Egyházgellei Hírmondó, 2005
2005-02-01
Egyházgerle önkormányzatának lapja 2005. február Ingyenes kiadvány Egy dobozzal kezdődött... A minap nagyanyám padlásán a nagy keresgélés közben egy megázott, szinte össze aszalódon, fura kis dobozra bukkantam. Fedelét összefüggő, sárgás, ragacsos porréteg lepte, ami már szinte beette magát a karton redőibe. A madzag, amivel átkötötték, nem fogta össze rendesen. tem. Úgy éreztem, elveszett valami. Valami, ami fényt vitt a sötét padlásra, ami sugárzott minden régi fényképből és történetből. Az emberség. Ez az, amiről megfeledkeztünk. Ennek hiánya miatt tudunk úgy élni egymás mellett, hogy csupán a másik esküvőjéről és temetéséről veszünk tudoösszefogni. A múltban - háborúk és katasztrófák idején - már bizonyítottunk. Ha tettrekészségről volt szó, az egész község egy emberként segített. Ugyanúgy egy emberként ünnepelt vagy éppen gyászolt. Még nincs késő. Sokunkban még élnek a régi értékek. Mindannyiunknak tenni kell azok megőrzése érdekében! Mi, helyi Megráztam a dobozt, furcsa sistergő hang hallatszott. Csillogó szemekkel nyitottam ki és az öreg, porladó zsírpapír közt régi fényképek sorakoztak, katonás rendben. Mosolygó gyerekek, boldog szülők, hosszú bajuszú nagyapák és sugárzó szemű nagymamák képei. Boldog ünnepek sora: aratás, karácsony, keresztelő, lakodalom... Nézegettem a sok idegennek tűnő ember fényképét és egy-egy pillanatra gyerekkori emlékek foszlányai villantak fel bennem. Belefeledkezdtem a képekbe és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy családias melegség és boldogság járt át a képek láttán. Egy olyan kor világa, eszméi tárultak elém, amelyek már talán csak a legidősebbek emlékezetében élnek. Egy anyagiakban jóval szegényebb, ámde mégis örömtelibb kor emlékei. Lerohantam a lépcsőn és a sütés-főzésbe mélyedt nagyanyámat elkezdtem faggatni. Ahogy nézegettük a fotókat, az ő arcára is gyermeki boldogság ült, a szemei ragyogtak és csak mesélt, mesélt hosszú órákon át... Hosszasan hallgattam az elmúlt idők emlékeit, történeteit s egyre szomorúbb lettem. Éreztem, hogy valami hiányzik az életemből, hogy valami nincs rendben ezzel a világgal. Mentem hazafele és láttam, hogy a régi, megsárgult fényképek sokkal színesebbnek mutatták a világot, mint amit magam körül látok. Rohanó, gondjaikba roskadt, boldogtalan emberek mentek el melletmást. Hogy az utcán nem merjük egymást üdvözölni, és ha meg is állunk „beszélgetni”, a másiknak nem a szemébe nézünk, hanem ruháját, cipőjét vizsgálgatjuk. És lassan elidegenedtünk egymástól. A közösség meghalt, a falunkra egy üvegbúra került, ami alatt megfagytak az emberek közti kapcsolatok. Pedig nem kell így lennie! A pénz, a hajtás és minden egyéb modernkori őrültség ellenére is, vannak falvak, közösségek, amelyek összetartanak. Az ottani emberek félretették a másikkal szembeni sérelmeiket, a múlt keserűségeit. Tudatosították, hogy együtt többre, jobbra képesek. Megtanulták kezükbe venni saját környezetük és ezáltal sorsuk irányítását. Tudatosították, hogy egy barátságosabb környezet élhetőbb, boldogabb életet biztosít. Tehát van értelme az összefogásnak! Azt is tudnunk kell, mekkora kincs, hogy éppen ide születtünk, itt élünk. Nem fenyegetnek természeti katasztrófák, háborúk, szélsőséges politikai csatározások, környezetszennyezési tragédiák. Komolyan kell vennünk, hogy „a Földet nem őseinktől örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”. Ha tényleg tenni akarunk községünk megmaradása és fejlődése érdekében, nincs más járható út, mint az összefogás. Éppen ezért felesleges, hogy ember embernek farkasa legyen. A baráti mosoly, üdvözlés, néhány kedves szó, társalgás - emberség. Ez a gyógyszer. És nem igaz, hogy képtelenek vagyunk emberek ismerjük legjobban falunk lehetőségeit és problémáit. Mi tudjuk, hogy mire van szükségünk, gyermekeinknek, családjainknak. Amennyiben változtatni akarunk helyzetünkön, álláspontunkon kell változtatnunk. Használjuk ki a bennünk rejlő tehetséget, ismeretet, tapasztalatot. Merjünk kiállni véleményünk mellett. Legyünk nyitottabbak a másik iránt, merjünk megbocsátani ellenségeinknek, nyissunk egy tiszta lapot. Mindannyian, kivétel nélkül adhatunk valami jót, hasznosat a közösségnek. És mint tudjuk, adva kapunk! Remélem, a fenti sorok megszólították az olvasót, valamelyest átértékelte hétköznapjait. Tudom, hogy mindannyian tehetünk a közösségi élet fejlődése érdekében és bízom benne, hogy végül megszületik az az összefogás, amely mindannyiunk számára egy szebb, élhetőbb környezetet teremt. U. Péter A fenti levél szerkesztőségi postaládánkba érkezett. Úgy gondoltuk, leközlésre érdemes, hiszen olyan témát boncolgat, ami talán sokakat megérint. Kérjük, ha felkeltette érdeklődésüket a cikk, reagáljanak rá. Történhet ez névvel ellátva, de akár név nélkül is. Leveleiket a szerkesztőség címére várjuk! k/é/p/e/k/ ilz/&n/&b&