Siófok - Siófoki Hírek, 1992 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1992-10-15 / 20. szám
1992. október/II. Siófoki Hírek A túlélés évszázada Mindössze pár év és vége az évszázadnak, sőt az évezrednek. A sokasodó szekták a világ végét jövendölik. Megboldogult nagyanyám, az okkultista tanok híve, misztikus és babonás, volt kedves sokszor riogatni unokáit, jobb kezének mutatóujját felemelve: meglátjátok, ezrek betelnek, ezrek nem. Mikor magyarázatot kértünk próféciájára, lesújtóan közölte velünk: a Bibiliában írva vagyon, ami azt jelenti az ő értelmezése szerint, hogy 2000- ben eljő a világ vége. Hogy miként, ezt nem közölte nagyanyám, holott ekkor még nem volt Hiroshima, nem volt atombomba. Később a földkerekségen felhalmozott atomfegyver arzenál valóban elegendő lett volna a Föld lakóinak többszörös elpusztítására is. Szerencsére ez a fenyegető árnyék az elmúlt években, mintha oszlana fejünk felől. Most, az évszázad végén, ha megpróbálnánk jelzővel illetni évszázadunkat, nem is könnyű a meghatározás. Lehetne a világháborúk évszázada. Nevezhetnénk a diktatúrák évszázadának is. Az ideológiák, és szociális frázis álarcába bújt fasizmus és bolsevizmus épp annyi szenvedést hozott Európa és Ázsia népeire, mint a világháborúk. Diktatúrák persze mindig voltak, mióta világ a világ, de talán soha nem voltak ilyen ördögiek, ilyen precízen kidolgozottak, s maradványai még ma is fellelhetők — sajnos. Nevezhetnénk az űrhajók évszázadának is. Az emberiség történetében először sikerült legyőzni a gravitációt, kijuthattunk a világűrbe , amit Verne csak megálmodhatott. Joggal nevezhetnénk évszázadunkat atomkornak is, hisz az atommag hasítása és fúziója olyan energiákat szabadított fel, amit szinte elképzelni is lehetetlen. Ez az energia elhozhatta volna az emberiség 2000 éve várt csodálatos aranykorát, de nem hozta el. Elhozta helyette Hiroshimát, Nagasakit és Csernobilt, az évtizedes rettegést, amely beárnyékolta amúgy sem gondtalan életüket. Kiszabadította a palackból az atom szellemét és sokáig úgy tűnt, nem fogja tudni visszaparancsolni azt. Századunknak én a túlélés százada jelzőt érzem igazán jellemzőnek. Gondoljunk csak akár az ország történetére! Az I. világháborúba még naívul virágcsokorral, vidáman búcsúzó apáinkra, nagyapáinkra. Milyen hamar imádkoztak a túlélésért Galícia mocsaras erdeiben és az olasz front sziklái között! Akik túlélték, alig melegedtek meg itthon, máris a 19-es forradalom csataterein találták magukat: menekülés, vagonlakás, könyörgés a túlélésért. Alig múlt húsz esztendő, jött a II. világháború, mely borzalmaiban az elsőt is felülmúlta. SAS-behívó, front, Don-kanyar, Auswitz, hadifogság. Még 18 éves sem voltam, amikor gyermekemberként kerültem ki a frontra. Még alig éltem, még nem ismertem a szerelmet, s máris kikerültem a tűzvonalba, az emberi vágóhídra, ahol az értelmetlen háborúban nap mint nap láttam, mint pusztulnak el barátaim, bajtársaim. Fiatalon, úgy, hogy alig éltek. Iszonyú érzés. A sors borzasztó igazságtalanságának éreztem. Egyetlen kérésem, imám volt a Gondviseléshez: túlélni ezt a borzalmat. Sikerült, s családom