Jánoshalma - Hunyadi Népe, 1993 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1993-01-01 / 1. szám

2. oldal__________________________________________________________________HUNYADI NÉPE_____________________________________________________________ 1993. január A SZARMATÁK A sarki tengerek vizéből fel­csillanó jégrögök arról árulkod­nak, hogy tíz akkora jéghegy rej­tőzik a víz felszíne alatt.Amikor a felszántott földeken, frissen ka­­pált szőlőkben járva néhány szürkés színű cserépdarabot to­vábbrúgunk, vagy felvéve ös­­­szeillesztgetni próbáljuk, eszünkbe sem jut tán, hogy más­fél-kétezer éves szállások helyén ácsorgunk. Amelyeknek az aprócska cserépdarabok csak felszíni jelzései. Egy kis fantázi­ával, no meg helytörténeti jártas­sággal akár életre is varázsolhat­juk azokat: a dél-orosz sztyep­pékről Krisztus megfeszítésé­nek ideje táján határunkra vándorolt, iráni származású szarmata népcsalád településhe­lyeit. Ellepték az Alföld nagyob­bik felét. A Duna-Tisza közére a jazig törzsek települtek, itt él­tek bő félezer éven keresztül. S ez még egy nagyobb nép életé­ben sem kevés idő. Hozzávető­leg is 15 nemzedék. Amíg határunk a Krisztus szü­letése előtti ezer évben szinte teljesen lakatlan volt /legalább is nem akadtunk e korból tárgyi emlékekre/, addig időszámítá­sunk első fél évezrede viszony­lag sűrű népességet mutat. Mint­ha a nyugat felé hömpölygő népvándorlási hullámok a Duna és a római őrlánc vonalán meg­torpanva feltorlódtak volna. Szinte minden mai település ha­tára őrzi emlékeiket. A mi hatá­runk is. Még felsorolni is sok azokat a helyeket, ahol szarma­­ta-jazig szállások voltak: Török­temető dűlő, Rókás dűlő, Kecs­kés széle, Kutyahegy és környé­ke, Göge-sarok, Sömlék, Halomi Tábla, Bajai úti sertéshizlalda. S csak azért nincs több, mert már vagy ké­t évtizeddel ezelőtt ab­bahagytuk a rendszeres határát­­fésülést. A talált maroknyi vagy "sza­­kajtónyi" cseréptöredék egy-egy régi tanyaszerű szálláshelyre utal, de a belterületi Kutyahegy magaslatán, aztán a Kecskés­­szék­ területen az egykori Török Benedek-féle szőlő és szom­szédjainak földjei alatt már falu­­nyi települések maradványai húzhatják meg magukat. Nem szólva a sertéshizlalda építése­kor feltárult nagyobb méretű ja­zig település maradványairól: cserépedény-töredékek a felszí­nen, tégelyek, lakógödrök, ga­bonásvermek, szemétgödrök, szabálytalanul beékelve egy-egy sír is, gyöngyökkel, réz és bronz ékszerekkel a fundamentumár­kokban. Itt-ott néhány római te­rületről származó edényke, ruha­kapocs, fémpénz. Ez utóbbiak datálása 138-340-ig változik. A jazigok és népes szolgasere­gük lovat, szarvasmarhát, juhot legeltető pásztor és harcoló no­mád népként került tájunkra, akik azonban szolgáikkal földet is műveltettek, s az itt talált gyenge embercsoportoktól ter­ményadót is szedtek. Háborús­kodó kedvüket évszázadokon át megőrizték, hiszen a gyakran megújított szerződések ellenére is szinte folyamatosan rabolják a dunántúli római provinciákat, de többször is harcra kényszerülnek az őket keletről támadó gótok­kal, gepidákkal szemben. Persze a kalandozásokért, rablóhadjára­tokért a megtorlás sem maradt el, több császár, köztük a két Constantin császár is több ízben vezetett a Duna-Tisza közére megtorló hadjáratot .Seregeik gyújtogattak, pusztítottak, mi­közben a szarmata csapatok ki­tértek a döntő ütközetek elől. Aztán békeszerződés követke­zett, ami azonban nem sokáig volt érvényben. A szálláshelyek, települések