Dömsöd - Dömsödi Hírnök, 2020 (30. évfolyam, 1-12. szám)

2020-06-01 / 6. szám

XXX. évfolyam 6. szám7 Falevelek Van az úgy, hogy csak csodálod a kora őszi délutánok selymes lágymeleg színeit. Még zöldek a fák levelei, de a napsugár már lapo­sabban és simogatóbban süt, mint nyáron. A tájra ráül egyfajta békés nyugalom. A kis zá­por után felszálló párában látod az ősz arany­sugarait, és bár az égen még helyes bárány­felhők játszadoznak, a nyár elmúlásának sú­lya már ott van a levegőben. A vén gesztenyefák levelei már kezdik össze­húzni magukat, ereikben a zöld életet lassan fel­váltja a rozsdaszínű elmúlás. Ám mielőtt az őszi szélre bíznák magukat, és elrepülnének a fele­dés szárnyán, még utoljára aranyszínben ra­gyognak, nevetnek a lenyugvó nappal, és felfe­dezik az elmúló nyár utolsó óráit. Az évszáza­dos fák körbeveszik a kastélyt, és mint megan­­­nyi alabárdos, őrzik az Otthon lakóinak nyugal­mát. A valaha volt nemesi kastély most megfá­radt, idős embereknek biztosítja a nyugalmat, az őszt és a megnyugvást. A kertben a pázsit ma­kulátlan, mint mindig az évszázadok során, csak a lakók és a történetek változnak. A rézsű köze­pén, ahol még mindig pazar kilátás nyílik a tóra, öreg bükkfa áll. Törzsét két ember sem éli át. Az épülettől odáig tart a gyalogút. Talán nincs is olyan nap, amikor ne lenne néhány vendége az öreg blikknek. Van hogy csak egyszerűen kisé­tálnak, gyönyörködnek a tóban és hallgatnak na­gyokat. A vén bükkfa azonban tudja, hogy ezek­ben a hallgatásokban sorsok, emlékek és történe­tek vesznek el. Néha a történetek szavakban ki­mondott formát is öltenek egy-egy beszélgetés erejéig, néha pedig örökre elvesznek a kertben vagy a kastély egy-egy kis szobája mélyén. A bükkfa lombja alatt gyakori vendég az öreg hölgy. Pár éve költözött haza Kanadából. Azt beszélik, már senkije nincs, csak valami távoli rokona, akihez nem akart odaköltözni, Így aztán 50 év után hazajött, most már itt van otthon. Itt, a bükkfa alatt. Katalinnak hívják. Vékony, töré­keny teremtés. Még idősen is látszik, hogy vala­mikor csodálatosan szép nő volt. A szeme gyö­nyörű, de szomorú. Vékonyszálú, hófehér haját lágyan cirógatja a délutáni fuvallat. Nem na­gyon barátkozik, szereti a magányt, az emléke­ket. Minden ebéd után rendbe szedi a sminkjét, ruháját, és kijön a fa alá egy kicsit. Nézi a vitor­lásokat a tavon, a nappalok és az éjszakák vég­telen körforgását. Nem nagyon szokott beszél­getni. A lakók megszokták, nem zavarják. Két éve, hogy egy agyvérzés miatt tolókocsiba kényszerült, de a kedvenc helye ez maradt. El­­esettsége ellenére határozott a tartása, és kisu­gárzása van. Mindig megkéri valamelyik gon­dozót, hogy tolja le ide. Akkor jöjjenek majd ér­te, ha a napkorongot elnyeli a sötétség az arany­híd végén, így van ez ma is. A csendet harapni lehet, csak a madarak törik meg, vagy néhány mókus zörög a már lehullott falevelek között. Néhány hete új lakó költözött be az otthonba. Itt már csak így van - ha elmegy valaki, gyorsan jönnek a helyére. Akik itt élnek, tudják, hogy in­nen nem szoktak „csak úgy” elmenni. Aki bú­csúzik, az soha többé nem jön vissza... Erről nem beszélnek, tudja mindenki. Általában az el­ső pár hét nagyon nehéz, de aztán az ember megismeri a többieket, barátokat, beszélgetőtár­sakat szerez, megszokja. Most éppen Jánoson a sor, hogy beilleszkedjen. A fővárosból érkezett. A fia hozta. Azt mondja, nem akar a terhükre lenni. Volt egy kis lakása, amit eladott, a pénz­ből ide költözött, pedig tudja, hogy a gyerekek­től sok száz kilométer választja majd el. Most ezernyi gondolat kavarog