is hazakerült a háború vérzivatarából. Ám pár év múlva kezdődött a Rákosi-korszak. Osztályidegenség, kitelepítés. Sebaj, túléljük! Túléltük! És ekkor jött 56, október. Az előzményeket ismerve, szívvel és lélekkel vettem részt a forradalomban, ám fél év sem telt el, s jött a megtorlás: börtön és minden, ami vele jár. Sokan túléltük, de 400 bajtársunk nem. A budapesti harcokban legjobb barátom és bajtársam kötél általi halállal halt meg 1958-ban. Péch Gézának hívták. A forradalom kevésbé ismert, de annál bátrabb parancsnokainak egyike volt. 1989 óta sokszor voltam sírjánál a 301-es parcellában. Megígértem, hogy emléktáblát emeltetek Gézának. Ez 1991. október 23-án sikerült, ott áll a budapesti Péterfy kórház aulájában. Márai Sándor „Halotti beszéd” című verséből idéznék négy sort, ami érzéseimet leginkább kifejezi. „Még felkiáltasz. Nem lehet, hogy oly szent akarat... De már tudod! igen, lehet... Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet. ” E kis írással akartam áldozni Nektek, akik a legtöbbet adtátok, az életeteket. Akik megcselekedtétek, amit megkövetelt a haza. A túlélők nevében is, tisztelettel: Dr. Oláh Vilmos Hős, vagy áldozat? A Kinti temető közepe táján van egy különös sír. Csak látszatra olyan, mint sok másik körülötte. Szépen rendben tartják, szinte mindig van rajta friss virág. Ifjú Kántor János nyugszik itt. Születése köznapi dátum, 1938. június, az utolsó békeév a második világháború előtt. Budapesten halt meg 1956. október 25-én. Lövés érte. Balatonkiliti gyerek volt, itt járt iskolába. Jól tanult. Szülei Pestre küldték szakmát tanulni. Esztergályos lett belőle. A GANZ-MÁVAG-ban dolgozott, amíg élt. Szerettük volna megtudni, hogyan halt meg, volt, ki lezárta a szemét. Tanút sajnos nem találtunk. Szülei élnek. Nővére szerint Kántor János hősi halált halt az 1956-os forradalomban. Amikor hiába várták haza, a Vöröskereszt segítségével kutatták fel, de már csak a sírját találták meg. Munkahelyi vezetői közbenjárására engedélyezték kihantolását. A 823/3-as számú hullaszállítási levél hősi halottnak nevezi, akit Budapestről Balatonkilitibe kell szállítani, így is történt. Azóta itt pihen. Hutvágner Gyula (Honvéd u.) és Ángyán József (Blaha Lujza utca) azt hallották, hogy volt iskolatársuk a többiekkel együtt a tüntetések helyszínén tartózkodott, vagy maga is részt vett azokban. Ekkor érte a halálos lövés. Bizonyság nincs. Pedig az ifjú szakmunkás haza készült. „Mihelyt kész lesz a ruhám, megyek haza” — írta szüleinek ’56 tavaszán. Édesanyjának verset költött anyák napjára. „Hajoljon hozzád minden orgona” — írta. Szelíd lelkű fiatalember volt Kántor János. Nem hősnek született, de én annak tartom. Gondoljanak rá, ha sírja közelében vezet el az útjuk. Ilonvári Tibor A forradalom évfordulóján Az 1956-os forradalom 36. évfordulóján, október 23-án délelőtt 10 órakor a Dél-balatoni Kulturális Központ színháztermében - a Veszprémi Petőfi Színház közreműködésével - ünnepi műsorra kerül sor. EMLÉKEZÜNK a hősökre, akikért a harang sem szólt Az önkormányzat a Siófoki Városvédő és Szépítő Egyesületet kérte, fel a hősi halotti emlékmű