Kiskunlacháza - A Mi Újságunk, 2023 (32. évfolyam, 1-10. szám)
2023-10-01 / 10. szám
A mi településünk - Városünnep - Pályázat Táj fejet hajtott, alvásba burkolózott. Állatnövény itt gazdagon termékenyült. Munkában a szív, a kéz kéregben sült. Ember mégis beleszeretett, Természettel megegyezett, letelepedett. Olykor, mint a szerelmesek összebújtak, Egymással néha civakodtak, Dologban a szavak elvétve szikráztak, Tettekre hallgatás volt a válasz. Évszázadok a kínkeservet adták-vették, Családot, földet elveszejtették, Vért folyatott; Maga után, halt rónaságot hagyott, Ember éljen bárhol; Ő ilyen, Gondolt egyet; ki tudja hányadszorra, Azt csak az íródeák tudja, megtelepedett. Tanulta a múltat, sikerrel küzdött az idővel, Hite - Lelke gazdagodott, elméje finomodott, Szellemüket nemzedékek őrzik, Utódok a jövőt, méltóan építik. Ma Isten és a Sors segedelmével, Ősi települések együtt lélegeznek, Fogadják a jött-menteket, Innen-onnan érkezetteket. Tisztelegnek a Honnak, Imát suttognak fejet hajtva, „Ami a két miatyánk között van” Üdvösség addig él, Míg az ember közösségben él, Míg a tüdeje ép, Míg sejtjei termelik az oxigént, Míg a vér szállít, Míg a szív táplál, Míg szervezetet ellát, Míg szellemét sarkallja, Míg agya a gondolatokat, cselekvésre biztatja. Míg otthonát boldogságban leli, Míg környezetét szereti-élteti. Míg jövő, a szemekben ég, Ember üdvössége addig él! A mi városunk - Gere Miklós Tisztelt Lacháziak! Bízom benne, hogy nektek, kedves lakosok, nem kell bemutatkoznom, hiszen ismertek engem. Gere Miklós vagyok. Én is itt születtem Kiskunlacházán, itt nőttem fel. Egy hétvégi családi beszélgetés alkalmával tették fel nekem az alábbi kérdést: „Miklós bácsi születése óta itt él? Soha nem jutott eszébe elköltözni és valahol máshol élni? ” A kérdés kapcsán elgondolkoztam, miért is nem jutott ez soha eszembe? Hiszen szeretett településünk az elmúlt években már rohamosan fejlődik és szépül, de elfelejtjük azt, milyen nehézségekkel is kellett szembenézni a lakosoknak évtizedekkel korábban. Erről az alábbi történet jutott eszembe, melyet szeretnék veletek megosztani: Az 1960-as években még csak gyerek voltam, de az utcánk végében minden lakó petróleum lámpát használt, ugyanis nem volt sem villany, sem közvilágítás a Balaton utca utolsó 15 házában. De nem csak a villanyvilágítás hiánya, hanem a burkolat nélküli út is nehezítette az ott élők életét, hisz esős időben minden csupa sár volt. A legtöbb család kenyérkeresője Budapesten dolgozott, indultak reggel sötétben térdig érő sárban a buszhoz. Édesapán gumicsizmát húzott a többi ingázó utcabelivel együtt, és vitték a váltócipőt magukkal, amit az utca elején egy háznál hagytak. Hihetetlen a mai világban, hogy ez is Kiskunlacháza volt. Nehéz idők voltak, mégis itt maradtak ők is. Nem költöztek el, hanem összefogott 15 család, amit tudtak megcsináltak saját erőből. Kiásták a villanykarók helyét, más megyéből villanyszerelőket hívtak, akik segítettek a póznák felállításában, a villanyszerelési munkákban. Erre pénzt nem kapott a Balaton utca. Amit nem tudtak megcsinálni kézi erővel, arra összedobták félretett megtakarításukat, és saját maguk fizették ki a munkadíjakat, a póznákat, a villanyoszlopokat. Nehéz, de szép időszak volt ez, de örömkönny szökött a szemükbe, amikor elkészült az utca a munkával. Szeretnék ezzel emléket állítani azoknak, akik már nem lehetnek köztünk, és nem olvashatják soraimat. Szürke hétköznapi emberek voltak, akik Kiskunlacházáért dolgoztak, a szebb jövőért....tisztelet nekik. Ma már minden megvan, ami a fiatal generációnak természetes: pormentes út, villany, víz, televízió, internet és szépülnek a járdák. Elkészült a modern orvosi rendelő, minden igényt kielégítő iskolák, elkészült a bölcsőde is. Még hosszan sorolhatnám mi mindent ad már ma nekünk Kiskunlacháza. Bízunk a jövőben, tervben van, hogy a mai korák megfelelő impozáns városháza épüljön fel. Nem, soha nem jutott eszembe máshol élni! Szeretem volt községünket - ma már városunkat -, és amíg élek, szeretni fogom és soha nem hagyom el. Hűséges leszek hozzá. Köszönöm, hogy elolvastátok emlékeimet, és köszönöm, hogy lehetőséget kaptam hogy ezen írás megjelenhetett. További sok sikert Kiskunlacházának! 1. HELYEZETTEK: Próza kategóriában: Bertalan-Kiss Mária (Formák) Rajz kategóriában: Pál Dóra Vers kategóriában gyermek korosztályban: Sörös Bíborka Vers kategóriában felnőtt korosztályban: Gödöllői András „Formák” - Bertalan-Kiss Mária Gyermekként a Petőfi Sándor utca maga volt az egész világ. A soha véget nem érő nyarak birodalma. Az utcai tollaslabda bajnokságok hazája. Egy világ, ahol a nagyanyád süteményének édes illatát lélegezted be levegő gyanánt. Egy hely, ahol cukros tejbe áztatott kenyér volt a reggeli, ahol a szomszéd néni cseresznyefájára mászni nem csak lehetőség volt, hanem egyenesen kötelesség. Ahol a kertek alatt meghúzódó Völgyön a fák tényleg az égig értek. A hangos csókolomok és az ismeretlen ismerősök otthona. Ahol senki nem ismert senkit a keresztségben kapott becsületes nevéről, mégis mindenki ismert mindenkit, a családokat generációk óta elkísérő csúfnevekről. Itt hamar megtanultad, hogy köszönni nem pusztán illendőség, hanem az egyik legfontosabb kötelezettség az ember életében. Elmulasztása? Főbenjáró vétség. Nagyobb bűn, mint megszegni a tízparancsolatot, hisz azért a jó Isten csak a halálod után sújt le rád, de ebben az esetben a szigorú büntetésedre nem kellett olyan sokáig várnod. Jöttödre még meg sem nyikordult a zöld kapu, már rád is olvasták egetverő szemtelenségedet. - Tiszta nagyapja ez a lány! - mondogatták bármerre jártam. Sosem értettem ezt. Fiatal lányként, hogy hasonlíthatnék egy ráncos öregemberre? Gyakran álltam a különszoba tükrös szekrénye előtt, szememet addig összehúzva, míg az apró ráncok meg nem jelentek körülötte. Vártam, hogy meglássam a hasonlóságot, de végül mindig csak önmagamat láttam a tükörben. Kislányformám magam mögött hagyva vált egyre kisebbé ez a világ, melynek örökkévalóságában egykor úgy hittem, ahogy csak egy gyermek hihet. Szűkek lettek a tágas utcák, fojtogatóak az ismerős tekintetek. Szabadságra 14 A MI ÚJSÁGUNK , 2023. OKTÓBER