Kiskunmajsa - Halasi Hírek, 1987 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1987-03-25 / 12. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1987. március 25. * Elhangzott március 14-én Solton, a felújított Vécsey-kastély átadásán. KÖPECZI BÉLA MŰVELŐDÉSI MINISZTER MEGNYITÓJA* Hazaszeretet és áldozatvállalás Tisztelt ünneplő közönség! Sok­ nagyközség lakosainak régi vágya tel­jesül ma, amikor a nagy múltú Vécsey­­kastélyt többesztendős felújítás és át­alakítás után átadjuk a község kulturá­lis életének további gazdagítására. A helyreállítást az tette lehetővé, hogy a nagyközségi pártbizottság, a tanács és a Hazafias Népfront felhívása nyo­mán a lakosság, a vállalatok, a szövet­kezetek, a szocialista brigádok felaján­lásokat tettek és a község segítségére sietett Bács-Kiskun Megye Tanácsa, az Országos Műemléki Felügyelőség, a Fejlesztési Bank és a Kecskeméti Erdő­­felügyelőség is. A közös erőfeszítéssel sikerült helyreállítani az ősi kastélyt. Köszönet illet mindenkit, aki e munká­ban részt vett. Tisztelet a tábornoknak A kastélyt gróf Vécsey Ágoston tá­bornok építtette 1816-ban és a család mintegy fél évszázadon át, az 1860-as évek közepéig élt itt. A kastély körül kialakult falu számára a generális templomot és iskolát hozott létre. A kortárs krónikás szerint ebben az időben „látogatja pedig az iskolát 32, kik hittan és imádságban, továbbá írás, olvasás és számoktatásban oktattat­­nak”. 1841-ben „a tanító fizetése, min­den ottani párttól egy véka búza és harminc krajzár és minden tanonctól egy forint”. Vécsey Károly 48-as honvéd tábor­nok, az aradi vértanúk egyike, Solton, ebben a kastélyban töltötte gyermek­éveit, majd apja és nagyapja hagyomá­nyait folytatva, belépett a császári had­seregbe, ahol őrnagyi rangot ért el. 1848 nyarán átáll a honvédseregbe, ősszel már ezredes, december végén pe­dig tábornok, akinek hazaszeretetét és bátorságát Kossuth Lajos így méltatja: „Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emle­getni Önt...” A forradalmi kormány­zat 1849. április végén Vécseyt az aradi ostromló sereg fővezérévé nevezte ki. A szabadságharc leverése után Vé­cseyt kötél általi halálra ítélték. Bünte­tését azzal súlyosbították, hogy végig kellett néznie társai kivégzését is. Előbb letérdelt a már halott Damjanich János előtt és megcsókolta bajtársa kezét, majd maga is a bitófához lépett. Ara­don temették el, de emlékét nemcsak ott, hanem a többi között Solton is őrzik: a nagyközség egyik tere, művelő­dési otthona, általános iskolája és két úttörőcsapata viseli nevét. Mostantól, ennek az újra méltó köntösbe öltözte­tett kastélynak a megnyitásától újabb emléket állít a nagyközség Vécsey tá­bornoknak. Jelképes jelentőségű, hogy a rendbe­hozott kastélyt éppen most, a szabad­ságharc évfordulójának előestéjén ad­juk át rendeltetésének. Mai kötelességünk Az 1848—49-es szabadságharc kie­melkedő helyet foglalt el a korabeli for­radalmak között: egyszerre küzdött az ország függetlenségéért és a társadalmi haladásért. A szemlélet és az emberi magatartás szempontjából a hazaszere­tet, az áldozatvállalás, a nagy célokért való küzdés számos példáját adta, olyan tulajdonságokra emlékeztet, amelyekre ma is nagy szükség van, ha problémáinkat — a kor új követelmé­nyeit tekintetbe véve — meg akarjuk oldani, ha az 1945 után megkezdett úton előre akarunk haladni, ha szocia­lizmust és hazafiságot együtt kívánunk látni és érvényesíteni. Az a tény, hogy könyvtárat