létrehozására. Egyidejűleg 500 ezer forintot bocsátott előlegként az egyesület rendelkezésére. Emlékezzünk az áldozatokra— akikért a harang is szólt! A hadicselekmények alatt Siófokon elhunytak: Nagy Julianna 9 éves, Nagy Zoltánná 34, ifj. Szabó László 37, Szűcs János 47, özv. Deme Józsefné 56, Spacki Rezsőné 30, Szalai Lajosné 37, Molnár György 60, Tóth Mihályné 42, Molnár György 60, Papp Veronika 55, Kiss Lajos 64, Kő József 65, Tímár János 25, Értékes Lajos 56, Kocsmár Gyuláné ?, Bertalan Jánosné 25, Nagy Lajos 34, Fehérvári Jánosné 34, Szabó László 61, Szabó Lászlóné 61, Szabó József 32, dr. Kovács Mihály 31, Békési János 56, Kapronczai Mihályné, ifj. Krónusz Istvánné 22, Késmárki Andrásné 32, Váradi Adolf 48, Bozzai Pál 48, Bertalan Jánosné 72, Krakler Béla 72, Baki Kálmán 59, Varga Ferenc 56, Kocsis Etelka 35, Strumpf Gábor 53, Szabó András 46, Horváth János 77, Szabó László 62, Vaskó Imre ?, Molnár István 39, Lengyel Jenő 74. Adat: Siófok város halotti anyakönyve. Lehobert Cecília 75, Szabó Rozália 36, Rentier Ferenc 37, Rentier Ferencné 33, Rentier Zsófia 10, Bokodi Sándor 45, Szűcs József 48, Kocsis Etel 35, Schermann László 7, Ónody Gábor 7, Verő László 5, Dániel Rózsa 46 Adat: a Róm. kat. Plébánia anyakönyvéből Ungár Márton, Schwartz Sándor Adat: Veres D. Csaba: Balatoni csata című könyvéből páni Veszprémi levéltár: Alisiratok 10.279/45 és 671/45, Cseh Ferencné 45, Cseh Ferenc 24, Fleck Györgyné 75, Stifter Győzőné 36, Bari Eszter 26, Tóth József 26 Adat: Balatonújhely község halotti anyakönyve Akik bejelentést kívánnak tenni, vagy felvilágosítást szeretnének kérni, forduljanak Rácz Bélánéhoz, a Városi Könyvtár vezetőjéhez. A japán Daihatsu cég autócsodái immár Siófokon is megtekinthetők, s megvásárolhatók a kinti városrészben található mini lerakaton (Fotó: Török László) Boszorkánytörténetek Az ádándi kénes víz volt a faluban egy nagyon szép leány. Féltette is az anyja minden fiútól. Egyre azt hajtogatta: - Olyan szép ez a leány, hogy csak a királyfi viheti el ebből a házból. Nagyon szomorú volt a leány, s mikor a hold teljes pompájában árasztotta földre sápadt fényét, mindig a kiszökött az ablakon, s sétált az éjszakában, keserű könnyeit hullatva. Egyszer csak megjelent előtte egy ifjú, déli legény. Ahogy a leány meglátta, rögtön beleszeretett. S ebben a pillanatban megjelent az anyja, s észveszejtő rikácsolásba kezdett. A leány megszégyenülten futott be a házba. Anyja tudta, hogy az ördög fia volt az, hisz, az apjával járt éjszakánként rosszat tenni az embereknek. Nagyon várta a leány a következő éjszakát. Hiába zárta be anyja az ajtót, ablakot, a fiú átment a falon is, s megjelent a leány előtt. — Jössz-e velem, kincsem, virágom? — Akár a pokolba is! — suttogta a leány. — Mert ettől rosszabb nem jöhet már — gondolta. A fiú levezette a Koppány folyó partjára, s a leány megmosta arcát a vízben, ha az anyja arra járna, mindig visszanézzen rá a vízből. A fiú átölelte a leányt. Ekkor megnyílt a föld, s örökre elnyelte őket. Ahol a két fiatal eltűnt, bugyogva tört fel a kénes víz, elrettentő példának az anyák számára Ádándon. Ursinyi Julianna