leletei azonban mindinkább a letelepülés nyo­mait viselik, a megkötött szerző­dések pedig római védnökség­félére utalnak. A szarmaták nagycsaládi, nemzetségi, törzsi kötelékekben éltek, törzsszövet­ségeik vezetőit akár királyoknak is nevezhetnénk. Ismert "király­neveik": Babai, Beunga, Rausi­­modus, majd Zizais voltak. A sűrű háborúkat békés évek kö­vették, amikor a Dunán átkelve a római erődök tövében tartott vásárokra is átjártak, állatokat, bőröket, gabonát, rabszolgát kí­nálva eladásra. De provinciális kereskedők és légiók is járták a pentelei-csongrádi kereskedelmi utat Pannóniából Dácia felé tart­va. Vagy vissza. A LUGIO-PAR­­TISCUM, azaz Dunaszekcső és Szeged közti út meg éppen alat­tunk szelte át a "JAZIGORU­­MOT", a mélykúti határt is érintve, így érthető, hogy a mi határunkból is viszonylag sok római tárgy, köztük egy valószí­nűleg Szíriából idekerült bikafe­jes aranyozott csat is felszínre jött. A félezredes szarmata-jazig kor­határunk egykori lakóinak életében igen jelentős periódus volt. Az első igazi benépesülést ők hozták. De történelmükről csak az egykori bizánci és római feljegyzések vallanak, ezek vi­szont közvetlenül és konkrétan nem érintik e helyben lakó "el­ődeinket." Sem a 290-es évek­ben viselt, többségükben győz­tes háborúik, sem a 320-as évek vesztes háborúi, amiket egy évti­zed múltán a szolganépeik fegy­veres lázadása és időszakos győ­zelme követett. Mi csak a felszín alatt talált tárgyakból és néhány kényszerűen megbolygatott sír­jukból nyerhetünk képet törté­nelmükből. S önmagukról is. Például mit árulhat el az a söm­­léki kábelfektetéskor feltárult nagylány sírja, akinek fehérlő csontjai közt a munkások egy zöldre oxidálódott bronz tőrt, egy bronz ruhakapcsot, három garnitúra ékszert találtak /karpe­rec, nyaklánc gyöngyökkel/, mindezt behintve egy maroknyi égetett cserépgyönggyel? Még­­csak áldozati bögrécskéje és fej­dísze sem lett meg. De annyit bi­zonyosan elmond: halottaikat nagyon is megbecsülték, nem te­metőkben, hanem lakóhelyük közelében, szertartással temették el. Egyébként egykori nemezsát­raik nyomát elfújta már a szél, egykori süllyesztett vagy vá­lyogfalú téli házacskáik gödrét bemosta az eső, üres gabonaver­meik beszakadtak, vidám tüzeik­­ből csak egy kis kormos hamu maradt, felszínre került csontjaik apránként elkallódtak. Összes tapintható maradékuk: egy vit­rinbe és néhány kartondobozba beférő cseréptöredék és néhány bronz csecsebecse. No meg egy füzérnyi pasztagyöngy. És mi akik most a helyükön él­ünk, többségünkben még csak népük nevét sem tudjuk. Dr. Karsai Ferenc muz.vez. KÖSZÖNET MINDENKINEK Köszönet a képviselő-testü­letnek, hogy biztosította a Ka­tolikus Óvoda számára a tele­fon bekötéséhez szükséges anyagi fedezetet. Ezúton tesszük közzé, hogy immár te­lefonon is elérhető intézmé­nyünk, a 619-es számon. Óri­ási segítséget jelent a napi ügyintézésben, gyermek meg­betegedése esetén a hozzátar­tozók értesítésében és a széle­sebb körű szakmai érintkezést is megkönnyíti. Köszönet a Város Önkor­mányzatának, hogy már máso­dik alkalommal segíti a gyer­mekeket nevelő családokat egy­szeri rendkívüli segéllyel, kor­osztályonként differenciáltan a tanévkezdés alkalmával. Igazán tiszteletre méltó, hogy a Szociá­lis és Egyészségügyi Bizottság ilyen formában is gondoskodik a lakosságról. Köszönet a KDNP helyi szervezetének, mert az elmúlt karácsonyhoz hasonlóan most is játékokkal ajándékozta meg a gyerekeket az ünnep alkal­mával. Ez, így