Lőrinci - Lőrinci Hírei, 2000 (9. évfolyam, 1-7. szám)

2000-01-01 / 1. szám

Egy kiállítás képei Nagy László 26 színes fotójának adott néhány napra otthont a Lőrinci Könyvtár olvasóterme. Nem lévén szak­mabeli távol áll tőlem, hogy a képekről, mint fotóművészeti alkotásokról írjak. Hogy mégis tollat ragadtam, annak oka a gondolatokat elindító hatás volt. A természetesnél is élénkebb színek még elbűvölőbbé tették a gyönyörű tájat: ha­talmas szürke sziklatömb magaslik a ré­tek fölé, ágasfákra rakott széna szárad katonás rendben az alpesi hegyol­dalakkal vetélkedő, gyönyörű kaszáló­ban. Majd megjelenik az ember: két te­hénkével szánt, összetákolt kocsival fu­varoz, vagy csak belenéz a „gépbe”, ahogy a bennszülöttek nézhették hajdan a fehér ember csodamasináit. Gyerekek ócska ruhában. Az egyik pulóver köze­pén apró lyuk, mintha golyó ütötte vol­na. Fekete szemű lány parádézik díszes népviseletben. XXI. század? Ide még a XX. se tette be a lábát! Hacsak jobban vizsgálva a lovaskocsi kerekét fel nem tűnne, hogy „tükörradiál”. Sőt - hála az éles képnek, látható - már a vászonbélé­sen gurul a kerék. Még szerencse, hogy egy durrdefekt az ijedtségnél többet nem okozna. Édes Erdély, mégis hívunk, gyere ve­lünk Európába! Bényei Tamás Meghívó A Kardos Nagy Ibolya Irodal­mi Alapítvány 2000. február 26-án (szombaton) 10.30 órai kezdettel a Magvető Könyvtár olvasótermében rendezi első nyilvános kistérségi szavalóver­senyét. A versenyre minden kedves érdeklődőt szeretettel meghí­vunk és várunk. Bényei Tamás kuratóriumi elnök Nem a dátumváltás a fő probléma Valami megmagyarázhatatlan okból tisztán emlékszem arra, hogy a hatva­nas évek közepén akkori (és mai) ba­rátommal - Zolival - ültünk az akkor és ma is Marx utcai házuk lépcsőjén és a jövőről elmélkedtünk. Ő elsőre, én tíz évet tévedve másodikra, de ki­számoltuk, hány évesek leszünk 2000-ben. Abban is megegyeztünk, hogy akkor is barátok maradunk. El­képzeléseink közül más nem is vált valóra. Természetesen a jövő mindig mást hoz, mint amit gyerekfejjel el­képzel és tervez az ember. A közelgő ezredforduló kapcsán a médiák feltették a szokásos és kötele­ző kérdéseiket: mit várnak az embe­rek a kétezredik évtől. A bugyuta kér­désre hasonló színvonalú válaszok születtek. Mit is várhat az ember egy új évtől csupán azért, mert kettessel kezdődik. Jártamban-keltemben (nem álruhá­ban) gyorsan rájöttem, hogy bizony nem a tőzsdei árfolyamok szárnyalása dobja fel az embereket. Sokkal próza­ibb dolgok okoznak fejtörést a helyi lakosságnak. Alig hitte bárki is, hogy a 100 éves fennállását szépen, kipingálva ünnep­lő cukorgyár nem éri meg a harmadik évezredet. Vajon mi lesz a sorsa Selyp egykori jelképének? Az épület egy részét és a berendezéseket barbár módon szétverték, széthordták. Talál­­t az ingatlan új tulajdonost, szület­­nek-e benne valaha új munkahelyek, vagy gazzal benőve dől össze, addig is tanyát adva a kirajzó patkányok se­regének. Nem csak a horgászokat izgatja, mi lesz az egykori ipari tó sorsa, ki teszi rá a kezét, vagy az egyesület birtoká­ban maradhat-e? Rendeződik-e valaha a cukorgyár focicsapatának, a hánya­tott életű Selypi Kinizsinek a jövője, mely mennyből a pokolba jutott, és az alapozó játékosok számát látva nem sok jót várhatunk a folytatástól sem. A város egyik legforgalmasabb pont­ja, a selypi vasúti átjáró leküzdése egy harckocsinak is becsületére válik. Sokan a sorompó túloldalára is Zagy­vaszántó felé mennek, hisz autójuk többször felakad a jégbordákon. Megvalósul-e a városban tervezett csatornahálózat, s ha igen, mennyire kell zsebébe nyúlnia az egyre ros­­­szabb anyagi helyzetben lévő lakos­ságnak. Mi lesz a szép reményekkel indult és mára elemeire hullott para­bola hálózattal, hisz sokan előre befi­zették a díjat, de a kábel el sem jutott lakásukig. Megalakulhat-e a selypi részönkor­mányzat és ha igen, milyen jogai, le­hetőségei lesznek, hiszen a selypiek egyértelműen mostoha gyereknek ér­zik magukat Lőrinciben! Rendeződik­­­ végre a szomszédos Petőfibányával dúló területi vita, melynek végére a jelek szerint nincs az a fórum, mely döntésével pontot tenne. Meddig riogatja még a település la­kóit az évente egypárszor a médiák­ban is fel-felbukkanó környezet­­szennyezés, melynek tényét az illeték­esek mindig magabiztosan cáfolják, de mindig van, aki új bizonyítékokat vél ezügyben felfedezni. Mára csupán a teniszpálya sorsa rendeződött megnyugtatóan a privati­zációval. Hosszú huzavona után az utolsó pillanatban a selypi kultúrház is meg­menekülni látszik azzal, hogy az ön­­kormányzat tulajdonába kerül. De va­jon mi lesz a szebb napokat látott Ruby presszó sorsa? Akad-e végre olyan bérlő, aki megpróbálja vissza­adni a szórakozóhely egykori rangját, színvonalát - ha van még rá igény egyáltalán. Van tehát nyitott kérdés bőven és kösse fel a gyatyáját 2000 és a harma­dik évezred, no meg az illetékesek, ha ezek közül bármit is rendezni akar­nak. Szigeti Tamás

Next