Szekszárd - Családunk, 2005 (11. évfolyam, 42-45. szám)

2005 / 45. szám

A SZEKSZÁRDI KATOLIKUS E­39 HÁZKÖZSÉG TÁJÉKOZTATÓJA a karácsony FeLFedezése Bacsmai László atya megkért, hogy egy pár gondolatot írjak a szekszárdi közösségnek így karácsonyra készülve. Kértem az Urat, hogy adja nekem az Ő igéit, amikor beszédre nyitom a számat (E16,19). A harmincéves háborúban Gusztáv Adolf svéd király Wallensteinnel folyta­tott csatái közben egy katonatisztje sú­lyos sebet kapott. Egy északnémet család fogadta be, akik ápolták. Mikor sebeiből kigyógyult, ősz táján kiült a kertbe, és fadarabkákból a késével kis állatokat és figurákat farigcsált. Faggyút szerzett és a pajtában abból gyertyát öntött. Amikor elérkezett a december huszonnegyedi­ke, a közeli erdőből zsenge fenyőfácskát hozott, és odalépve a házigazdához ezt mondta neki: „Hónapok óta etettetek, itattatok és emberségesen bántatok velem. Ma én szeretném ezt viszonozni, hadd mu­tassam meg, hogyan ünnepeljük mi a karácsonyt, Jézus születését.” Bevezette vendéglátóit a szobába, amelynek köze­pén ott állt a fenyőfa, rajta az aprócska gyertyákkal, meggyújtotta a gyertyákat és így szólt: „Ez a fiatal fenyő emlékeztessen ben­neteket a fiatalon „kivágott”, megölt Jézus Krisztusra, aki értünk született meg ezen az éjszakán, és értünk halt meg egy más­féle fából ácsolt kereszten. Ezeknek a kis gyertyáknak a fényei pedig jelképezték számotokra is azt a világosságot, amit Ő hozott erre a földre.” Aztán szétosztotta az ajándékokat és így folytatta: „Ezek a magam faragta egyszerű aján­dékok nemcsak hálám jelei. Emlékeztes­senek benneteket a legnagyobb ajándék­ra, mert egy ilyen éjszakán ajándékozta Isten a világnak a legnagyobb ajándékot: Jézus Krisztust!” így kezdődött el Európa északi részén a szenteste ünneplése. Nekünk ebből a kis fából hatalmas karácsonyfa lett, az egyszerű gyertyákból giccses csillagszó­rók, üveggömbök és még giccsesebb an­gyalhaj. A szívvel és szeretettel készített ajándékokból hatalmas ajándékvásárlási verseny lett, mert a nagy készülődésben nem maradt időnk arra, hogy egymás­nak ajándékot készítsünk, mi magunk, legyen az akár­milyen apró is. Azért írom le mindezeket, mert ne­künk, huszadik századi tanítványoknak is sokszor nem az a karácsony, nem az a szenteste, aminek lennie kellene! Testvé­rem, nem a mákos- és diósbejgli, a gon­dosan megterített asztal és a hazug mó­don előcsalogatott érzések teszik szentes­tévé a szentestét! Hogyan tudjuk akkor hitelesen meg­ünnepelni karácsonyt? Mitől lesz valóban szent a szenteste? Hát attól, ha az apostol utasítását követve szentnek tartjuk Jézus Krisztust a szívünkben (1 Péter 3,15)! Sokszor hallani, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Légyen is az, de nem szem elől tévesztve a velőtrázó igazságot, hogy elsőrendűen a SZERETET ünnepe, akiről János apostol ezt írja a levelében: „Az Isten SZERETET!” (lmn 4,8) Mi egy estének az óráját próbáljuk görcsösen szentté tenni több-kevesebb sikerrel. De az a magunk erejéből nem nagyon szokott sikerülni. Ám ha szent­nek tartjuk Jézus Krisztust a szívünkben, akkor nem csak egy óránk, egy esténk, egy napunk lesz szent, hanem egész éle­tünk, mi magunk is! Ha újra megtaláljuk karácsony gyö­kerét, akkor szebbek lesznek az ágai, a gyümölcsei: a család ünnepe lesz meg a szeretete, amely nem egy napra korláto­zódik, hanem átlengi majd a feketebetűs hétköznapokat is. Fedezzük fel újra a karácsonyt! Azt az igazit, hogy szebb legyen az ünnepünk, az ünneplésünk és körülöttünk emberibb az élet! Ez úton kívánok mindenkinek áldott, szent karácsonyt! Menyhárt János gyakorlaton lévő kispap

Next