év végén, külö­nösen jól jött, hiszen a költ­ségvetési keret túlnyomórészt kimerült. A szervezet minden tagjának hálásan köszönjük, Isten áldása kísérje további munkájukat. Köszönet azoknak a nagycso­portos szülőknek, akik novem­ber 14-én, szombaton elkísérték gyerekeinket Kecskemétre. Rendkívüli élményben volt ré­sze kicsinek, nagynak a Planetá­riumban. Játékukban még mos­tanában is gyakran elevenednek újra az ott láttotak. Különösen a fiúk beszélgetnek, érdeklődnek sokat e témakörben. A Szóraka­­ténusz Játszóházban agyagsípot készítettünk, és csodálattal fi­gyeltük Czár János bácsit, aki vízparti növényekből készített egyszerű esztétikus játékokat.A házilag barkácsolt eszközök­­amivel elkészítésükben a gyer­kek is részt vehetnek - messze fölülmúlják a csillogó csodákat. Érdekes volt nekünk felnőttek­nek, hogy milyen gyorsan bir­tokba vették a gyerekek a játé­kokat, az egész házat. Jó volt látni az örömüket, a felszaba­­dults­águkat. Kirándulásunk utolsó programjaként az "öreg templomot" néztük meg. Igazán szép napunk volt, való­ban éreztük, hogy a közösen át­élt öröm megsokszorozódik. Farkas Mihályné Nyugdíjasok az idősekért Karácsony tiszteletére, az ün­nep előtti napokban műsoros teadélutánt szervezett a jános­halmi Gondozási Központ idős lakói részére a művelődési köz­pont 1.számú nyugdíjas klubja. Pekk Antalné, a klub elnöke és Farkas Jánosné agilis pénz­táros vezetésével érkezett meg a nyugdíjas klub "MEZEI CSOKOR" énekkara és citera­­zenekara, kiket a központ veze­tőjének távollétében Holub Ist­vánná fogadott. Pekk Antalné köszöntötte az idős gondozotta­kat és tolmácsolta klub tagsá­gának ünnepi jókívánságait. Ezt követően az énekkar ma­­gyamóta csokra következett, majd Rendek Máté, Molnár Imre, valamint Kiss Márton és Kiss Mártonná népdalokkal szórakoztatták a jelenlévőket. Nagy derültséget okozott Rad­­vánszki Ferencné műsora, aki a Korai házasság című verset adta elő. Ezzel a műsor vidá­mabb része véget ért, további része a közelgő szeretet ünne­pe, a karácsony jegyében zaj­lott le. Bevezetőképpen Lusztig Enikő az általános iskola 2.­­ osztályos tanulója Dzsida Jenő: Itt van a szép karácsony című versét szavalta el nagy tetszést aratva, majd az énnekar kará­csonyi énekeivel zárult a ked­ves műsor. Ezután teával és a klub tagjai által készített finom süteményekkel kedveskedtek az idős embereknek, akik hálás szívvel modtak köszönetet a szép megemlékezésért A Gondozási Központ vezeté­se ezúton is köszönetet mond a nyugdíjas klub vezetőinek és tagságának azért, hogy sikerült ünnepi örömkönnyeket csalni gondozottaik szemébe, és mű­sorukkal kedves emléket sze­rezni nekik. gf. Karácsonyi álom­ ­ám­­ úgy rémlik, a plébános jön. úrtól - hogy járván-kelvén Szabadkán és Zágrábban olyan öregek­­ otthonát is látott, amelyben az embereknek sa­ját, fürdőfülkével ellátott kis szobájuk van, amit aztán a kö­zös ebédlő, társalgó és konyha egészíti ki. De legjobban az ra­gadt meg bennem, hogy a saját kis szobájában az idős ember a régi, megszokott bútorában la­kik, s a dédelgetve őrzött tár­gyai, bekeretezett fényképei veszik körül. Nyugdíját, tartás­díját az ellátó intézmény kap­ja, de zsebpénzre is futja belő­­le. El is feledtem volna az egé­szet, de minap átlátogatott hozzám egyik idős szomszé­dom, s elmesélte, mit eszelt ki az elmúlt éjszaka. Lévén, hogy rossz alvó. Nem is óhajtok vál­toztatni rajta, úgy adom to­vább, ahogyan ő elmondta. Legfeljebb itt-ott csípek le