benne. Vajon milyen sűrűn fogja látni őket? Vajon mikor öleli át leg­közelebb a kis tündér, aki olyan szépen tudja mondani, hogy nagypapi? Két éve ment el a fe­lesége, azóta nem érezte jól magát otthon. Nyu­galmat remél itt, de ez sajnos nem megy komp­romisszumok nélkül. Próbál barátkozni, próbál megbarátkozni. Amióta megérkezett, gyakran sétál itt a kertben. Boldog volt, amikor meglátta az öreg bükkfát, gyermekkorában sokat járt er­re. Milyen jó is volt a térdig érő fűben szaladni! Már nem viszik a lábai, kell a görbebot. Csak csoszog. Úgy érzi, hogy ez az ódon fa a barátja! Lassan, komótosan ér oda a fához. Emlékszik, hogy pont innen a legjobb a kilátás a tóra. Igen, emlékszik minden kis részletre. Csak mintha a fa törzse lett volna egy kissé vékonyabb. Meg ez a pad se volt még itt. Most örül neki. Letá­masztja a botot. Itt az idő egy kis pihenésre. A leülés pillanatában a szeme sarkából észre­veszi a tolókocsit. Azt hitte, itt egyedül lesz. Per­sze nem csoda­­ más is szereti ezt a helyet. Rá­köszön. — Jó napot kívánok! A hölgy meg sem rezzen, csak néz a tó felé. Talán nem hallotta... vagy beteg - gondolja. Most, hogy leült a padra, talán három méter le­het kettőjük között. Ránéz a nőre, és bár most látja először - valahogy mégis ismerős az a tö­rékenység, ami sugárzik belőle - tartása van. Egy darabig szótlanul nézi a tájat, aztán egyre inkább kezdi feszélyezve érezni magát. Mindig is szeretett beszélgetni. Eszébe jut a régi emlék. Egy ugyanilyen délután, ugyanezekkel a fé­nyekkel, a tó vizének tükrével, amely akár élete legboldogabb napja is lehetett volna, de a késő nyári levegő már tele volt félelemmel és go­noszsággal. Úgy dönt, hogy megtöri a csendet.­­ Remélem, nem zavarom. Nemrég jöttem, és még nem ismerek itt senkit. Kovács János va­gyok, és itt nőttem fel. Szeretem ezt a vidéket. Tele van emlékekkel! A név hallatán a nő idős arcán mintha egy halvány rezdülés futna végig - lehet, hogy csak illúzió - gondolja az öreg, majd folytatja: - Én mindig szószátyár voltam, kérem szól­jon rám, ha zavarom, de két hete nem nagyon volt módom még beszélgetni senkivel. Az idős hölgy lassan elfordítja a fejét, de az­tán gyorsan visszaveszi az eddigi pózt. A férfi pedig folytatja. - Tudja, ez a bükkfa úgy ötven éve is ugyanitt volt, ugyanilyen gyönyörűek voltak a hullámok a tavon. 18 évesen itt töltöttem a hétvégémet. Fiatal voltam, és azt hittem, enyém a világ! Imádtam az életet, és meg voltam győződve, hogy semmi nem állhat a boldogságom útjába! Itt indult egy nagy kalandom, ami végigkísérte az életemet, és itt fejeződött be egy másik, amely talán merőben megváltoztatta volna... Látja ott azt a kis öblöt? No, hát valamikor onnan az öböl felől érkezett életembe a boldogság, hogy aztán néhány nap múlva elillanjon, olyan űrt hagyva maga után, amit a mai napig nem tudok elfelej­teni. Mert a sors néha kegyetlenül játszik a ma­gunkfajtával, és amit ad, azt bármikor kímélet­lenül elveheti! Ott, abban az öbölben találkoz­tam valakivel, akitől az életem egy szempillan­tás alatt egy csodává vált! Egy lánnyal, akit még vén fejjel is gyakran látok az álmaimban! Gyö­nyörű volt, fiatal és boldog! Madarat lehetett volna velünk fogatni! A napjaink minden percét együtt töltöttük, és nem is volt kérdés, hogy az életünket együtt szeretnénk leélni! Álmodoz­tunk, hogy ha öregek leszünk, akkor veszünk majd itt egy tanyát, és én kertészkedni fogok. Ő meg kecskét fejni... Folytatás a következő oldalon. GONDOLATÉBRESZTŐ avagy egy dömsödi lakos szubjektív gondolatai közéletről, médiáról, meg még sok másról...

Next