rendez­tek be a Vécsey-kastélyban, példa egy mai kötelességünkre, arra, hogy min­den eszközzel segítsük az ország műve­lődését. Ma is érvényes a szabadság­­harcot előkészítő reformkornak az a törekvése, hogy a kiművelt emberfők sokasága szolgálja az egyes ember és az ország fejlődését. A gazdaságot csak akkor tudjuk fejleszteni, a demokráciát csak akkor tudjuk kiteljesíteni, ha olyan emberek élnek és dolgoznak eb­ben az országban, akik megfelelő álta­lános műveltséggel és korszerű szakis­meretekkel rendelkeznek, akik képesek részt venni tudatosan a termelőmunká­ban és megállják a helyüket a közélet­ben, akik humanista-szocialista erkölcs alapján tudják alakítani magánéletü­ket, emberi kapcsolataikat. Ezer diák, tízféle fakultáció A megnehezült gazdasági körülmé­nyek között sem mondhatunk le szoci­alista politikánk — ezen belül a műve­lődéspolitikánk — alapvető céljáról, hogy mindenkihez eljuttassuk a tudo­mány, az irodalom és a művészetek értékeit. Mostanában sokat beszélnek értékzavarról. Valóban jelentkezik ér­tékzavar gazdasági-társadalmi folya­matok, de kulturális-erkölcsi tényezők változása következtében is. Vannak eszközeink, amelyekkel az értéktelen­séget vissza lehet szorítani, közöttük a legfontosabb az egyén felkészítése a he­lyes választásra az iskolákban és a köz­­művelődés intézményeiben, a család­ban és a szélesebb közösségben. Ezt felismerve, Solt nagyközség la­kossága sokat tesz az oktatás és a köz­­művelődés fejlesztéséért. A másfél évti­zeddel ezelőtt épült általános iskolában csaknem ezer diák tanul. Tíz szakkör, tízféle fakultáció működik, és az isko­lában folyó kulturális munka színvo­nalát tanúsítja az 1985-ben nyert, az „Év kórusa” cím is. A nyolcadik osz­tályt végzett diákok 90 százaléka je­lentkezik általában továbbtanulásra. A fejlődés útját jelzi, hogy Kissolton új általános iskola épül.­­ Hagyomány és korszerűség A közművelődés különböző tevé­kenységei fejlődnek, ismeretterjesztő előadásokat tartanak, művészeti kiállí­tásokat, tanfolyamokat rendeznek, kü­lönböző amatőr csoportok működnek. Nemcsak az értékek terjesztése felada­tunk, hanem azoknak a megnyerése a művelődés számára, akiknél ez az igény ma még nem jelentkezik. Igaz, van televízió, rádió, amely mindenki­hez eljuttathat valódi értékeket is, a művelődés hagyományos formáit azonban semmi­ sem pótolhatja. Ezek a formák az emberek közötti kapcsolatokat is segítik kialakítani, kö­zösségeket képesek összekovácsolni, a társadalmi élet demokratizálódásához tudnak hozzájárulni. Ez a könyvtár­avatás alkalmas arra, hogy felhívjuk a figyelmet — és különösen a helyi értel­miség figyelmét — a kultúra terjeszté­sének és befogadásának eredményeire, de megoldandó problémáira is. Az ol­vasás most már évszázadok óta a mű­veltség megszerzésének és a világszem­lélet alakításának egyik legáltaláno­sabb módja és ezt az új technikai eszkö­zök sem szoríthatják háttérbe. Szolgálja e nagy múltú épület meg­újult formájában a nemzet haladó ha­gyományainak megbecsülését s a kor­szerű művelődés ügyét. Kívánom, hogy a Soltiak sok nemzedéke gyarapodjék szellemiekben és lelkiekben a megszé­pült falak között. A Vécsey-könyvtár új otthonát ezzel átadom Solt nagyközség lakosainak. Kik a délszlávok és ezen belül a bu­nyevácok? A délszláv — politikai eredetű szó­­használat — gyűjtőnév, hazánkban há­rom népet takar: a horvátot, a szerbet és a szlovént, s ezen belül számos ki­sebb elemet foglal magába. Ilyen