be­lőle, nehogy a szomszéd a szó­Még karácsony előtt hallót- szátyárság látszatába kevered­­- Már megint olvastam az újságban, hogy eladó a jános­halmi laktanya. Hát nem lehet­ne ezt a városnak adni? Egész megyére szóló öregek otthonát lehetne berendezni benne. Vannak abban hálóhelyek, nappali termek, ebédlő, kony­ha, raktárak. De itt van a sok magára hagyott öreg. Embe­rek, asszonyok egyformán. Meg olyanok, akik már meg­­unták az egyedüllétet. Meg, hogy folyton a rossz házukat kellene drága pénzért "reparál­­tatni". Ezek is szívesen beköl­töznének. Többségük még pénzt is tudna beadni. Vagy a gyerekeik, értük. A fenntartás sem kerülne sokba, hiszen le­­gebbjük még dolgozni is sze­ret és bír is. A laktanya tágas udvarán, hátsó gyakorlókertjé­ben maguk megtermelhetnék a főzéshez szükséges zöldségfé­léket, egy tucatnyi sertés meg­­hízlalásához elegendő kukori­cát. Állatgondozó is akadna köztük biztosan. Meg aki tud főzni, ha takarítani. A nagy raktárakban meg a kisebb javí­tásokat vállaló nyugdíjas kisi­parosok rendezkedhetnének be egy-egy sarokban. Esténként szólna a rádió, a tv, vernék a blattot, kötnék a zoknikat, me­leg sálakat. Talán még aladásra is. Lehet, hogy én is eladnám kis házamat és betársulnék kö­zéjük - így a szomszédom.­­. De Vince bátyám, ki sze­­rezné ezt meg, ki gyűjtené össze a 127 milliós vételárat, vagy a honvédelmi minisztéri­um mért mondana le róla? Egy-kétszáz öreg kedvéért? Még ha negyede-harmada jól fizető japán lenne is! És a nagy hálótermek átépítése kis szobákká mi pénzbe kerülne! Annyi pénz nemhogy Bács megyében, de tán az egész or­szágban sincs - így én. - De karácsonyi álomnak megteszi, ugye? - így ő. Meg­­ így én. -if­ A Doni áttörés évfordulója Az etelközi besenyő orvtá­madás, a Muhi-pusztai gyilkos tatárroham, Várna csatatere és a mohácsi ütközet török tö­megmészárlása összesen nem okozott akkora pusztítást kato­náinkban, mint a sokszoros tú­lerőben lévő szovjet hadsereg, melyet még a bénító orosz fél is támogatott. Katonáink a Sztálingrádnál semmivé vett német déli arcvonal északi, 200 km hosszú szakaszát véd­ték. Védték, ameddig gyenge felszerelésükből, a beígért német páncélos erők beveté­sének reményéből és saját bátorságunkból, fegyelmük­ből, emberi helytállásukból futotta. Tehát hónapokon át, 50 évvel ezelőtt azonban (január 12-én) rájuk szakadt az ég: páncélosok százai, robbanó ágyúgolyók és ak­nák megszámlálhatatlan ez­rei, s aztán a rohamozó szov­jet katonatömegek megállít­hatatlan hullámai. De ez a fergeteg nemcsak a mieinket érte, nemcsak a mi vonalain­kat törte át. A szomszédos olasz és német arcvonalakat is. Hazugság (nem először a történelemben), hogy a mie­ink gyávák lettek volna. Don­­parti vonalaikat a magyar ka­tonák legutoljára hagyták el. Amikor az elfutó olaszoknak és a német szomszédoknak már a hátukat is alig látták, amikor a szovjet élek már mögéjük kerültek. Akkor kezdtek hátrálni, majd futni a havas semmibe, a fagyhalál­ba, az életükért. (Csak az utak mentén mintegy 7000 magyar katona fagyott meg!) A doni katasztrofális csata­­vesztés bennünket ért veszte­ségeit nem ismerjük, a had­történészek is csak becsülni tudják: kb. 40.000 halott ka­tonáról és 70.000-nyi hadifo­golyról beszélnek, akiknek jó ha fele túlélte a hadifogoly­­táborokat. És közöttük né­hány tucatnyi jánoshalmi el­ődünk, testvérünk, rokonunk is volt. Még csak sírjaikról sem jött hír. A mohácsi csata 300 éves emlékét a templom előtt fel­állított nagy vasfeszület