Kiskunlacháza - A Mi Újságunk, 1999 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1999-01-01 / 1. szám

ÖNKORMÁNYZAT 1998. október 18. Szinte hihetetlen, föld­indulásszerű eredmény a választásokon. A falu döntött, változtatni akar, és ennek nyomatékot adott. A gát, az akadály elhárult. Számomra a májusi országgyűlési választások eredményét aposztrofálta, ami ott nagyban, az itt kicsiben megtörtént. Hála istennek, gondoltam én... És gondoltuk oly sokan, akik a változás mellett tették le a vok­­sukat, végre tudunk tenni ezért a sokat szenve­dett, szerencsétlen Lacházáért. A képviselő-testület összetétele - az új tagok és azok a régiek, akiket végig a tisztességért har­colva, újraválasztottak - reményt keltő. Mintha a választás eredménye optimistább, biztatóbb hangulatot keltett volna. Ez érezhető a falu levegőjében. Bennem és minden képviselőben elérzé­­kenyülést kiváltó esemény az eskütétel volt. A megtelt színházterem, a kézzel fogható bizalom, remény, hogy jobb lesz, áradt az emberekből, sugárzott az új testület felé... Ilyen még nem volt, ilyet még egyetlen képviselői csapat sem kapott. Ezzel élni kell és nem visszaélni. Bízik mindenki, képviselő és választópolgár együtt. Együtt, egymásért sikerülhet. De nekünk nem az a feladatunk, hogy ünne­peltessük magunkat. Amit vállaltunk, azt tel­jesítenünk kell. A feladat óriási. Sokan a választások előtt azt mondták: „épeszű ember nem jelentkezik képviselőnek, mert annyi mindent elloptak és tönkretettek, hogy az új testület belefullad a szennybe”. Elkezdtük. Már az első napokban kezdtek kiderülni - jobb szót nem tudok rá - a disznósá­­gok. Még az utolsó napokban is a volt pol­gármester, karöltve az önkormányzat pénzügyi zsenijével, milliókat fizettek ki. Az első vezető - aki végtelen optimizmu­sában meg volt győződve az újraválasztásában - írásos ígérvényeket tett ismeretlen cégek számára a még meglévő (tényleg meglévő?) vagyon „hasznosítása” ügyében. Munkánk elkezdésekor az önkormányzat két vezető munkatársa (a pü.-i vezető és a megbízott jegy­ző asszony) a feltétlen támogatásáról biztosított bennünket. De hát kutyából nem lesz szalonna. Az első testületi ülés maga a lázálom. Mintha az előző vezetés Kiskunlacházát a magán­vagyonának tekintette volna: -14 milliót kifizettek az ELMÜ-nek, hol az eredmény?, -8 milliós kifizetés a község útjavítására, azóta is kátyúkban közlekedünk,­­nagycenki részvények eladva néhány százezer Ft-ért, mondván (Sz. J.), semmit sem ér. Közben jön egy értesítés, hogy az értéke több millió,­­több milliós iparűzési adó elengedése (ter­mészetesen olyan cégeknek, akik közel áll­tak hozzájuk. Azóta ezek a cégek felszá­molás alá kerültek­,­­a repülőtéren filmet forgattak, a címe: Szarajevó. Tényleg Szarajevót csináltak ab­ból, ami ott volt. Amit fizettek, nevetséges. A képviselők közül sokan hüledeztek. Min­denki gondolta, hogy baj van, de sokan nem, hogy ennyi bűntettet követtek el. Más megoldás nincs, kell a vizsgálat: mélyre­ható és részletes. A testület döntött, Szilágyi Jánosnak, a megfelelő szakmai végzettség nélküli pénzügyi hérosznak, mennie kell. Ő persze magyarázkodik, de hát a tények, dokumentumok mindent elmondanak. Ez már egy más világ. Nem az övé. Bizonygatja, hogy nem is tud a szerződésekről, közben ott az aláírása nem is egy ilyen megállapodáson. Miközben az ember hallgatja az érveléseit (ezt inkább másnak kellene nevezni: h...... -nak), arra gondol, vagy ő néz hülyének bennün­ket, vagy tényleg az ő értelmi képességeivel van gond. Itt meg kell említenem a megbízott jegyző asszonyt, az ő felelőssége ugyanolyan nagy, ha nem nagyobb, mint a pénzügyi vezetőé. Neki kellett volna jelezni a testület felé, ha törvény­­sértést észlel, és