nép­csoport a bunyevác is. Nem keveset tudunk a horvát­ bunyevácokról, de korántsem eleget. A hazai bunyevácok története csak részben ismert a magyar és a hazánkban élő más nemzetiségiek előtt. A bunyevácok legnagyobb szám­ban Bács-Kiskun megyében Baján, Bácsalmáson és környékükön tíz köz­ségben élnek — Bácsbokodon, Bács­­szentgyörgyön, Csávolyon, Csikérián, Felsőszentivánon, Garán, Katymáron, Mátételkén, Tompán, Vaskúton — a magyar és más, nemzetiségi lakosság­gal kevertem Létszámukról nincsenek pontos adatok. Háromszáz esztendeje érkeztek A bunyevácok — akiket a régi ok­mányok, oklevelek hol szlávoknak, rá­coknak, hol dalmátoknak, hol illírek­ként emlegetnek — a horvátok azon katolikus etnikai népcsoportja, akik nyugat-hercegovinai típusú, vagyis „új­­szó” hangsúlyrendszerű, „i-ző” archai­kus nyelvjárást beszélnek és latin be­tűkkel írnak. Az „i”-zéstől és néhány morfológiai jellegzetességtől eltekintve a bácskai bunyevácok nyelvjárása lé­nyegében az irodalmi állapottal egye­zik. Vagyis a horvátszerb, szerbhorvát nyelvet beszélik. Letelepedésük idő­pontja és történelmi körülményei mai etnikai jellemzőikben, úgy nyelvük je­lenlegi állapotában is tükröződnek. Semmiképpen sem tartják magukat azon szlávok utódainak, akik a hon­foglalás idején éltek itt. Ők jövevények, akik a történelem különböző periódu­saiban jöttek ide, és az őslakosság egy szűk rétegére települtek. A mai jugo­szláviai területről a török előretörésé­nek mértéke szerint, többszöri átköltö­zéssel érkeztek jelenlegi lakóhelyükre, a Duna mentére. Kutatók által bizonyított, hogy az ország török megszállása előtt és alatt is voltak már ezen a területen délszlá­vok. Bosznia és Hercegovina 1463-ban történt összeomlása után ferencesek vezetésével menekültek ide tömegesen. Ezek között volt horvát, szerb, mace­dón, crnagorac, dalmát stb. — így bu­nyevác is —, akik többségükben a vá­rakban és környékükön települtek le hazánk déli részén. A bunyevácokat hazai forrásaink közös elnevezés alatt említik, nem tesznek különbséget az egyes délszláv népcsoportok között. Ez is nehezíti a mai kutatók munkáját. A bunyevácok utolsó nagyszabású, szervezett letelepedő hulláma 1687-ben érkezett a Szeged—Szabadka—Baja háromszögbe az ország elnéptelenedett vagy ritkán lakott területeire. Több fe­lől érkezve, háromszáz évvel ezelőtt kezdték el új hazájukban a tájformáló, termelő munkájukat. Néprajzi hagyo­mányaik Jugoszlávia egyes vidékeihez kapcsolódnak, elsősorban a szomszé­dos Vajdaság és Szlovénia népi kultú­rájához, de sok ősi vonást is őriznek, melyek többé-kevésbé megegyeznek a hercegovinai, tengermelléki és alpesi népek néprajzi hagyományaival. A magukkal hozott és évszázadokon át megőrzött kultúra a más népekkel, nemzetiségekkel való egyesülés folya­mán formálódott, gazdagodott. A bunyevácok eredetével és hovatar­tozásával kapcsolatban különböző né­zetek ütköznek még ma is. Ezen írás­­ keretében — terjedelmi okok miatt sem — vállalkozhatom ismertetésükre. Ku­tatásaim alapján annyit leírhatok, hogy a korábbi évszázadokban ezek az „eredetmagyarázatok” nemcsak a tu­domány akkori állása szerint változ­tak, hanem megfogalmazásukban sze­repet játszott az adott kor politikai­ideológiai „divatja” is. A skála a pater­nalista és az ellenséges „magyaráza­tok” között húzódik. Utóbbi nemegy­szer a nacionalista előítéletek forrása. Honnan származnak? A jugoszláv szakmunkák­ többségé­ben már több évtizede az az álláspont dominál, hogy a