi pedig folytatja. - Tudja, ez a bükkfa úgy ötven éve is ugyanitt volt, ugyanilyen gyönyörűek voltak a hullámok a tavon. 18 évesen itt töltöttem a hétvégémet. Fiatal voltam, és azt hittem, enyém a világ! Imádtam az életet, és meg voltam győződve, hogy semmi nem állhat a boldogságom útjába! Itt indult egy nagy kalandom, ami végigkísérte az életemet, és itt fejeződött be egy másik, amely talán merőben megváltoztatta volna... Látja ott azt a kis öblöt? No, hát valamikor onnan az öböl felől érkezett életembe a boldogság, hogy aztán néhány nap múlva elillanjon, olyan űrt hagyva maga után, amit a mai napig nem tudok elfelejteni. Mert a sors néha kegyetlenül játszik a magunkfajtával, és amit ad, azt bármikor kíméletlenül elveheti! Ott, abban az öbölben találkoztam valakivel, akitől az életem egy szempillantás alatt egy csodává vált! Egy lánnyal, akit még vén fejjel is gyakran látok az álmaimban! Gyönyörű volt, fiatal és boldog! Madarat lehetett volna velünk fogatni! A napjaink minden percét együtt töltöttük, és nem is volt kérdés, hogy az életünket együtt szeretnénk leélni! Álmodoztunk, hogy ha öregek leszünk, akkor veszünk majd itt egy tanyát, és én kertészkedni fogok. Ő meg kecskét fejni... Folytatás a következő oldalon. GONDOLATÉBRESZTŐ avagy egy dömsödi lakos szubjektív gondolatai közéletről, médiáról, meg még sok másról...