megtenni mindent, hogy ez ne következzen be. Vajon miért? Pedig tudhatta volna, Justicia pallosát is használja, nemcsak a mérlegét. Mentegetőzik. Látszik rajta, ő sem hiszi azt, hogy bárki is hisz neki. Látszik a két személy közötti kapcsolat, próbálnak védekezni, együtt és külön-külön. Közben mindent az előző pol­gármesterre fognak. Ami jogos is, így teljes a Triumvirátus. Pedig megfogadhatták volna Os­­váth Ernő szavait: „Megállni a lejtőn felér a dicsőséggel. ” Ami máshol elképzelhetetlen, az itt előfor­dulhat. Számukra most jön az Apokalipszis. Gondolkoztam, miközben őket hallgattam. Miben bíztak ezek az emberek? Hogy a Kiskun­­lacházán élőket mindig félre lehet vezetni. Szinte minden területen hiányosságok merül­nek fel. A vezetőket nem igazán érdekelte, mi történik a településen. A kultúra, sport elfelej­tett, mostohagyermek volt. Pedig hányan sze­retnénk, ha lenne igazi, aktív sport és kulturális élet a faluban. Ami van, az néhány „megszál­lott” munkájának eredménye. Minden dicsé­retet megérdemelnek. Közben előjön, ami a legégetőbb probléma, a szennyvízberuházás. Ami itt tapasztalható, az maga a káosz, a pénz elfolyik valahová. Hiteles tájékoztatást nem kapunk. A társulat elnöke nem partner, pedig tudhatná, csak együtt sike­rülhet. Tájékoztatást kérünk. Nagy nehezen elkészül valami, közben kiderül, 30-40 millióról nem tudunk elszámolni. Hová lett? A válasz: megvan. De hol? Ott. Kérdések hangzanak el a társulat elnöke felé. Készült-e terve a teljes befejezés finanszí­rozására? Mennyibe kerül? Miből fogják az első 16 millió Ft-os részletet visszafizetni? A válasz: be kell hajtani a lakosságon. Hol él ez az em­ber!? - kérdezem magamban. Ez a kommuniz­mus időszakában volt divat. Megkérdezném legszívesebben tőle, hogy ki fogja behajtani: ő? Azt hiszem, tudom, milyen fogadtatásban lenne része attól a gazdától, akinek a portájára ilyen szándékkal bemenne. De ezt ő is tudja. De hát akkor miért van a társulat intézőbizottsága. Miért nem dolgoznak ki valamilyen megoldást, mert eddig semmit sem csináltak. Felötlik bennem, el kellene a lakosságnak gondolkoznia azon, vajon ez a szennyvíz­társulati intézőbizottság tényleg alkalmas arra, amire választották. Szerintem nem. Egy báb volt az előző polgármester kezében. Feladat sok van. Dolgozunk. Módosítjuk az SZMSZ-t. Mezőőri pályázatot írtunk ki és bíráltunk el. Most már vannak mezőőrök. Jegyzői pályázatokat értékelünk. Az új polgármester sorra járja a környező településeket. Szükség is van rá, hiszen, csak akkor tudunk hatékonyan előrelépni, ha össze­fogunk más településekkel. A fogadtatás már érezhetően jobb. Már nincs az az idegenkedés, ódzkodás Lacházától. Ennyit jelent egy váltás. Sok feladatunk van még. Meg kell alkotni a költségvetést. Meg kell alkotni a közmunkaren­­deletet, hogy akik valamilyen jövedelempótló támogatást kapnak, azok tegyenek is ennek fe­jében valamit a községért (közterületek takarí­tása, rendbetétele stb.). Tudom, a nagy többség arra használja fel, amire kell, de vannak sajnos olyanok is, akiknek az első útja az italboltba vezet, közben a család, gyerekek éheznek. Rendbe kell tenni a sport és kultúra helyzetét. Közben ki kell fizetnünk a társulat helyett a 16 millió Ft-ot. Szilágyi Jánost hivatalvesztéssel elbocsátjuk. A megbízott jegyző asszony önként megy (talán menekül). Hiába, az elvtársi időknek vége. A feladat sok, óriási, de ez a dolgunk, a falu ezt kéri tőlünk. Tenni tisztességgel: „Minél tisztább a szándék, annál szilárdabban halad az ember különféle viharokon keresztül. ” Kempis Tamás Kiskunlacháza, 1998. október- 1999. január Ifj. Répás József alpolgármester EGY KÉPVISELŐ NAPLÓJÁBÓL (... avagy az első száz nap) 2 A MI ÚJSÁGUNK 99! 1.

Next