bunyevácok nem a köztudatban élő Buna folyó környéké­ről származnak. Sőt, ezt a nézetet ma­gáévá tette az Új Jugoszláv Enciklopé­dia is. Eszerint a bunyevácok eredetileg a Svilaja hegytől északra, a Dinara hegység mentén elterülő vidéket lak­ták. A bunyevác népnévről még viták folynak. Az 1960-ban kiadott Új Ma­gyar Lexikon első kötete nem vette fi­gyelembe a bunyevácokkal kapcsola­tos, Jugoszláviában megjelentetett újabb — etnográfiai és lingvisztikai ku­tatásokkal alátámasztott — szakmun­kákat és megállapításokat. A már említett 1687-es „Markovics —Vidákovics féle” letelepedés csak be­fejezte azt a nagy délszláv népmozgal­mat, amely már akkor több száz év óta folyamatban volt. A szentferenciek gyöngyösi krónikája szerint szinte ve­lük együtt jöttek a török bosszújától tartva azok a bunyevácok is, akiket tizennyolc ferencrendi szerzetes kísért Zvizdovics Angelus boszniai ferences vezetésével ama rokonaik után, akik már régi idők óta nálunk laktak. Való­színűleg Radnich Mihály ferencrendi tartományfőnök kezdeményezése foly­tán, aki már Kalocsán született. Nevé­hez fűződik a bunyevác irodalom szárnybontása is. E két csoportban a katolikusok mellett jelentős muzulmán és pravoszláv is volt, akik időközben átkeresztelkedtek. Haladó politikai nézetek Mivel Bácska mezőgazdaságilag je­lentős, az udvar a 18. században meg­kezdte a németek és magyarok sziszte­matikus betelepítését a bunyevácok lakta községekbe. Ezzel tulajdonkép­pen meg is kezdődött a bunyevácok természetes asszimilációja, és ma is tart. Felszabadulásunkig a különböző politikai rendszerek gyorsították ezt a természetes folyamatot. A 19. század­ban a bunyevácok kizárólag mezőgaz­dasággal és pásztorkodással foglalkoz­tak. Kisszámú értelmiségük egyházi jellegű volt, és csak a századfordulóra erősödött meg. A felszabadulás első pillanatától kezdve a haladó politikai nézeteket val­ló bunyevácok, a magyar nép haladó erőivel, elsősorban a kommunistákkal együttműködve, hozzáláttak az ország újjáépítéséhez. A háború folyamán kö­zülük sokan önként, fegyverrel vettek részt a népfelszabadító harcokban. Ma is a nemzeti közmegegyezés szellemé­ben teszik dolgukat munkahelyeiken, az érdekképviseleti szervüket maguk mögött tudva. Juhász Ferenc szavai­val: „Nemcsak emberiségnyi, de embe­ri, társadalmi, szellemi, gazdasági, tör­ténelmi gondjaink is közösek e század­végi, ezredév-befejező időben, Európá­nak ezen a részén, ahol élünk és dolgo­zunk.” Mándics Mihály HONISMERET — HELYTÖRTÉNET AZ ÉVFORDULÓ JEGYÉBEN Bunyevácok Az idén a magyar földön történt letelepedésük 300. évfordulójára emlékeznek a hazai bunyevácok. A jubileumi eseménysorozat Budapesten, a Vígszínházban a­­ Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége és a Bács-Kiskun Megye Tanácsa által megrendezett „gálával” kezdődött. Ezt követik a bunyevácok által is lakott települések helyi megemlékezései — gazdag programmal — melyek során kétnyelvű emléktáblákat is avatnak. Az eseménysorozat április negyedike — hazánk felszabadulásának — ünnepéhez kapcsolódik. KÉPERNYŐ Vers — mindenkinek Nincs nagyobb csoda az életnél. Az elmúlt héten látottakból, hallot­takból a szombati Vers — mindenki­nek és a vasárnapi Élet a Földön soro­zat marad meg legtovább emlékeze­temben. „Tartalmaidban ott bolyong az ön­tudatlan örökkévalóság” — olvasható József Attila Ódájában. A világirodalom egyik legszebb sze­relmi költeményét a vers szépségeit ki­bontó fölfogásban mondta el