őrzi. Dédapáink így áldoztak azok emlékének. Annak a 16.000 halott katonának. Hát akkor milyen emléket állít­sunk mi annak a száz­ezernek, akik a bolsevizmus elleni harcba kényszerülve estek el? Többek között er­ről is tárgyalni fog képvise­lő-testületünk a következő­­ január 19-i ülésén. Addig is, amíg a határozat meg­születik, álljon itt emlékez­tetőül ez a gyászkeretbe foglalt újságcikk. És egy közös sóhaj: nyugodjanak békében. -if­ A jánoshalmi "máltaiak" (Folytatás a 7. oldalról) Aztán elbúcsúztunk azzal, hogy rövidesen egy újabb ra­kománnyal érkezünk. Hazafelé az úton a menekü­lők áradatát láttuk. A legmeg­­hatóbb látvány volt számunk­ra egy kis kerti traktor utánfu­tóval. A kistraktort az apa ve­zette, az utánfutón pedig az asszony ült öt gyemekével, a legkisebb még karonülő. El­mondták, hogy az ember a ta­nyájuktól nem messze a föl­dön dolgozott és egyszer lát­ja, hogy ég a tanyájuk. Ő sza­ladt hazafelé, családja pedig neki szembe, és úgy, ahogy voltak, minden nélkül mene­kültek. Kérdeztük, hová men­nek? Azt válaszolták, hogy valahol majd csak befogadják őket. Ahogy esteledett az idő, egyre több horvát harckocsit láttunk. Mind a főváros felé igyekezett. Egy alkalommal megálltunk. Géppisztoly, go­lyószóró lövöldözését hallot­tuk, mégpedig egészen közel­ről. Ekkor már teljesen sötét volt. Ne is mondjam, mit éreztünk...A sötétségen túl idegesített bennünket a gya­kori fegyverropogás, az isme­retlen táj. Féltünk, hogy elté­vedünk és beleszaladunk egy háborús zónába, de hála Is­tennek, szerencsésen Mos­­chendorfba, barátaink auszt­riai házába érkeztünk.Másnap a Zágrábi élményeinkről be­számoltunk Páter Leopold­­nak, a Szent Ferenc rend plé­bánosának. A hallottak nyo­mán azt mondta, két nap múl­va, vasárnap a szent­misén meghirdeti és gyűjtést rendez­nek. Az adományt pedig miha­marabb vigyük Zágrábba. A jó hosszúra nyúlt távollét után tértünk haza. Már éppen ránk fért, mert már egyetlen tiszta inhanemünk sem volt. A látottak, hallottak, no meg a hosszú út, melyet magunk mögött hagytunk, eléggé kifá­rasztottak mindkettőnket. Folyt, a következő számunkban A helyi ének-zene művészetért.. A karácsonyra megjelent első műsoros kazettánkra két éves repertoárból, egy évig készültünk. A kazettá­ra felkerülő darabokat több szempont szerint válogattuk. Az elsőd­leges szempont a da­rabok megválasztásá­ban a kamarakórus létszáma, a szólamok száma és összetétele volt. Sajnos sok darab így kimaradt, de ami végül a felvételig elju­tott, azt a kórus szíve­sen énekli, mert közel állnak hozzánk, és a megoldásuk nem jelent elérhetetlen feladatot. A lelki felkészülés a felvételre több, mint egy éve tartott, nyá­ron egy hónap kivételével szin­te minden nap próbáltunk. Biz­tatást a felkészülés során a köz­megjelentetett kórus lett­, a közvetlen és tágabb környeze­tünk adta. A felvétel november 7-én volt a jánoshalmi Szent Anna templom­ban. Az erős koncent­rálást igénylő munkát a hideg ellenére a kó­rus jól bírta, a pontos éneklés mellett a mu­zsikálásra is maradt ereje. Tisztelettel és szere­tettel ajánljuk vala­mennyi jánoshalmi és nem jánoshalmi igényes, szép muzsikát szeretők számára a megjelent műsoros kazettánkat. (Megvásárolható a Honvéd Ka­szinóban.) ben elért jó eredményeken kí­vül (országos méretű selejtező­kön való túljutás után elért má­sodik helyezés, ahol az első he­lyezett egy nemzetközi ver­senyt megnyert, több lemezt Kérges Albert A kórus "élő" kazettabemutató hangversenye

Next