Szekszárd - Családunk, 2005 (11. évfolyam, 42-45. szám)
2005 / 45. szám
A SZEKSZÁRDI KATOLIKUS E39 HÁZKÖZSÉG TÁJÉKOZTATÓJA a karácsony FeLFedezése Bacsmai László atya megkért, hogy egy pár gondolatot írjak a szekszárdi közösségnek így karácsonyra készülve. Kértem az Urat, hogy adja nekem az Ő igéit, amikor beszédre nyitom a számat (E16,19). A harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király Wallensteinnel folytatott csatái közben egy katonatisztje súlyos sebet kapott. Egy északnémet család fogadta be, akik ápolták. Mikor sebeiből kigyógyult, ősz táján kiült a kertbe, és fadarabkákból a késével kis állatokat és figurákat farigcsált. Faggyút szerzett és a pajtában abból gyertyát öntött. Amikor elérkezett a december huszonnegyedike, a közeli erdőből zsenge fenyőfácskát hozott, és odalépve a házigazdához ezt mondta neki: „Hónapok óta etettetek, itattatok és emberségesen bántatok velem. Ma én szeretném ezt viszonozni, hadd mutassam meg, hogyan ünnepeljük mi a karácsonyt, Jézus születését.” Bevezette vendéglátóit a szobába, amelynek közepén ott állt a fenyőfa, rajta az aprócska gyertyákkal, meggyújtotta a gyertyákat és így szólt: „Ez a fiatal fenyő emlékeztessen benneteket a fiatalon „kivágott”, megölt Jézus Krisztusra, aki értünk született meg ezen az éjszakán, és értünk halt meg egy másféle fából ácsolt kereszten. Ezeknek a kis gyertyáknak a fényei pedig jelképezték számotokra is azt a világosságot, amit Ő hozott erre a földre.” Aztán szétosztotta az ajándékokat és így folytatta: „Ezek a magam faragta egyszerű ajándékok nemcsak hálám jelei. Emlékeztessenek benneteket a legnagyobb ajándékra, mert egy ilyen éjszakán ajándékozta Isten a világnak a legnagyobb ajándékot: Jézus Krisztust!” így kezdődött el Európa északi részén a szenteste ünneplése. Nekünk ebből a kis fából hatalmas karácsonyfa lett, az egyszerű gyertyákból giccses csillagszórók, üveggömbök és még giccsesebb angyalhaj. A szívvel és szeretettel készített ajándékokból hatalmas ajándékvásárlási verseny lett, mert a nagy készülődésben nem maradt időnk arra, hogy egymásnak ajándékot készítsünk, mi magunk, legyen az akármilyen apró is. Azért írom le mindezeket, mert nekünk, huszadik századi tanítványoknak is sokszor nem az a karácsony, nem az a szenteste, aminek lennie kellene! Testvérem, nem a mákos- és diósbejgli, a gondosan megterített asztal és a hazug módon előcsalogatott érzések teszik szentestévé a szentestét! Hogyan tudjuk akkor hitelesen megünnepelni karácsonyt? Mitől lesz valóban szent a szenteste? Hát attól, ha az apostol utasítását követve szentnek tartjuk Jézus Krisztust a szívünkben (1 Péter 3,15)! Sokszor hallani, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Légyen is az, de nem szem elől tévesztve a velőtrázó igazságot, hogy elsőrendűen a SZERETET ünnepe, akiről János apostol ezt írja a levelében: „Az Isten SZERETET!” (lmn 4,8) Mi egy estének az óráját próbáljuk görcsösen szentté tenni több-kevesebb sikerrel. De az a magunk erejéből nem nagyon szokott sikerülni. Ám ha szentnek tartjuk Jézus Krisztust a szívünkben, akkor nem csak egy óránk, egy esténk, egy napunk lesz szent, hanem egész életünk, mi magunk is! Ha újra megtaláljuk karácsony gyökerét, akkor szebbek lesznek az ágai, a gyümölcsei: a család ünnepe lesz meg a szeretete, amely nem egy napra korlátozódik, hanem átlengi majd a feketebetűs hétköznapokat is. Fedezzük fel újra a karácsonyt! Azt az igazit, hogy szebb legyen az ünnepünk, az ünneplésünk és körülöttünk emberibb az élet! Ez úton kívánok mindenkinek áldott, szent karácsonyt! Menyhárt János gyakorlaton lévő kispap