Mácsai Pál. A természet, a szerelem, az élet és halál csodálatos himnusza, a lillafüredi írótalálkozó nagy élményéből felszik­rázott vers olyan, mint Petőfi Szeptem­ber végén című remeke. Mennyivel töb­bet tud a proletárköltő „az örök anyag”-ról, mint a tizenkilencedik szá­zad nagy költője, akit titkos sugallat­ként érint a még virágzó virágok üzene­te! Ifjú hitvesét a halálnál is erősebb szerelmével köszöntő lírikus nem is gondolhatott Júliának mint biológiai organizmusnak a megéneklésére. Jó­zsef Attilánál az egyszer látott éjfekete nő anyagcsere-folyamata is költészetté nemesül. Tisztem persze a tévéműsor ismertetése, hiába szeretném hosszan kifejezni a több mint fél évszázados verstől föllobbant elragadtatásomat. Azt kell vizsgálnom, hogy miként ha­tott így az Óda a tévé sajátos közegé­ben. Mácsai kimondottan képernyőre komponálta, hangszerelte a szerelmi himnuszt. Tudta: karosszékből nézik, hallgatják néhány százezren. Az ün­nepségek, irodalmi estek versmondói­nak gondolniuk kell az első, az utolsó sorban ülőkre, egy pillanatra sem en­gedhetik ellankadni a közönség figyel­mét. A képernyőről pedig közvetlenül szólhat a színész mindenkihez, nem kell törődnie azokkal, akiknek a lelkében elfagytak a fogékonyság csírái, a bele­­érzés képességének rügyei. A legkorszerűbb számítógép sem tudná megmondani, hogy hány billió formát próbált ki a természet, amíg eljutott mai állapotáig. Az Élet a Föl­dön sorozat legutóbbi részében a siva­tag meghódítói figyelmeztettek emberi felelősségünkre. Vigyáznunk kell ön­magunkra, az oly sok leleménnyel kia­lakult, kialakított földi életre. A soro­zat a legjobb ismeretterjesztő filmek között is jó helyezésre számíthatna. A Hétvége összképéről csak annyit: kevesebbet markolt, mint korábban. Elismerésként írom. A műsorvezetők sem akarták percenként igazolni a nagy vállalkozás létjogosultságát, hiá­nyoztak a nagy rácsodálkozások. Felejthetetlennek érzem a vasárnap esti helyszíni közvetítéseket. Sok min­dent megtudhattak az érdeklődők Sop­ronról, Szekszárdról, Kecskemétről, a három vidéki helyszínről. (Az más kér­dés, hogy esetenként haloványra sike­redett egy-egy bemutatkozás.) Kicsit többet reméltem a Hétvége vitaműsorától. A jól fölkészült belke­reskedelmi miniszter könnyedén meg­védte a hivatalos gyakorlatot, az állás­­foglalásokat, mert a kérdezők, az ide­genforgalom meghívott szakemberei keveset és félve érveltek, így közhely­általánosságokkal, udvarias semmit­­mondásokkal elutasíthattak minden javaslatot. Szívesen hallottunk volna arról — például — hogy Bács-Kiskun megye mennyivel növeli hazánk ide­genforgalmi bevételét. Feltételezéseim szerint így gyorsan kiderült volna — a másik 18 megye is hasonlóképpen pa­naszkodhatna — az álokoskodás ha­missága. Nyilvánvalóvá vált volna, hogy természeti adottságai, hagyomá­nyai, eddigi eredményei révén az egyik táj többet remélhet a vendégforgalom­tól, mint a másik. A legkifizetődőbb­nek ígérkező területek támogatása lát­szik célszerűnek, ésszerűnek. Az elmúlt évihez hasonlóan most is gügyögött, nem tudott mit kezdeni a gyerekekkel a Három kívánság. A Hét kádgyári riportja több konk­rétummal többet mondott volna a vészhelyzet kialakulásáról, s még in­kább a biztató felemelkedést eredmé­nyező intézkedésekről. Heltai Nándor A szerelem emlékműve Hosszú évek óta folyik a vita, men­­nyi az igazság a Tadzs Mahalt övező legendákban? Csakugyan az örök, sírig tartó szerelem emlékműve lenne az in­diai