Dunapataj - Pataji Hírlap, 1998 (9. évfolyam, 46-51. szám)
1998-05-01 / 47. szám
14. oldal PATAJI HÍRLAP IX. évfolyam 2. szám (47. szám) Az egyik kihalófélben lévő kismesterség Dunapatajon a nádazómesterség. Annak ellenére, hogy még ért hozzá néhány idősebb bácsi, aktívan már csak id. Bálint József nádazó édesapjától, Bálint Páltól tanulta a mesterséget,aki a falu egyik legjobb szakembere volt a nádazásban és a kemencekészítésben is. Ezek a mesterségek a hozzáértő szegény parasztok számára egy kiegészítő kereseti forrás is volt. Amikor nem volt földmunka, nádazással, kemencekészítéssel, ólak, színek stb. készítésével foglalkoztak. A századfordulón csaknem minden ház nádfedeles volt, és még ma is láthatunk náddal fedett házakat, melléképületeket és kunyhókat. Ez utóbbit itt Dunapatajon seggönülő kunyhónak is hívták, azért, mert nincs neki fala, földön van még a tornáca is. Ilyen kunyhókat még elvétve lehet látni a Dunapataj környéki szőlőkben, ugyanis a szőlőművelő szerszámok tárolására, munka közbeni pihenésre használták. A seggenülő gunyhó elkészítése, javítgatása komolyabb szaktudást nem igényelt, így ezeket a munkákat gyakorlatilag minden parasztember el tudta készíteni. Az egyszerű akáca (akácfa) tetőfákat rézsútosan beleásták a földbe, majd ezt beborították náddal. Az oldalát téglából vagy vályogból rakták ki és pelyvás sárral simították el. Az ilyen kunyhó nem volt magas, esetleg a közepén lehetett állni benne. Hasonlóan, egyszerűen elkészíthetők voltak a ház körül található kisebb építmények: a disznóólak, színek, répás vermek. A répás verem gyakorlatilag ugyanaz volt, mint a seggenülő gunyhó, csak ki volt ásva az alja. Ezt zöldség, krumpli, kisebb hordók tárolására használták. Annál inkább szükség volt a szakemberre a lakóépületek nádazásánál, amely már komolyabb munka volt. Ide két-három ember is kellett segítségnek és így is több napig tartott a nádazás. A hozzávaló nádat valaha mindenki maga szerezte be a ház lefedéséhez, ami nem volt nehéz, mivel régebben Pataj környékén több nagy kiterjedésű nádas volt, jó minőségű náddal. (Inám, Kapaszkodó, Nagyrét, Fertőitó, stb.) A nádat a kézikaszával vagy a nádvágó tolóval vágták, általában résziből télen a befagyott víz tetején. Azért, hogy a nádaratók ne csúszkáljanak a jégen, kovácsoltvas jégpatkót kötöttek a csizmájukra. Azt mondták, a nádvágás a második aratás; az aratásban kereste meg a kenyerét a sok szegény ember, télen pedig a nádvágással. Télen nem volt más csak a nádvágás és a különböző famunkák. A levágott nádat malátavesszővel összekötötték és kúpokba állították össze, majd hazaszállították, tisztították és méret szerint kialakítottak három csoportot: verni való nád, szegni való nád, tűzgélni való nád. A jó minőségű nád a tetőkészítés szempontjából a hosszú, egyenes, vékony szálú nád. Minél egyenesebb és vékonyabb a nád, annál tömörebb, vízlepergetőbb lesz a tető. Az idősebb emberek úgy tartják, a nádtető azért jobb, mint a cseréptető, mert télen jobban tartja a meleget, viszont nyáron kevésbé melegszik fel, hűti a házat. Az ilyen tető padlása szárazabb is, így a kolbász kevésbé romlik meg, tovább eláll. A náddal való tetőfedés főidénye a nyár volt, leszámítva az aratást és a cséplést. A nádat csak száraz körülmények között szabad a tetőre felvinni, különben felpörög. A nádazómester így foglalja össze: „Inkább izzadjak, minthogy ázzak-fázzak.” Ha külön ácsmestert nem hívtak a tetőszerkezet készítéséhez, akkor ezt is a nádazó csinálta meg. Egy 17 méter hosszúságú tetőre kb. 500 db kéve kellett a pataji sokkos kévéből.Egy sakk úgy jött ki, hogy a kezeket ökölbe zárták és a kinyújtott hüvelykujjakat összefordították. Ennek szélessége volt az egy sukk, vagy pataji sukk. Újabban más vidékekről hozzák a nádat és bontott nádat is felhasználnak, ugyanis két-három évtizede nincs jó minőségű nád Pataj környékén. A nádazás az állás elkészítésével, majd a tornác kialakításával kezdődött. A tornác túlnyúlása itt Patajon 40-50 cm. Ezekre rakták rá - a tető nagyságától függően - a két vagy három sor verést. A veréseket az egyszerű keményfa husángok, a csatlások szorítják oda erősen a tetőhöz. A nád leszorítását pedig fenyővel, lánccal, kötéllel, a görgővel és a csaptatóval érték el. A láncoknak a furával csináltak helyet a nádban. A lerögzített nádat a nádverővel vagy nádverő furkóval felverték szép egyenesre. Ezután a nádat le kellett varrni az úgynevezett nádvarró tűvel, varráshoz régebben fűzfa- vagy malátavesszőt használtak, azonban most már kizárólag dróttal nádaznak. A tető gerincére a szegés került, amelyet egy-két napig ázott, megpuhult nádból fontak, legalább két soron. A szegés volt a tető legsérülékenyebb része, így a szegésre kúpdeszka vagy girícdeszka került, amely megvédte a szegést az időjárás viszontagságaitól. A tető két szélére a tombác vagy tombácdeszka került. A tombácdeszkát a díszes, kovácsoltvas salókák fogták oda a tető gerendáihoz. Régebben azonban nem volt tombácdeszka, helyére egy szorosan összekötözött nádköteg került. Ritka volt, hogy a tető két végére díszt, bubotát készítettek. A rossz tetőn lévő foltokat, hiányokat tűzgéléssel javítják. Majd minden nádfedeles háznál van tűzgélő fa. Abban az esetben, ha az egész tető nagyon rossz állapotban volt, akkor egy teljesen új felső réteget kapott a tető, új szegéssel együtt. Ezt nevezik megborításnak. A nádtető szegését cseréppel is le szokták fedni, ami sokkal jobb, mint a szegés tetejére nádból kialakított nádkúp. Sok helyen a padlás is nádból készült (nádpadlás), amely jól hőszigetelt, viszont a nádtetővel együtt nagyon tűzveszélyes volt. A tűz gyorsan terjedt, régebben évente három-négyszer is pusztított tűzvész. A tűz terjedését elősegítette az is, hogy sok helyen még nádkerítés volt, és különböző melléképületek szinte teljesen nádból készültek (szín, színalja, polyvás szín). Patajon ilyen csaknem tisztán nádból készült szín már alig van, nádkerítést pedig gyűjtéseim alkalmával nem is láttam. Sebill Tamás A dunapataji nádazás Bálint Pál a nádazóeszközökkel Bálint József a nádverő furkóval felveri a nádat (Hús János felvétele)