Hosszúhetény - Zengő, 1993 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
2 ZENGŐ Kaszás János: „VÉGIGMENTEM A HETÉNYI NAGY UTCÁN ...” «Hagyományőrzés Hosszúhetényben 1932-től napjainkig» 8. rész Az első nyugat-európai szereplés Együttesi tagjaink 1979-be lépve már várták, hogy ismét valamilyen új műsorral állok elő, és én meg is próbálkoztam ezzel. Az iskolai szünetet felhasználva készítettem el egy cca. 16 perces műsorszámot, melynek témájául most már nem a lakodalmat választottam, hanem egy 50-60 évvel ezelőtti falusi búcsú hangulatát próbáltam színpadra vinni. Akkor én is, meg az együttesi tagok is úgy éreztük, hogy ez az új darab is megfelel a mi stílusunknak. Később aztán, egy eléggé kiélezett szakmai bírálat hatására kénytelen voltam belátni, hogy most az egyszer kissé melléfogtam. Azóta ezt a számot nem is vettük elő. Az év tavaszán két kisebb jelentőségű szereplésünk volt Hirden és Dombóváron, s aztán ismét bekövetkezett egy olyan esemény, amelyre még gondolni sem mertünk volna. Vásárhelyi László barátunk telefonon keresztül érdeklődött, hogy a nem kevés összegű útiköltség előteremtése esetén vállalnánk-e egy svédországi kiküldetést Skinnskattebergbe, ahol hagyományőrző folklórfesztivált kívánnak rendezni, és nagyon szeretnének egy magyar falusi együttest vendégül látni. Mondanom sem kell, hogy első nyugat-európai utunk lehetősége mennyire fölcsigázott bennünket. Persze nem volt könnyű előteremteni a mintegy 200.000 Ft körüli összeget. Néhány nap alatt kellett felkeresnem minden számbajöhető támogatót. Az utazási költségekhez az együttesi tagok is boldogan hozzájárultak, s jelenthettem, hogy az utat vállaljuk. A fesztivál időpontja igen közeli volt /június 14-18/, így aztán nagyon feszítet tempóban kellett felkészülnünk mind a kinti műsorra, mind az utazással kapcsolatos ügyintézésre. A hosszú utat ismét repülőgéppel tettük meg Stockholmig, majd onnan autóbusszal vittek bennünket Skinnskattebergbe. Időközben derült ki, hogy a tervezett folklórfesztivál anyagi okok miatt elmarad ugyan, de a szervezők ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar csoport megérkezzen és bemutatkozzon. Egy hétig voltunk vendégei az ottani tánccsoport tagjainak, s velük közösen, meg néha önállóan is adtunk műsort Skinnskattebergben és annak környékén. Itt is nagyon jó sajtókommentárok jelentek meg rólunk ill. az általunk bemutatott magyar hagyományőrző néptánckultúráról. Természetesen a mi svédországi benyomásaink is nagyon jók voltak. Megismerkedhettünk Svédország gyönyörű tájaival, rendkívül fejlett iparával, s az ott élő emberek igen magas életszínvonalával. A két együttes között pedig igen szoros baráti kapcsolat alakult ki. Ez év októberében volt még egy jelentősebb hazai szereplésünk is: októberben ismét ott voltunk a "Tápai búcsú" folklórműsorában. Közben egy középkorú házaspár indokolatlan sértődöttség miatt kimaradt az együttesből, s ekkor én ismét a fiatalításhoz nyúltam. /Nem is volt más választásom./ Három olyan fiatal párt szerveztem be a csoportba, akik korábban, az iskolai gyermekcsoportomban már megfelelő táncos alapokat kaptak. Kis időre ez a dolog az idősebbek között némi aggodalmat keltett mondván, hogy rájuk talán már nincs is szükség. A fiatalokban pedig éppen ezért bizonyos gátlásosság volt tapasztalható. Szerencsére sikerült mindkét generáció tagjait megnyugtatnom, hogy itt mindegyikükre szükség van, s a kedélyek szépen megnyugodtak. De kellett is ez a nyugodt, higgadt légkör, mert az 1980-as évben idehaza várt ránk legalább olyan nehéz és rangos feladat, mint amilyenek az előző évek külföldi szereplései voltak. Ebben az évebn ugyanis ismét megrendezték a Szövetkezeti Együttesek Országos Néptáncfesztiválját. Mivel most már nekünk is volt szövetkezeti fenntartónk, mi sem természetesebb, hogy jelentkeztünk erre a fesztiválra, és minősítést is kértünk. A szekszárdi területi bemutatóra szóló nevezési lapunkra az "Eladó a menyasszony"-t írtam, mivel ezt a műsorszámunkat éreztem a legérettebbnek. Szekszárdon a zsűritől megkaptuk a maximális 20 pontot, ami egyúttal a továbbjutást is jelentette, ezenkívül a minősítésünk is ismét "ARANY" volt. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy most néhány hónapig azért kell teljes intenzitással megtartani próbáinkat, hogy az ország legjobb szövetkezeti együttesei között is bizonyítani tudjuk, méltók vagyunk a bizalomra. Közben sajnos, egy nagyon kellemetlen esemény zavarta meg felkészülésünket, és a kialakult bizakodó hangulatot is. Az történt ugyanis, hogy három héttel az országos döntő előtt az egyik legjobb táncos házaspárunk, meg az ő legény fiúk, aki a vőlegény szerepét alakította a műsorban, az NSZK-ba disszidált. A hír engem először szinte letaglózott, mert attól féltem, hogy e három táncos nélkül komoly gondjaink lesznek az országos döntőben. Szerencsére az együttes tagjai kiemeltek ebből a pánikhangulatból, és amolyan "Csak azért is megmutatjuk!" elhatározás kerekedett felül. Summa summárum: a menyasszony maradt aki volt, a vőlegény szerepre pedig találtunk egy másik főkötésű legényt, és a balatonfüredi és siófoki döntő műsorában úgy táncoltunk, daloltunk, mókáztunk, ahogyan talán még soha. És az eredmény: a zsűri nekünk ítélte a fesztivál 10.000 Ft-os nagydíját. Erre a csodálatosan szép sikerre aztán az tette fel a koronát, hogy ez év augusztus 20-án együttesünk megkapta a Kiváló Együttes kitüntetést. * Időközben Pécsett, Harkányban és Komlón is voltak emlékezetes szép szerepléseink, és idehaza, Hosszúhetényben is rendeztünk egy úgynevezett népművészeti napot a helybéli lakosság nagy-nagy örömére. Októberben újra ott voltunk a Pécsváradi Leányvásár folklórműsorában, de szerencsétlenségünkre a "Hetényi búcsúbál"-t vittük színpadra, amely csak a közönség tetszését nyerte el, a zsűriét sajnos nem. Az imént említett balsiker ellenére év végi bankettünkön azért bőven volt mire koccintanunk. (folytatása következik)