Agrában található csodálatos épü­letegyüttes vagy felül kell vizsgálni szé­pen hangzó, ám csalóka ismereteinket? Az útikönyvek egybeszólóan Shah Jahan császár nevéhez kötik a világ építészeti remekművei közt is kiemel­kedő mauzóleumot. Állítólag rajongá­sig imádott felesége, a tizennegyedik gyermekük szülése közben, 1631-ben meghalt Mumtaz Mahal síremlékeként építtette húszezer emberrel huszonhét esztendőn keresztül. A munkája biro­dalma legjobb mesterembereit hívatta össze, sőt tervei között szerepelt a Jum­na folyó túlpartján egy iker­épület, egy „Fekete Tadzs” emelése is, hogy az egé­szítse ki, tegye harmonikussá a fehér márványcsoda lenyűgöző hatását. A szkeptikus szakértők viszont két­ségbe vonják a császár hű szerelmét, és örökké tartó, romantikus gyászát, hi­szen háremét nem kevesebb, mint öt­­ezer(!) nő népesítte be. A mogul nem volt jelen Mumtaz Mahal temetésén sem, s korábban is több időt töltött hadjáratain, mint családja körében. Mellesleg a Tadzs Mahal épületében található egy másik feleség és egy há­remhölgy sírja is. Jó néhány régészeti felfedezés is el­lentmond a Tadzs Mahal körül maka­csul fennálló hiedelmeknek. Egyre va­lószínűbb, hogy az uralkodó csupán bővített, újjáépített — még ha kápráza­tos formában is — egy, már korábban e helyszínen magasodó hindu palotát. A „mítoszrombolás”, a szakemberek közt folyó kötélhúzás persze mit sem változtat azon a tényen, hogy a Tadzs Mahal Földünk egyik legtökéletesebb, páratlan építészeti csodája, amelyet év­ről évre több millió látogató keres fel. Sz. G. A NAGYBETŰKET MÉG SZEMÜVEG NÉLKÜL Béla bácsi, a legidősebb olvasó Ül a könyvtár­ban és elmélyül­­ten olvas. Magá­val ragadhatja a történet, mert nem néz fel hos­­­szú percekig. A könyvtárostól tudom, hogy 94 évesen is rendsze­res látogatójuk. Horváth Béla bá­csiról van szó, aki Tompán él. Meg­szólítom. A be­mutatkozás után csodálkozik. Nem olyan nagy dolog, hogy ide­jár .. . — Szeretek olvasni, különösen a tör­ténelmi és földrajzi tárgyú könyveket forgatom szívesen — mondja. — Gye­rekkorom óta rendszeresen bújom az irodalmat, az útleírásokat. Most éppen Mátyás királyról olvasgatok. — Milyen gyakran jár a könyvtárba? — Négyszer-ötször egy hónapban. Itt is megpihenek, de inkább odahaza olvasok. Az újságokat is szeretem bön­gészni. — Látom, nem hord szemüveget. — A nagybetűk még mennek nélkü­le. De azért néha felteszem, amikor már fárad a szemem. .. — Olvasáson kívül mivel foglalkozik szívesen? — Sétálok, tévét nézek és rádiót hall­gatok. 1962 óta egyedül élek, akkor halt meg a feleségem. Az öcsém 87 éves, de ritkán találkozunk, mert Ju­goszláviában él. Szerencsére, akad itt beszélgetőpartnerem bőven, akikkel felidézzük a múltat. Most is sietek az egyikhez, Budapestről folytatjuk a dis­kurzust. — Mi volt a foglalkozása Béla bácsi­nak? — Jegyző voltam a faluban. Ara­­nyostordán, Erdélyben születtem, 1923-tól élek Tompán. Jól megvagyok itt immár hat és fél évtizede. De most már tényleg sietek, mert várnak. Elbúcsúzunk. Kifelé menet a könyv­táros, Pátyerkóné Nagy Irén mondja: — Ezren iratkoztak be hozzánk, ál­talában a fiatalabb korosztályból. Idős olvasónk nagyon kevés van. Béla bácsi az egyik legrégibb tagunk, de még soha sem maradt el könyvvel. Mindig pon­tosan, határidőre visszahozza. Nagyon tájékozott mindenben. Nemcsak olvas­ni szeret, hanem utazni is. Tavalyelőtt például Pozsonyban járt. Reméljük, még sokáig láthatjuk itt, a könyvtár­ban. (temesi) * /

Next